A 2013-ban alapított Hemző Károly-díjat az a 35 év alatti magyar fotográfus nyerheti el, aki szellemiségében és a szakmai minőségben a névadó munkásságához méltó műveket hozott létre lehetőleg Magyarországon vagy magyarlakta területeken a mindennapi munkás és/vagy privát élet, a művészet, a tudomány, a sport, valamint a szabadidő körében. Mint korábban beszámoltunk róla az idén a Hemző Károly-díj öt finalistája közé választották lapunk három fotóriporterét is, 2024-ben pedig Szajki Bálint kollégánk nyerte el a díjat, akit az Egészségben és betegségben című kiállítása megnyitója alkalmából a Capa Központ a hónap alkotójának választott.
A kiállítás a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ 8F Galériában tekinthető meg június 10. és szeptember 14. között.
Szajki Bálint kiállított fotóiból és az azokat kísérő szövegekből állítottuk össze mostani válogatásunkat.
Az időskor valódi küzdelmeit ritkán látjuk. Az idősek általában valóságos vagy jelképes falak közé zárva élik meg ezeket, ahogyan a halált is. A falak gyakran tanúi voltak az ott élők fiatalkorának, majd gyengülésének és végül a búcsújának is, vagy a társas magányban töltött perceknek, óráknak, éjszakáknak egy-egy demenciában szenvedő házastárs mellett. Az izmok és csontok erejének és kimerülésének a mindennapi ápolás során, ahogyan az érzelmi kifáradásnak is. Sorozatomban ezt a láthatatlan küzdelmet és példátlan önfeláldozást volt célom megmutatni.
„Nagymamám társaságában követtem végig nagyapám betegségének utolsó három évét. Láttam, miként nő napról napra a nyomás a nagymamámon. Tudtam, hogy évről évre nehezebb a helyzete, ő mégsem kér támogatást. Neki a legtermészetesebb volt, hogy gondoskodik a férjéről – haláláig. Soha nem fogadott ápolót, nem kiáltott segítségért, lelki és fizikai határait túllépve ment el a falig, a teljes kimerülésig. Egy életen át kísérte a férjét egészen a legutolsó pillanatáig.”
„Nagyapám tavaly szeptemberben, kilencvenkilencedik születésnapja előtt egy héttel hunyt el. A halállal szemtől szemben így álltam életemben először. Bár felkészülten, mégis dermedten lettem a tanúja, amint apránként elmúlik a szemem láttára a legerősebb ember, akit valaha ismertem.”
Ez Marika és Sándor, a nagyszüleim közös története. És általuk az enyém is. Mindketten mást és mást tanítottak nekem. A nagyapa, a család rendíthetetlen feje, élete végéig a legerősebb ember maradt. Általa láthattam meg, mi az emberi elhivatottság és kitartás. A nagyanya, a család összetartója, aki férjét élete végéig egyedül ápolta és gondját viselte, amikor már minden erejére szükség volt. Általa láthattam meg, mi az igazi szeretet és önfeláldozás. In memoriam Leé Sándor.
The post „Dermedten lettem a tanúja, amint a szemem láttára apránként elmúlik a legerősebb ember, akit valaha ismertem” first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
