Arra ébredtem, hogy szálka ment az arcomba. A fejemet a falnak támasztva aludtam el, hogy hallgassam a tengert, de a hajó teste most erőteljesen megrázkódott, ahogy kereszteztük az előttünk haladó hajó verte hullámokat. Ez csak azt jelentheti, hogy nyugodtabb vizekre érkeztünk.

Az apró szálka szúrt, de hamar megfeledkeztem róla. Zsibbadás vett erőt rajtam, mint mindig, amikor kemény priccsen aludtam – a forradalom után a kútbörtönben töltött hosszú idő elhúzódó hatása. Végigtapogattam a lábamat, hogy megvizsgáljam, nagyobb területre is kiterjedt-e az érzéketlenség. A régi lőtt seb a combomon még mindig fájt, de körülötte merevnek és idegennek éreztem a bőrt. Felültem a priccsen, és ujjaimat erősen belenyomtam a combomba, megcsipkedtem és dörgöltem, hogy életet leheljek belé. Ugyanakkor nagyra tátottam a számat, és a nyelvemet belülről erősen az arcom falának nyomtam. Recsegett az állkapcsom. Belecsíptem az alkaromba, de nem éreztem semmit. Egy hirtelen ötlettől vezérelve megnyaltam. Brakkvíz ízét éreztem.

Mi lesz, ha egy nap teljesen bénultan, élőhalottként ébredek?

Washie, mondtam.

George Washington megmozdult a felső ágyon. Mindjárt megérkezünk, mondtam. Készen állsz egy zajjal és pátosszal teli hosszú napra?

A fiam túl fáradt volt ahhoz, hogy válaszoljon. Kilendítette a lábát, és lemászott az ágyról. Majd odaállt a mosdótál elé, és nekilátott óvatosan megborotválkozni az enyhén ringatózó padlón. Megszokásból a parókámért nyúltam, de aztán enyhe szégyenérzettel visszahúztam a kezem. A fogság után a hajam részben visszanőtt, de sprődebb lett. Pezsgett a vér a bőrömnek azokon a zsibbadt területein, amelyekbe újra életet masszíroztam. Furcsa érzés volt magamhoz érni, mintha egy szobrot simogatnék. Egy sápadt torzót, amely megszökött a múzeumból. De a szívem továbbra is vert.

Hirtelen valami furcsát vettem észre a térdemnél. Mintha mindkét térdkalácsom kifordult volna. A hüvelykujjammal próbáltam a helyére nyomni a duzzanatokat. Hát nincs határa, hogy mennyi baj történhet a testünkkel alvás közben?

Apa, mit művelsz, kérdezte Washie. Rám nézett a tükörből.

Csak azt nézem, hogy kificamodott-e a térdem alvás közben, feleltem.

Washie lemondóan csettintett a nyelvével. Bizonyára O-lábad lett a sok lovaglástól, mondta.

De hát befelé áll, mint az X-lábúaké, feleltem.

Akkor bizonyára csak zsír, mondta.

Kopogtak az ajtón. De Lafayette márki, a Narrows-szorosba tartunk, kiáltotta be a kapitány.

Nem sokkal később eldörrent egy ágyú. Washie összerezzent, de a borotvapenge szerencsére éppen nem az arcán volt.

Sajnálom, márki, figyelmeztetnem kellett volna önöket, kiáltotta a kapitány, továbbra is odakintről. A Fort Diamond köszönt bennünket.

Még egy dübörgés hallatszott, és az üdvözlésre a környező hajókról ágyúlövések sorozata válaszolt.

Tizenhárom lövés, mondta a kapitány. A felszabadító háború utolsó életben lévő tábornokának tiszteletére.

A tizenhárom gyarmatéra, feleltem.

De már huszonnégy csillag van a zászlónkon, mondta a kapitány.

Nem akar bejönni, kérdezte ingerülten Washie. A kapitány azonban már távozott.

*

Amikor Washie-val kiértünk a fedélzetre, rövid töltési szünetekkel folytatódott az ágyúdörgés. A hajó nyugodtan siklott át a Narrowson, amelynek mindkét oldalán New York terült el. E hely földrajza megzavarta az embert: a nyugati oldalon tőlünk közvetlenül északra húzódott New York és New Jersey állam határa, New York viszont a keleti oldalon is New York maradt. New Jersey a North folyó nyugati partján csak Patersontól északra folytatódott New Yorkként. Felemeltem a karom az egyik kereskedőhajó felé, amely mellett elhaladtunk. A legénység integetett, és azt kiáltozta: La-fa-yette! La-fa-yette! Washie álmosan meredt Fort Diamond felé, amely fenyegetően trónolt a szoros közepén lévő kis szigeten. Az erőd előtt kék ruhás katonák nyüzsögtek. A parton emelkedő zöld dombokról egy túlfőtt brokkoli jutott eszembe, de éhségérzetemet hamar elfojtotta a brakkvíz csatornabűze.

Staten Islanden, a Fort Richmondnál kötöttünk ki, ahonnan kiláttunk a brooklyni oldalon lévő Fort Diamondra és a Fort Hamiltonra.

Tudtam, hogy a Fort Diamondot nemrégiben keresztelték át Fort Lafayette-re, de az új név még nem terjedt el teljesen. Bár nem éreztem természetesnek, hogy az erődöt a saját nevemmel illessem, meghatott a gesztus. Jóleső érzéssel töltött el, hogy erőd vagyok itt a Narrowsban, ahonnan átleshetek kedves barátomra, Hamiltonra.

A parton kisebb küldöttség fogadott bennünket az erőd parancsnoka és egy fiatalember vezetésével. A parancsnok tisztelgett. Lafayette vezérőrnagy, szeretettel köszöntjük önt és a fiát, mondta a fiatalember és meghajolt. Mangle Minthorn Tompkins, Daniel Tompkins alelnökének fia, szolgálatára.

Mr. Tompkins, öröm visszajönni ide, mondtam. Be kell vallanom, már nagyon vártam, hogy újra találkozzak Monroe elnökkel. Ő is ott volt, amikor a brandywine-i csatában ellátták egy lőtt sebemet.

Az elnök fogadást rendez önnek Washington D.C.-ben, mondta az ifjú Mangle. Az ön New York-i köszöntését az alelnökre és rám bízta. Remélem, nem nagyon csalódott.

Dehogy, feleltem nyomatékosan. Várom, hogy lássam az egész Uniót, különösen az újonnan csatlakozott államokat.

Eredetileg azonnal Manhattanbe kellett volna vinnünk önöket, mondta Mangle. De apám azért küldött, hogy kérjem meg önöket, halasszuk a látogatást holnapra, mert addigra véget ér a sabbat, és többen jönnek el.

Cserébe szerveztünk egy vacsorát itt az erődben a Cincinnati Társasággal, szólt közbe a parancsnok. Elfogadható ez, vezérőrnagy úr?

Vágytam rá, hogy ellátogassak a Trinity temetőbe, de nem szegülhettem ellen a vendéglátók kívánságának. Természetesen, feleltem. Manhattan nem tűnik el, ha várunk egy napot.

Másnap hajnalban felszálltunk a gőzhajóra. Miközben kipöfögtünk a kikötőből a North folyó felé, mélyen, a hasamba vettem a levegőt, felkészítve magam az aznapi fáradalmakra. Washie behunyt szemmel állt mellettem. Homlokának barázdáiból ítélve fájt a feje a Cincinnati tagjaival elköltött, szeszben gazdag vacsora után.

Lesz nagy felhajtás, figyelmeztettem. Csak a Fraunces Tavernbe menekülhetsz.

Washie nem válaszolt. Vajon kitől örökölte a szófukarságát, Adrienne-től? Ellenálltam a csábításnak, hogy hasba szúrjam az ujjammal, ezzel késztetve reakcióra. Ehelyett a reggel is friss Mangle Minthorn Tompkins felé fordultam.

Csodás újra látni a North folyót, mondtam. Nem is tudom, hányszor hajóztam rajta, és hányszor galoppoztam a partjain.

A többség már Hudson folyónak nevezi, jegyezte meg Mangle.

A gőzhajó gyorsított. Mangle a kezéből tölcsért formálva a fülemhez hajolt.

Kár, hogy nem sikerült idehoznia Napóleont, mielőtt meghalt, mondta.

Vajon honnan tudhatott Bonaparte amerikai száműzetésének tervéről? Kinek járt el a szája? Aztán rájöttem, hogy Mangle csak tréfál.

Bocsásson meg, mondta. Bátorkodtam elsütni egy tréfát a császár rovására, mert azt hittem, nem álltak közel egymáshoz.

Megint nem válaszoltam, Mangle pedig kérdő tekintettel nézett rám. Apám mesélte, hogy ön elhatárolódott Napóleon kormányától, amikor felajánlotta önnek, hogy visszaállítja az állampolgárságát, mondta.

Bólintottam. Nem volt rá okom, hogy beavassam ezt a sihedert a Franciaországgal való bonyolult kapcsolatomba. Ugyanakkor nem feledkezhettem meg arról, hogy ezt a nagyszabású utazást az amerikaiak finanszírozták. Egy keveset mégiscsak mondhatnék neki.

Valóban megpróbáltam eljuttatni ide Bonapartét 1815-ben, de Anglia keresztbe tett a terveimnek, mondtam. Ehelyett Szent Ilonára száműzték. Tegnap töltötte volna be az 55. életévét.

Milyen fiatal lenne, kiáltott fel Mangle, bár bizonyára úgy gondolta, hogy egy ötvenöt éves ugyanolyan kövület, mint egy százéves. És ön, Lafayette vezérőrnagy úr? Ön mennyi idős?

Lassan hatvanhét leszek, feleltem, és hátrasimítottam ritkás hajtincseimet.

Ahogy közeledtünk Manhattanhez, a gőzhajó lassított. Az utcákról a lótrágya összetéveszthetetlen bűze csapta meg az orrunkat.

Voltaképpen hányan élnek most New Yorkban, kérdeztem, orromat befogva.

Az 1820-as népszámlálás szerint több mint 123 ezren, felelte Mangle.

A Castle Clintonnál szálltunk partra, amely egy kör alakú erőd, huszonnyolc ágyúállással. A zászlót teljesen felhúzták, de a szél nem bírta megemelni, így impotensen lógott a zászlórúd mellett.

Emiatt nem lehetett megszámlálni rajta a csillagokat és a sávokat, de tudtam, hogy a Kongresszus úgy határozott, hogy bár minden új állam után további csillaggal kell kiegészíteni, a sávok száma az eredeti gyarmatok tiszteletére tizenhárom marad.

Az erőd előtt katonai díszőrség várt Daniel Tompkins alelnök, New York korábbi kormányzójának vezetésével. Bár az alelnök reprezentatív öltözéket viselt, úgy tűnt, hogy az amerikai államférfiak még térdnadrágot hordanak. Mi Washie-val azonban a párizsi divatnak megfelelően buggyos, hosszú nadrágban és méretre szabott, hosszú kabátban jelentünk meg.

A szívélyes üdvözlés után az alelnök közölte, hogy a kompániák a New York-i milíciától érkeztek, és a Lafayette-tüzérségből, Washington szürke kadétjaiból, a Morris-kadétokból és a brooklyni lovasőrökből állnak. Ahogy ellépkedtünk a kompániák előtt a díszszemle sorainak vége felé, a katonák fegyverüket vállhoz emelték, és peckesen tisztelegtek. Megdördültek a part mentén, az erődökben és a hadihajókon felállított ágyúk. A Castle Clinton néhány sorozatlövéssel válaszolt, fülsiketítő közelségből.

Döbbenten állapítottam meg, hogy minden katona az én arcmásommal díszített nyakkötőt visel.

Úgy látszik, kanonizáltak téged, jegyezte meg Washie. Szent Apa.

Amikor a sorok végére értünk, az alelnök egy szép sasmedált tűzött a kabátom hajtókájára.

Washington tábornok viselte ezt a mellén, mondta. A sas mostantól az öné. Az ön által toborzott francia erők nélkül soha nem ráztuk volna le magunkról a brit gyarmati igát.

Végigsimítottam a medálon, amely még meleg volt az alelnök kezétől.

Washington sasát a mellemen viselve védve éreztem magam.

Talán átszivárog majd belém az ereje, és megakadályozza a test hanyatlását.

*

Elénk tárult a Broadway, és két részre szelte Manhattan alsó részét. Beültem a pompásan feldíszített kocsiba, kihúztam magam, és ajkamat méltóságteljes mosolyra húztam, miközben a négy fehér ló lassan végighúzott bennünket a Broadwayen. A kocsi kerekei átdübörögtek a lócitromrétegen, és szanaszét szórták.

New York legelőkelőbb utcája mentén polgárok tízezrei álltak, és a tömeg kiáltásai visszhangoztak a fülemben: La-fa-yette! La-fa-yette! Örömmel láttam, milyen nagyra nőttek már a fák a járdák mentén – a zöld szín puhította az utcát szegélyező téglaépületek sűrű sorait, kellemes kontrasztot alkotva velük. Champs Élysées soha nem lesz belőle, ahhoz túl keskeny, és hiányzik belőle a vizuális csúcspont, amilyen a Diadalív a belőle kiinduló tizenkét sugárúttal. Ennek ellenére csodás látványt nyújtott az utca a gőzölgő tömeggel, az amerikai és francia zászlókkal, füzérekkel és virágdíszekkel ékesített homlokzatokkal. Az emberek az ablakon kihajolva virágokat és koszorúkat szórtak ránk. Washie-nak valami belement a szemébe, amiért nagy hűhót csapott.

A kocsis többször is megfordult, és csodálattal meredt rám, én pedig kerültem a tekintetét, hogy ne vonjam el a figyelmét a vezetésről. Végül nem bírta visszafogni magát, és felkiáltott: Lafayette úr, hálát adok az Istennek, hogy önt szállíthatom!

Remegő szájjal visszafordult a lovakhoz, mielőtt még reagálhattam volna. Washie dühösen prüszkölt, és tovább dörzsölgette a szemébe ment piszkot. Nem sokkal később a kocsis ismét felém fordult.

Az egyik lovam, a jobb elülső megijedt a tömegtől, amíg önt vártuk, mondta. Ekkor megsimogattam a pofáját, és azt mondtam neki: „Charley, most viselkedj rendesen, mert a világ legnagyobb emberének kocsiját fogod húzni!”

Majd teljesen váratlanul kinyújtotta a kezét, mintha valami istenség lennék, amelyből erőt meríthet. Washie előrehajolt, hogy eltolja tőlem a kocsist, de még mielőtt megtehette volna, megragadtam a kocsis kezét.

Én köszönöm, mondtam. Bámulatos, hogy képes uralni a lovakat ebben a káoszban.

Úgy tűnt, hogy a kocsisnak a szeme-szája elállt. Bólintott, és erősen megszorította a kezemet.

Előre nézzen, nehogy elüssön valakit, fakadt ki Washie, mire a kocsis rögtön előrefordult, és két kézzel megragadta a gyeplőt.

Balra egy templom mellett haladtunk el.

Állj, kiáltottam.

A kocsis lassan kapott észbe, és már jócskán elhagytuk a templomot, mire végre sikerült megállítania a felajzott lovakat.

Washie rám nézett. Apa, nem állhatunk meg az út közepén, mondta.

A tömeg a kocsi felé nyomakodott. Többen felém nyújtották a kezüket, de a kocsis visszalökte őket. Egy fiatalember felmászott az egyik kerékre. Washie a vállának támasztotta a lábát, és finoman, de határozottan arrébb taszította.

Tovább kell mennünk, mondta Washie kissé ijedten.

Felálltam. A New York-i polgárok önkívületben ujjongtak. Felemeltem az egyik karomat, mire a tömeg elhallgatott. A karom megint elzsibbadt, de a sasmedál még mindig melegítette a mellemet.

Megtenne nekem valamit, kérdeztem a kocsist.

Boldogan bólintott. Bármit, felelte.

Hajtson Felső Manhattanbe, a Grange Mansionbe, és hozza el ide Mrs. Elizabeth Schuyler Hamiltont. Mondja meg neki, hogy a Trinity temetőben várom, a férje sírjánál, kértem.

De hiszen fogadást rendeztek a városházán, vetette közbe Washie. Az egész város rád vár!

Ez nem várhat, feleltem, és leszálltam a kocsiról.

A tömeg félrehúzódott.

Hilde Susan Jægtnes: Én alapítottam az Egyesült Államokat – A Hamilton-sztori

Fordította: Patat Bence

Cser Kiadó, 2024

The post Döbbenetes érzés, amikor azt látja az ember, hogy erődöt neveztek el róla first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu