Nem hiszem, hogy lesz benne zene… nagyon kifinomult, nagyon csendes… vicces és szomorú

– így jellemezte Jim Jarmusch új projektjét 2023-ban, mikor kiderült, hogy néhány év kihagyás után újra nagyjátékfilmet rendez. A Father Mother Sister Brotherben végül lett zene, amelynek nagyon is fontos szerepe lett a filmben, a többi maradéktalanul teljesült: visszafogott, csendes, vicces és szomorú lett a Jarmusch-féle családterápia.

Az immár hetven fölött járó Jarmusch továbbra sem hagyott fel a hétköznapi lelkek és kapcsolatok finom boncolgatásával, és ezt szokásához híven ismét epizódokban teszi. A Father Mother Sister Brother három felvonásra bomlik, mindháromban a szülő-gyerek kapcsolat kerül terítékre – hol kínos, hol vicces, hol egészen komikus, de minden esetben fájdalmas módon.

Az első két epizód nagyon hasonló koreográfiát követ: egy testvérpár érkezik szülőlátogatásra. Egyik sem olyan, mint a szirupos komédiákban: nincsenek nagy összeborulások, kínos feszengések viszont annál inkább. Az Adam Driver és a Mayim Bialik által alakított testvérpár akár Roberto Benigni taxijában is ülhetne az Éjszaka a földönben, ahogy gurulnak apjuk tanyasi házához: a néhány percben bemutatott autóúton a didaktikusságot némiképp súrolva helyezi el Jarmusch a karaktereit a szülő-gyerek koordinátarendszerben, azaz már itt kiderül, hogy nem épp eszményített kapcsolatról van szó.

A gyerekek aggódnak, már az autóban feszengenek, de ez semmi ahhoz képest, amit aztán a tóparti házban megélnek, ahol már az autóúttal párhuzamosan látjuk, hogy a Tom Waits által alakított apa valamiért nem rendet rak, hanem ellenkezőleg: kuplerájt csinál a házból. Ott aztán az interakció is hasonlóan kaotikus lesz. Hiába köti őket össze a vérük: láthatóan képtelenek kommunikálni egymással.

A második felvonásban hasonló keretek elevenednek meg, csak éppen Írországban: az anya lányai érkezése előtt sajátos segélyhívóként a terapeutája számát tárcsázza, hogy felvértezze lelkét az érkezésükre. A Cate Blanchett és Vicky Krieps által játszott két nő nem is lehetne különbözőbb:

az előbbi egy feszengő stréber, az utóbbi egy vadóc életművész, mégis láthatóan mindketten anyjuk elismerésére éheznek, aki képtelen megadni nekik mindezt.

A harmadik epizód élesen elüt az előző kettőtől, ezzel együtt ez lesz a legmegindítóbb: itt a New Yorkból Párizsba visszatérő testvérpár nem szüleikkel, hanem azok hiányával találkozik. Az apa és az anya tragikus halálát követően az ikerpár visszatér még egyszer utoljára az addigra már kipakolt, ordítóan üres szülői házba, hogy ott merengjenek el azon, mit kaptak szüleiktől, és mit jelentenek egymásnak.

Driver mondja ki a film egy pontján az örökérvényű igazságot: sok mindenkit megválaszthatunk az életben, a családunkat azonban nem. A Father Mother Sister Brother ezt sokszorosan aláhúzza, kiemelve a szülők és gyerekeik közti áthidalhatatlan szakadékot. Rég volt bármi olyan kínos például, mint az első felvonás találkozása: az apjukról láthatóan gondoskodni akaró, de az utat hozzá egész életükben nem találó gyerekek mintha maguk se tudnák, miért vannak ott apjuknál, aki egyszerre marasztalja és taszítja őket el. Mindhárom rész közül talán ez játszik a legjobban a komikus elemekkel, amelyben Waits brillíroz a teljes romhalmaz, de mégis dörzsölt apa szerepében.

Ennél már jóval haloványabb, de parodisztikus elemekben nem kevésbé bővelkedő a második rész: ebben sokkal inkább az egóharcok kerülnek előtérbe egy ugyancsak olyan családban, ahol láthatóan egyikük se beszéli a másik nyelvét.

„Legyek én az anya?” – kérdezi vicceskedve a Rampling által alakított anyakarakter, utalva arra, hogy kitöltené a teát. „Akár el is kezdheted valamikor” – mondja rá a pinkhajú Krieps, majd majszolgatják tovább a macaront anyjuk takaros nappalijában.

Bár a feszültség végig érezhető a filmben, talán ez a legdirektebb és legélesebb kritikája a szülőségnek. Egyetlen hangos szó sem hangzik el, inkább az ilyen jellegű, kedélyesnek szánt, elejtett félmondatokban csúcsosodik ki a gyerekekben évtizedek óta ott élő csalódottság, kritika, dac szüleikkel szemben.

A dacnak és a szélmalomharcnak nyoma sincs a harmadik felvonásban, amely élesen elüt az első kettőtől, de ez érthető: Luka Sabbat és Indya Moore ikerpárja gyászol, emlékezik, kapaszkodik szüleik emlékébe, akikről végső soron nem derül ki, hogy milyen szülők is voltak. Milyen lett volna, ha az ő találkozásukat is látjuk? Sosem derül ki, és nem is célja a filmnek ezt kinyomozni – a harmadik felvonás inkább a gyász és az elengedés megörökítése.

Az üres lakásban megszépülnek az emlékek is: az ikrek szeretettel emlékeznek a múltra. Mikor egy raktárhelyiséghez hajtanak, amely zsúfolásig van tömve szüleik cuccaival, elhangzik a kérdés: mit kezdjünk a szüleink dolgaival? Érkezik is a sokat sejtető válasz valami olyasmiről, hogy ezzel inkább ne most törődjenek. Nekik is megvan tehát a maguk súlyos hagyatéka. Inkább lehúzzák a redőnyt, és együtt távoznak.

A Father Mother Sister Brother távolról sem csak a diszfunkcionális szülők, legalább ennyire a testvérek közti összezárás filmje. Lehetnek akármennyire különbözők, jöhetnek bármilyen körülmények közül, mindhárom felvonásban benne van, hogy ki-ki a maga módján próbál megbirkózni felnőttként a szülőjével, a testvérek közti cinkosság ott van mindannyiukban.

És ha már Jarmusch a zenét emlegette: nemhogy kihagyta belőle, hanem filmje nagyon fontos főszereplőjévé tette diegetikus (a film fiktív világának részét képező) és nem diegetikus (vagyis a szereplők által nem hallott) módon egyaránt: a Jarmusch és Anika által írt filmzene tökéletesen passzol a szokásosan lassan, csendesen csordogáló cselekményhez, de emellett akad olyan is, aki a dalokon keresztül képes a legjobban kapcsolódni a szüleihez, így lesz kulcskérdés a zene a filmben.

A Father Mother Sister Brother nemcsak hangvételében csendes, Jarmusch filmográfiájában sem fog a legkiemelkedőbb darabok közé tartozni: kissé egyenetlen, néha didaktikus, némi hiányérzetet is hagy maga után, a középső részben pedig a katarzis is elmarad. Mégis csendesen és nagyon emberien mesél egy olyan meghatározó keserédes élményről, amely ilyen-olyan módon legtöbbünk életében benne van (az univerzális jellegre erősítenek rá például a mindhárom epizódban visszaköszönő gegek, mint a teával koccintás vagy a gördeszkázás):

a szülőkről – és a terhekről, amelyeket tőlük kapunk.

Father Mother Sister Brother, 2026, 110 perc, 24.hu: 6,5/10.

The post Családi teázás rég volt olyan kínos, mint Jim Jarmusch új filmjében first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu