„Életemben először nyertem szakmai díjat” – ütötte meg a fülem ez a mondatod, amit a Sztárban Sztár All Stars megnyerése után mondtál tavaly év végén. Hogy van ez? 2003 óta aktív szereplője vagy a magyar könnyűzenének.

Valószínűleg olyan kevés figyelmet kaptam médiumokban, vagy úgy sodródtam a stílusirányzatokban, hogy a szakma kevésbé vette észre, amit csináltam. Van egy díjam, amit még a Megasztár után kaptam, egy közönségdíj, de szakmai díjam valóban nincs.

De van Legfittebb Énekesnő díjad.

Abból annyi, amennyit akarsz. De zeneileg, amihez igazából értek, azokból nincs. Így a Sztárban Sztár All Stars nekem félig szakmai elismerés. Jólesett, 22 év után különösen. Nyilván nem most tanultam meg énekelni. Sokáig azt vallottam, hogyha valaki valamit tud, vagy valamiben tehetséges, és, ha ezt már egyszer megmutatta, elismerték érte, utána nem feltétlenül kell minden évben, minden egyes dalban bizonygatnia ezt. Sajnos – úgy tűnik –, hogy a mostani világ másképp működik. Én sem tűntem el a Megasztár után, bekerültem kilenc évre a Sugarloafba, ami akkor már egy botrányokkal tarkított zenekari státuszt képviselt. Ott fel kellett vennem nagyon gyors fordulatszámmal ezt az attitűdöt, azonosultam a csapattal. Nem volt nehéz, mert bennem volt a megmondóember habitus.

Zeneileg ugyanakkor bekerültem egy olyan kalitkába, hogy középszerű énekesnőként lettem elkönyvelve. Ez eleinte még fel sem tűnt.

Később, amikor szólóénekesként meghívtak egy-egy műsorba, ott mindig én kaptam meg a könnyedebb, táncolósabb zenéket, aminek persze nagyon örültem, de a nagy ívű, lírai dalokat mindig azok énekelhették, akik folyamatosan egy stílust képviseltek. Rosszulesett, kialakult bennem egyfajta dac. Mikor 9 év után kiléptem a zenekarból, már nem is volt kérdés, hogy maradok nagyon megosztó személyiség, viszem tovább ezt az attitűdöt a saját stílusomban.

Ekkor jöttek tőled a rapzenék.

Amit nagyon szerettem, és nagyon sikeres is voltam abban az időszakban, amikor ezt a piaci rést megtaláltam, de csak tovább szélesítettem az árkot a szakma és köztem.

Sokat és sokáig puffogtál azon a négy fal között, hogy elkerültek a szakmai kitüntetések?

Az elején sokat, próbáltam helyretenni a fejemben dolgokat, és kerestem a válaszokat. De senkit nem vádolok vagy okolok, egyszerűen rá kellett jönnöm, hogy ezt részben magamnak köszönhetem. Szép lassan beletörődtem, mert rájöttem, hogy nem a szakmának, a lejátszási listáknak kell megfelelni, hanem saját magamnak. Tényleg nagyon fontos kulcsmozzanat minden ember életében, hogy akkor jön az igazi siker, amikor az ember elengedi az összes görcsös kapaszkodását. Közhelynek hangzik, de valójában hasznos tanács.

A legutóbbi Sztárban Sztár után számottevően nőttek a felkéréseid? Ilyenkor óhatatlanul van egy felfutás, ami aztán persze alábbhagy, de ilyenkor megint lehet jól alapozni.

Sokkal több lett. És, ami a legérdekesebb, hogy azok a zeneszerzők, akik évekkel ezelőtt leráztak olyan szövegekkel, hogy »Ez nagyon jó, de most sok dolgom van, most nem ilyen irányba mozgunk”, most elsőként hívogattak, hogy szeretnének velem dolgozni, meg hát hol voltam eddig.

Én tíz évvel ezelőtt is ugyanígy elénekeltem egy Whitney Houston-dalt bármelyik fellépésemen.

Megint visszakanyarodtunk oda, hogy azt hitték, eltűntél. Csak volt ebben valami.

Korábban valamiért kevesebben vettek komolyan. Talán a stílusom, a habitusom miatt.

Most jól sáfárkodsz a lehetőségekkel, amikkel megtalálnak?

Igyekszem jó döntést hozni minden helyzetben, szem előtt tartva a saját és a családom jövőjét. Figyelek és hallgatok az ösztöneimre is.

Megnéztem a közösségi oldalaidat, és azt láttam, megosztasz videórészleteket a fellépéseidről, készítesz vicces tartalmakat, követnek 370 ezren. Majd rápillantottam a YouTube-odra, ahol zenékből nem volt sok az elmúlt hónapokban. Hogy érzed, jó balanszban van a szakmai és a nyilvános profilod?

Lehetne jobban menedzselni az előbbit. A YouTube-om arról árulkodik, hogy kerestem az utamat, amivel célt érek, de nem találtam. Bízom abban, hogy hamarosan új életre kel a csatornám, a háttérben már dolgozunk rajta. Az elsődleges fókusz most a dalszerzésen van.

Érzek némi ellentmondást. Szerepeltél az Álarcos Énekesben, a Sztárban Sztárban, A Nagy Duettben, miközben majdnem zsűritag lettél az X-Faktorban is. Nincs miért szégyenkezned, foglalkoztatott médiaszereplő vagy, nem felejtett el a szakma. Ezek javarészt énekesi feladatok voltak, de azért egy izgalmas celebet is látnak benned a műsorkészítők. Zavar, mikor nem az énektudásod kerül előtérbe, és például egy vetélkedőben kell jópofizni más celebekkel együtt?

Ha megmozgat a műsor, esetleg inspirál valamilyen módon, vagy látok benne perspektívát, ami előre visz – akkor szívesen elvállalom. Ha valaki ért valamihez, például az énekléshez, és mellette jól tud beszélni, képes kifejezni magát, van egy jó karaktere, akkor nem kell kizárnia más lehetőségeket. Sosem voltam az a klasszikus művész, aki csak énekelni tud, és szabadidejében Mozartot, Beethovent hallgat. Nagyon idealista, mai világban mozgó ember vagyok, akit több minden érdekel. Sokáig azt vallottam: ahhoz, hogy igazán jó művész legyél, hogy teljes egészében tudjanak látni, akkor nemcsak zenén keresztül kell megmutatni magad, hanem a személyiségeddel kell nyújtani egy komplex képet az embereknek. Sokan nem tudják vagy nem akarják megérteni, hogy az éneklésen kívül más is érdekelhet – szereztem például politológusi diplomát. Ha tanulok és járom a világot, attól leszek igazán komplex véleménnyel bíró ember, mert nemcsak szűk látókörben olvasom a saját szakmámat, hanem azon túl is megpróbálom picit megérteni azt, ami körülöttünk zajlik. Ezért is szerepeltem néha más oldalamat megmutató műsorokban.

Abban, hogy diplomát szereztél politológiából, közrejátszott, hogy több lábon kell állni a mostani zenei piacon? Nem tűnik életbiztosításnak ez a pálya sem.

Sokszor elmondtam, édesapám nem támogatta, hogy zenész legyek, és vele „harcoltam” először. Az ő saját eszméit magamba szívva nagyon fontosnak tartottam a több lábon állást, mert valahol éreztem, amiatt is próbált eltántorítani ettől a szakmától, mert itt a befutás nagyrészt a szerencsén múlik, nem csak saját magunkon. Jó tanuló voltam mindig, diplomákkal is be akartam magam biztosítani. Noha egyiket sem használtam eddig.

Nem nevesítve más előadókat, de látni elrettentő példákat, ha egy énekes túlzottan celebizálódik. Érezted valaha veszélyét, hogy ennek a szele téged is megcsap?

A húszas éveimben folyamatos útkeresésben voltam, akkor vállaltam be a legtöbb olyan műsort, mint a Celeb vagyok, ments ki innen! Mondhatnám eltartott kisujjal, hogy ezek milyen rossz és ostoba műsorok, de ez nem igaz. Embereket szórakoztatnak. Ma már nem mondanék igent ezekre, vagy úgy fogalmazok: már jobban látom, mi az utam. Ügyesebben szelektálok, mint 15 évvel ezelőtt.

Amiatt kérdeztem, mert kíváncsi vagyok, téged hogyan érintett, mikor arról beszéltek a zsűritagok Sztárban Sztár All Starsban, hogy „végre megismert téged az ország”, vagy „újra fölfedeztek”, mert „tulajdonképpen nem is tudjuk, mit csináltál mostanáig.” Én – de ez csak én vagyok – talán éreznék némi sértettséget, ha úgy beszélnének rólam két évtizednyi énekesi pálya után, mintha…

…most nyertem volna meg a Megasztárt? Mondok jobbat: voltak, akik nemrég gratuláltak a Megasztár-győzelemhez. Ez van. Nem tudok megsértődni azon, ha valaki kevésbé ismer. Akkor sértődnék meg, ha nem lennék tisztában saját magammal, az értékeimmel.

Nincs bennem harag, ha valaki nem találkozott a munkásságommal az elmúlt 20 évben.

Megint visszacsatolok a korábbiakra: ha anno nem kategorizálom be magam egy szűk szegmensbe, és kapok lehetőségeket arra, hogy szilveszteri műsorokban nagyívű dalokat énekeljek, ahogy Tóth Vera is teszi, akkor ma másról beszélgetünk. Későn értem be, sebaj.

Mostantól csak Whitney Houston-szerű dalok lesznek a repertoárodban?

Készül néhány olyan, de nem szeretnék teljesen a másik véglet felé elmozdulni. Mindegy, milyen zenét dobok piacra, a sikert nem a zene milyensége határozza majd meg, hanem az én attitűdöm. Minden dalomban felismerhető lesz a dérheniség. Az imént dacról meg sopánkodásról faggattál, eszembe jutott valami: évekig nem tudtam elengedni, hogy a Megasztárban nem szavazhattak rám határon túlról, mert akkor még nem nyitották meg a szavazóvonalakat. Csak a magyar közönségnek köszönhettem, hogy a nyolcadik lettem a tizenkét döntős mezőnyéből. Hálás vagyok ezért, de két évvel később Rúzsa Magdi is a határon túlról robbant be, rá már lehetett a vajdaságból voksolni. Sokszor eljátszadoztam a gondolattal, mi lett volna, ha. De minden úgy történt, ahogy kellett.

Nem akarok a kereskedelmi tévés zsűritagokon rugózni, de megeshet, arról már nincs tudomásuk, hogy téged Placido Domingo személyesen dicsért meg, mikor a Forma-1-es magyar nagydíjon elénekelted a Himnuszt.

Emlékszem, ültem otthon a férjemmel, és arra gondoltam, milyen menő dolog lenne megmutatni egy ilyen volumenű eseményen, hogy a Himnuszt többféleképpen is el lehet énekelni. Határon túli magyarként ráadásul még nagyobb a súlya ennek, ami nyomja az ember vállát. Az elmúlt években láttam, hogy ebbe azért bele lehet sülni. Majd megérkezett a felkérés. Fogalmam sem volt, kiket hallgattak még meg, de tudom, hogy nem Magyarországon döntöttek, hanem a Forma-1 külföldi vezetősége a kiküldött anyagok alapján. Talán az lehetett a szerencsém, hogy szűz fülek hallgattak, nem volt előítélet velem szemben. Amikor Placido Domingo megdicsért, éreztem, hogy elkezdtem a helyemre kerülni.

Nem vagy nyomulós típus, aki aztán úton-útfélen ezzel a dicsérettel haknizik.

Sosem szerettem azt a fajta attitűdöt, hogy erőszakosan toljam magam, hogy ott legyek mindenhol, mindenáron. Pedig ezt látom a környezetemben.

Mi miatt léptél ki olyan viharos hirtelenséggel a Sugarloafból?

Nem az volt az én utam. Bár szerettem, megtaláltam magam a megosztottságban, a lázadásban, de összességében ennél többet nem tudott adni. Még úgy sem, hogy aktív szerzőpartner voltam a daloknál, bele tudtam vinni azokba a saját stílusomat. Egy idő után nagyon nehézkessé vált a csapatszellem egybentartása, és mellette láttam, mekkora igény lenne rám szólóban. Először csak szerettem volna kiadni egy szólóalbumot, hogy komfortosabban érezzem magam. Mint, ahogy ezt sokan megtették már, kezdve Gwen Stefanival, aki a No Doubt mellett egyedül is megvetette a lábát a popzenében. Egyre kevésbé tudtam már érvényesíteni az érdekeimet a zenekarvezetővel. Elváltunk békében.

Pont nem a békés elválás jutott eszembe a távozásodról. Amennyit lehetett olvasni a médiában erről, a Tóth Szabival egymásnak üzengetésről, nem tűnt happy endnek.

Lehet, hogy csak a hirtelensége miatt tűnt háborúsnak a hangulat. Az egy másik dolog, hogy azóta erre ki hogyan emlékszik. Nyilván mindenkinek megvan a maga aspektusa, amin keresztül látja ezt. Sokáig megkaptam azt, hogy miért megyek el a zenekarból, hiszen a zenekarnak köszönhetem saját magam. Miközben a mókuskerékben azt éreztem, minden belső törekvésemet, vágyamat letörik, az önbizalmamat, az önbecsülésemet elveszi a zenekari lét. Négy évig érlelődött bennem az elválás.

Elsimultak azóta a dolgok mindenkivel?

Volt egy gyászfolyamat, amikor én sem kívántam a beszélgetést velük. De aztán egy-két évvel később újra találkoztunk, és minden megszépült, jó emlékekkel tudtam búcsúzni ettől az egésztől. Rengeteg mindent kaptam, sokat tanultam az élő zenéről, a közönséggel való interakcióról, a kommunikációról, a színpadi létről, a csapatban dolgozásról.

Szőrmentén említettem az X-Faktort, hogy egy castingfolyamat végén majdnem zsűritag lett belőled már a majkás érában. Ám végül Tóth Andié lett az egyetlen női ítészszerep a csapatban. Akkor azt nyilatkoztad, talán az életkorotok is közrejátszott ebben, mert ő fiatalabb nálad. Nem erről akarlak kérdezni, inkább az érdekelne, hogy a Megasztár zsűricastingjánál fölmerült a neved?

Rengetegszer voltam ott is. Én ilyen castingra járó ember vagyok, talán kiabál is értem a zsűriszék.

Van még presztízsértéke zsűrizni ezekben a tehetségkutatókban? Mind az X-Faktor, mind a Megasztár jobbára a botrányokról szólt tavaly, kevésbé a zeneiségről.

Szeretném hinni, hogy igen. De a gyakorlatban nem mindig ezt látni. Mondok erre egy példát, ami elsőre talán különös lesz: amikor kislányként Szerbiában éltem, a délszláv háború közepén csak álmodhattam arról, hogy énekes leszek. Leírtam a kis naplómba, hogy »Énekesnő szeretnék lenni Magyarországon”. Más talán Amerikába vágyott volna, én Magyarországra. Kisebbségiként kerestem a gyökereimet, szerettem volna valahová tartozni. A Megasztár után nyolc évembe telt, hogy kezembe vehessem a kettős állampolgárságról szóló dokumentumot. De akkor már nem tudtam olyan meghatottan sírni, mint ahogy gyerekként elképzeltem. Hasonlóképp érzek a zsűriszékkel is: sokáig azt hittem, óriási presztízs. Hozzáteszem, miattunk lesz olyan, amilyen.

Ha mi értéktelen trashműsorrá akarjuk silányítani, vagy csak asszisztálunk hozzá, akkor olyan is lesz. És az már kevésbé fog szólni a tehetségekről, amit nagyon sajnálnék. Egy tehetségkutatóban néha tényleg az egész életüket fölteszik az emberek arra, hogy szerencsét próbáljanak.

Te, aki a tiszta hangokat értékeled, azt mutatod mindenhol, talán nem volna testhezálló, ha Tóth Gabival vagy épp Curtisszel balhéznál a zsűripultban, miközben a Médiahatóság sorra osztja ki az adott csatornának a büntetéseket a vállalhatatlan stílusú beszéd miatt.

Talán a műsorkészítők is kielemezték azóta, hogy kipróbálták ezt a vonalat, de érdemesebb nemcsak feszültséget generálni, hanem értéket közvetíteni.

Anyagilag sem rossz lehetőség zsűrizni. Ez mennyit nyomna a latban nálad?

Akkor lesz az ember kiegyensúlyozott, ha elsődlegesen már nem az anyagi javak miatt csinálja, amit csinál. Én örülök, hogy ez a szakmám, és hogy meg tudok élni ebből ennyi éven keresztül. Engem a megfelelő polcra kerülés motivál.

Érintőlegesen beszéltünk a himnuszéneklésről, hogy az áldás és átok is egyszerre. Néhány hete a Fidesz kongresszusán elénekelted a Himnuszt. Amikor megérkezik egy ilyen felkérés, mit teszel mérlegre?

Mindent.

Közrejátszott a döntésedben, hogy szimpatizálsz is azzal a közeggel, ahová hívnak?

Őszintén szólva ritkán kap az ember ilyen felkérést. Amikor igen, az a legfontosabb, hogy legbelül tudd, milyen értékek mentén próbálod élni az életed. 2004-ben a Fidesz támogatása ellenére is eredménytelen volt a kettős állampolgárságról való népszavazási kezdeményezés. Mikor aztán 2010-ben hatalomra kerültek, az első intézkedések egyike volt, hogy megszavazták a kettős állampolgárságot. Nemcsak a saját nevemben beszélek, de ez egy olyan gesztus volt a határon túli magyarok felé, amit nagyon nehéz elfelejteni. És nem is szabad.

Ez az ideológia és ez az értékrend nagyban segített a mostani döntésem meghozatalában, ugyanakkor nem véletlen, hogy nem használom a politológusi diplomámat sem, és igyekszem megmaradni énekesnőnek.

Nem csinálsz ebből központi kérdést, nem haknizol vele a közösségi médiában sem. Mégis, azzal, hogy fellépsz egy ilyen volumenű eseményen, valamilyen szinten propagálod.

Így van, de engem nem hallhatsz olyan kérdésekre válaszolni, amiket politikusoknak tesznek fel naponta. Azokra válaszoljanak ők. Én is elmegyek szavazni, minden véleményt mérlegre téve húzom be az x-et. A Himnusz mindannyiunké, próbáltam jól megoldani ezt a feladatot. Úgy érzem, sikerült. Sajnos óriási az egymással szembenállás a politikai oldalak mentén.

Ha már ezt említed, attól nem féltél, hogy a rajongóid egy része elpártolhat tőled?

Ha az én művészetemet követi valaki, vagy csak szereti a hangomat, a személyiségemet, de a kongresszusi fellépésem alapján kikövet, megszűnök számára létezni, az szíve joga, tényleg nem zavar. 22 éve vagyok a szakmában, nincs új a nap alatt, sok mindent megtanultam, el tudom ezt viselni.

Ha másik politikai párttól érkezne fölkérés, hogy az ő rendezvényükön is el kellene énekelni a Himnuszt, igent mondanál? Vagy most már hülyén nézne ki?

Nemcsak azért nem vállalnám, mert hülyén nézne ki, de én fölépítettem valamit ideológiai síkon.

Persze azért átgondolnám, de nagyon kedvesen visszautasítanám. Sokáig a háttérben maradtam, nem választottam oldalt. A kongresszusi fellépés esetében pedig elégedett vagyok a döntésemmel.

Nincs meg a veszélye, hogyha most kapsz bármilyen munkát, támogatást a jövőben, azt mondják majd az emberek, hogy „ezt azért kapta, mert fellépett a Fidesz rendezvényén”?

Én nem hinném, hogy az ország zöme így gondolkodik. Megnyugtatok mindenkit, hogy valószínűleg nem azért vagyok ott, ahol, mert van egy kapcsolati rendszerem. Egyszerűen van mögöttem teljesítmény, ami alapján nincs félnivalóm.

Ha már ezt a teljesítményt említed, végignéztem az elmúlt bő 10 évnek a médiatermését veled kapcsolatban, és sok esetben csak a nőiességedről, az önbizalmadról szóltak a cikkek. Hogyan érintett, mikor inkább a testedről folyt a diskurzus, mintsem a szakmai munkádról?

Nagyon sokszor utasítottam vissza interjúfelkéréseket pont emiatt, és nagyon sok esetben ezért láthattátok azt, hogy a közösségi médiás felületeimről kiragadott fotók alapján hoztak le cikkeket. Kevés olyan megkeresés érkezett, ahol átfogó értelemben tudtam beszélni a karrieremről, a szellemiségemről, a nézeteimről, vagy bármi olyanról, ami kicsit távolabb viszi az embereket annál, minthogy magasított bugyiban énekelek egy színpadon.

A negatív kommentekkel hogy állsz? Egyszer azt olvastam tőled, hogy gyűjtöd a negatív hozzászólásokat, törlöd az íróját az oldaladról, és ha tényleg betelik a pohár, még jogi útra is mész. Még mindig így gondolkodsz?

Ezt még a szülés előtt nyilatkoztam, amikor rengeteg volt az időm. Valóban volt egyfajta fétisem, kigyűjtöttem ezeket. Azt gondolom, hogy a negatív kommentelők jelentős része a belső frusztráltságát éli ki a politikuson, a celebeken, bárkin, aki a nyilvánosság előtt éli az életét, és esetleg még megosztóbb is az átlagnál. Ha a családomat, a férjemet, a gyerekeimet, a szüleimet érné ilyesfajta atrocitás, szívesen mentem a kommenteket.

A megosztó attitűdről még hadd kérdezzelek…

Bocsánat, csak közben eszembe jutott még valami, ami tökre kiborított a Sztárban Sztár All Stars alatt.

Akkor ki vele!

A döntőhöz közeledve fölhívott egy újság szerkesztője, és mondvacsinált hülyeségekkel kezdett faggatni az egyik produkcióm után, amikor tényleg szétdicsért a zsűri. Operát énekeltem, Montserrat Caballé voltam, örültem is, hogy de jó, hat órán át készült a maszk, itt csak a hangomat fogják értékelni, hisz több mint 40 kiló súllyal takarják a testem. Majd az újságíró megkérdezett, mit reagálok arra, hogy Stohl András megdicsérte a lábaimat.

Elküldtem a francba telefonon keresztül, nem volt kedvem ilyen hülyeségekkel foglalkozni, hogy megint külsőségek, tárgyiasítás és így tovább. Az elmúlt 15 évem csak erről szólt.

Vissza arra, hogy ki megosztó és ki nem. Én pont az ellenkezőjét vettem észre a műsor alatt, hogy most nem voltak negatív kommentek, csak a szurkolás, hogy „ezt Dér Heninek kell megnyernie”. Hogy van ez?

Lenyugodtam, eltűnt az a tűzről pattantság, ami sok esetben felkavarta az embereket. Azt valószínűsítem, hogy azért történhetett ez, mert született két gyerekem, és az anyaság olyan módon lefedi a maradék szabadidőmet is, hogy nincs időm másokkal foglalkozni, nem szeretnék mindenáron véleményt fűzni ahhoz, hogy ki mit csinált, mondott, mit tapasztaltam a közéletben. Elmondom otthon a férjemnek, és örülök annak, ha le tudom fektetni a gyerekeket anélkül, hogy én ne aludnék el hamarabb.

Vagy csak jól kell műsort választani. A Nyerő Párosban nem voltál ilyen népszerű.

Pedig azt is nagyon imádtam. Nyilván ott volt velem a férjem is, és más szerkesztéssel mást mutattunk meg magunkból. Ott még nem voltam édesanya, kevesebbet tudtam énekelni, sőt, leginkább semmit, viszont annál többet kellett véleményt formálni és versengeni különböző párokkal. Való igaz, jobban kell műsort választani.

Ez igaz lehet A Nagy Duettre is, mikor Győzikével kellett énekelned?

Arról is sokat gondolkodtam, hogy bevállaljam-e.

Mert a néző akarva-akaratlanul is a bohóckodásra fog figyelni, nem a tiszta hangokra?

Egyetlen egy dologba tudtam kapaszkodni, és azt mondtam a férjemnek, hogy emiatt billen a mérleg nyelve inkább az igen felé: mert én ott a szakmámat tudom megmutatni. Ha mellettem Győző teljesen komolytalan, nem dolgozik, vagy nagyon rosszul sül el, nagyon nagy bohóccá válik, attól én még tudok gyönyörűen énekelni. Mert hiszem azt, ha látják a törekvésemet, hogy tényleg megtanítsam őt türelemmel színpadi szereplésre, koreográfiára, három sorra, akkor a végeredmény még lehet bájosan jó. Szerintem jó döntést hoztam.

Még a Sztárban Sztár előtt adtál egy interjút, melyben azt fogalmaztad meg, hogy „kiszámíthatatlanná vált a popszakma, nem biztos, hogy tele lesz a naptáram idén.” Talán kijelenthetjük, rosszul öregedett ez a mondat. Ha jól érzem és értem, 2025-re optimistább lettél.

El kellett játszanom a gondolattal ott, a nagy útvesztőben, hogy merrefelé visz tovább az utam. Azt gondoltam, ha valami többszöri próbálkozásra sem működik, akkor nem görcsölök, találok más munkát, ami előre visz. Nyilván sajnáltam volna, ha a zenét vagy az éneklést abba kell hagynom.

A beszélgetésünk elején említetted a délszláv háborút, amit testközelből éltél meg. Ilyen értelemben az orosz-ukrán háború foglalkoztat?

Láttam a háború kitörésének az okait, mármint a saját délszláv háborúnkét. Láttam az előzményeit, megéltük a hiperinflációt, az előtte lezajlott tárgyalási folyamatokat, a NATO-bombázást, hogy a radarállomások iskolákba, templomokba voltak betelepítve. Nagyon sok olyan aspektusból lehet ezt elemezni, ebből írtam a szakdolgozatomat a Pécsi Tudományegyetemen, hogy miért ilyen lassú Szerbia integrációja. 2012-ben adtam le. Azóta eltelt 14 év, és nem sok javulást látunk, de most már talán valami fellendült. Szóval ezt végigkövetve és megélve nagyon nehéz megfejteni a valódi okokat, és véleményezni egy ilyen kemény helyzetet, mint ami ott zajlik. Egy viszont biztos: azok sínylik meg leginkább a háborút, akik legkevésbé akarták ezt az egészet. Nem szoktam ebben egyébként véleményt alkotni nyilvánosan. Nem véletlen, hogy sokan, akik megjárják a hadsereget, évekig háborúban harcolnak, majd leszerelnek, hazamennek, utána soha nem tudnak arról az időszakról beszélni. Többször megtapasztaltam régebben, amikor egy szűk baráti körben elkezdtünk beszélgetni erről, hogy meghallgatnak, és annyi a konzekvenciájuk: »Hú, de durva!” És ennél mélyebben nem értik meg.

Egyszer azt nyilatkoztad, hogy van forgatókönyved arra az esetre, ha eszkalálódik az orosz-ukrán konfliktus. Még mindig megvan ez a forgatókönyv?

Nyilván akaratlanul is elgondolkodik ezen az ember. Nem konkrétan a háború az, ami egy borzasztóan szomorú helyzet, hanem a háború utáni több évtized, míg az elszenvedő ország gazdaságilag talpra tud állni. Borzasztó szomorú látni, hogy mindaz, amiért mondjuk a családtagok dolgoznak, küzdenek, az szertefoszlik vagy nyolcadrangúvá válik egy ilyen helyzetben. Nagyon sokszor eszembe jutnak, akik az első világháború előtti időben születtek. Átéltek egy első világháborút, egy másodikat. Nekik is voltak álmaik, ambícióik.

Lehet, hogy itt is mindjárt háborús helyzet lesz, ha megkérdezem: áprilisban 40 éves leszel, ugye?

Bizony!

Nem küldtél el a francba, ez jó. Kerek évfordulóknál számot vet valamennyire az ember az eddigi éveiről, sőt, terveket is sző. Te a következő évtizedre milyen szakmai célokat tűztél ki magad elé?

A legfontosabb szakmai céljaim között az szerepel, hogy magasabb szinten tudjak működni, ahol jól érzem magam. És most úgy érzem, hogy ezt a szintet elértem. Azt kívánom magamnak, hogy a következő évtizedben az általam írt dalokkal, lemezekkel, albumokkal tudjam elvarázsolni a közönséget. Ha ez sikerül, akkor én bízom benne, hogy a többi jönni fog magától.

Maga a 40-es szám zavar?

Egyáltalán nem. Nagyon reálisan látom magam. Egy ember akkor lesz igazán boldog, ha teljesen elfogadja saját magát. És ahhoz, hogy el tudjam fogadni magam, pontosan ismernem kell a magam erényeit. Biztosan van nálam szebb, csinosabb, kedvesebb – de ettől vagyok én én. És ha ez a komplexitás vagy ez az egyensúly kialakul, akkor a korommal is megbarátkozom. Egyáltalán nem félek a negyventől, sőt, várom.

The post Dér Heni: Ha valakinek a kongresszusi fellépésem miatt megszűnök létezni, szíve joga, ezt még el tudom viselni first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu