Janka?

Nincs Janka.

Hogyhogy nincs Janka?

Vége lett. Szeptember tizenkettedikén. Hatalmas szarkómás daganat nőtt a hasában, újfajta tumor, két–három hét alatt kifejlődik. Semmi előjel. Csütörtökön rossz kedve volt, pénteken úgy kellett elcibálni sétálni, szombaton már nehezen mozgott, de még eljött az autóig, vasárnap föl sem tudott állni. Levittük a rendelőbe, röntgen, feltettük a vizsgálóasztalra, az orvos megállt előttem egy injekcióstűvel, hogy legföljebb egy-két nap, ne kínozza. És akkor Janka felemelte a fejét, megnyalta a kezemet, és összeomlott a szervezete. Tizenegy éves volt. A ráktól eltekintve kutyabaja. Sajnáltuk. Nem tudom elmondani, mennyire.

A harmadik kutyádat temetted. Megszokható?

Nem lehet megszokni. De nem is kell. Pedig biológus vagyok, így az élettel más viszonyban állok, mint a többség.

Milyen viszonyban?

Az élet már csak olyan, hogy idővel abbamarad. Én se húzom túl sokáig, el tudom engedni az életet, és el tudom engedni az elmenőket. Igazából mindent el tudok engedni.

Mi mindent?

A tárgyakat is. A lakásokat is. Nemrég költöztünk fel Budára a Balatonról, a feleségem, Éva kétségbe van esve, hogy itt semmi sem olyan, mint Almádiban. Igaz. Az családi ház volt 220 négyzetméteren, ez meg lakás 82 négyzetméteren. De most, mostantól ez van. Tudok váltani, hozzászoktam, hogy minden változik. Nem kötődöm halálosan semmihez, senkihez.

Senkihez?

Senkihez.

Nem azt mondom, hogy nem szeretek, dehogy, nagyon is szeretek, sokakkal összejárok, csodálatos emberi kapcsolataim vannak, de szembenézek azzal, hogy egyszer mindenki elmegy. A hozzám egészen közelállók is. Én is elmegyek. Vagyis minden kapcsolat átmeneti. Minden átmeneti.

A bioszférából szakadtunk ki, és a bioszféra végtelenül kegyetlen: mindenki eszik valakit. Nézzük a természetfilmet, benne a cuki párducanyuka a még cukibb párduckölykökkel, akik éhesek, a párducanyuka menne élelemért, de aggódik a párduckölykökért, szurkolunk neki, végre nekiindul, és visszaér, hozza a zsákmányt, megvacsoráznak, örülünk, tényleg milyen cukik. De arra nem gondolunk, hogy az a vacsora is valaki volt, mondjuk egy antilopanyuka, aki nem örült annak, hogy elkapta a párducanyuka, és most elég szomorú lehet a felzabált antilopanyuka borja. Mondjuk én is eléggé le lennék törve, ha engem kapna el és vinne haza a cuki párduckölykeinek a cuki párducanyuka. Szóval az ember nem érti, hogy a bioszférában él, ami egy rendszer, és amiben évmilliókig benne éltünk, de aztán kiléptünk belőle, legalábbis abban az értelemben, hogy amióta létezik az emberi absztrakció, nem a valósággal van kapcsolatunk, hanem a saját elképzeléseinkkel. Ilyen absztrakció az is, hogy azt képzeljük, hogy a párduc egy valaki, az antilop meg nem valaki, hanem valami, konkrétan a vacsora.

Nekünk is van vacsoránk. Mondjuk parizer. Az is absztrakció a javából, nem?

Persze. Abban a szereposztásban mi vagyunk a cuki párducok, vagyis a valakik, a parizer pedig az antilop, vagyis a valami, tehát a vacsora. Így működik az absztrakció. Ráadásul többszörös absztrakció, aminek oka, hogy az ember nem szeret ölni. Arra tanítani kell őt. A csarnokban a féldisznót nem mutogatják, eldugják a hűtőkamrában, mert az asszonyok visszariadnának tőle, nem kívánnak szembesülni azzal, hogy az illatos rántott hús bizony élőlényből származik. Pedig az ember eredendően ragadozó, de ahhoz lett szokva, hogy a valakik által megölt tetemekből kap egy részt. Ez van most is: valakik, konkrétan a mészárosok, akik egy külön szekta tagjai, elvonulva megölik és feldarabolják az állatot, ez a dolguk, ezért fizetik őket, mi pedig válogatunk a felsál és szűzpecsenye között.

Felsál! Szűzpecsenye! Ugye milyen szép kifejezések? Sokkal szebbek, mint az, hogy ölés.

Szóval a mészárosnak köszönhetően a ragadozás kiiktatódott az életünkből.

Mi a helyzet a disznóvágással?

Éhes vagy? Kenjen neked Éva egy szelet vajaskenyeret?

Egyelőre maradok a szellemi táplálék mellett.

A disznóvágás rítus. Ceremónia. És ott is a mészáros, pontosabban a böllér szúr, nem a háziasszony. A háziasszony felsálból dolgozik. Na de oda akartam kilyukadni, hogy a bioszférában viszont minden maradt a régiben: vannak ragadozók és vannak prédaállatok, egymást tartják fenn, együtt tartják fenn a rendszert, és én biológusként megértettem, hogy ennek az egésznek semmi köze az érzelmekhez. Ahogy említettem: az élet már csak olyan, hogy idővel abbamarad.

Azt mondtad az imént, hogy amióta létezik az emberi absztrakció, nem a valósággal van kapcsolatunk, hanem a saját elképzeléseinkkel. Honnan ered az emberi absztrakció? És hol tart most?

Sokak szerint az emberi viselkedés az utolsó kétszázezer év alapján magyarázandó. Én messzebbre tekintek. A hatmillió éve élt Australopithecus olyan volt, mint a mai csimpánz, és a következő három és félmillió évben nem változott az életmódja: volt „kertje”, abban élt, azt védte a többiektől, ivaréréskor a nőstények elvándoroltak, a hímek maradtak, és befogadtak máshonnét elvándorolt nőstényeket. Volt rangsor, agresszió, némi szociális élet, például az, hogy a hímek időről időre körbeadták a kölköket, hogy megismerjék őket, passz. És itt tennék egy pikírt megjegyzést. Ha egy paleontológus talál egy fogat, akkor nem arra gondol, hogy ez egy ismert faj példányának foga, hanem arra, hogy hurrá, itt egy új faj. És miért tesz így? Hát, mert paleontológusként attól nem leszel sztár, hogy rátalálsz egy ismert faj valamely porcikájára, csak attól, ha új fajt fedezel fel.

Ezért aztán a paleontológusok szeretnek minden csonthoz új fajt kreálni. Emberileg megértem őket. És annyiban nyilván igazságuk is van, hogyha valahol százezer évig elzártan él egy csoport, akkor átesik apró változásokon, de attól még, ha egyesül azokkal, akikből egykor kivált, lehetséges a közös szaporodás, vagyis mese az a számos új faj, amit definiáltak a tudósok.

A lényeg, hogy az Australopithecus utáni első új faj nem más, mint a két és félmillió éve megjelent Homo erectus, ami azzal ugrott ki, hogy agyának tömege megduplázódott, méghozzá mindössze két-háromszázezer év alatt. Ez evolúciósan példátlan tempó, egészen különleges esemény. Összehasonlításképpen: bármely állat, például a bálna bármely szerve húsz-harminc-negyvenmillió év alatt nőtt a duplájára. Na, és az agynövekedés komoly viselkedésváltozással járt. A Homo erectus odahagyta a kertjét, vándorolni kezdett, átkelt vizeken, tüzet használt, főzött. Fontos kérdés, hogy mégis mit evett? Egyes tudósok szerint gyökereket főzött, azt fogyasztotta. Baromság. Nyilván evett gyökeret is, de abból nem lehet dupla agyat növeszteni. Dupla agyat húsból lehet növeszteni. És hogy húshoz jusson, ahhoz kellett az a folyamat, amit én spiritualizációnak nevezek.

Az micsoda?

The post Csányi Vilmos: Nem kötődöm halálosan semmihez, senkihez first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu