Önt legutóbb a Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál egyik eseményén szakértőként hallottam beszélni egy ott vetített izraeli dokumentumfilm kapcsán. Ez az igaz történet egy legalább 40–50 éve házas, idősebb párról szólt, akik hajdan szerelemből házasodtak össze, de az idő múlásával már szinte semmi közük nem maradt egymáshoz. A nő fogyasztásmániába menekült, amitől az otthonuk élhetetlenné vált: minden sarka és felülete szinte szétdurrant a tökéletesen felesleges tárgyak tömegétől, a férfi szerepe pedig az lett ebben a kapcsolatban, hogy rámolgasson, takarítson utána, amit megadóan meg is tett. Két boldogtalan, társas magányban élő ember, reménytelenül beállt állapot, régen eltemetett intimitás. A végén azonban ez a helyzet váratlanul pozitív fordulatot vett, ami engem is meglepett. Szóval mindig lehet remény?

Én azt szoktam mondani a pácienseimnek: ez a ti házasságotok már valóban tarthatatlannak és menthetetlennek látszik. De egy újat azért még mindig lehet kötni – méghozzá egymással.

Ez izgalmasan cseng, de azért – így, első hallásra – kivihetetlennek látszik. Újat kötni? Az évek során bedermedt szerepekre, az állandósult közömbösségre, a kiüresedésre gondolok. Szoktuk hallani ezt a mondatot, hogy „mintha a testvéremmel élnék”, bár szerintem ez még a jobbik változat a hidegséghez, a dühhöz, a romboló agresszióhoz képest, ami jellemezheti ezeket a kapcsolatokat.

Na, álljon meg a menet! Először is valami okból az a pár mégis csak elmegy a terapeutához. Lehet, hogy rögtön mind a két fél együtt, lehet, hogy először csak az egyik, aztán később hozza magával a másikat. Tehát eleve ők maguk, önszántukból szeretnének esélyt adni a méltóbb folytatáshoz, remélve, hogy talán a szakember segítségével jobban megértik, mi történt és mi történik velük. Ez persze valóban csak egy esély, de fontos, hogy megvan a szándék. Olyan párokról beszélek, akiknek a múltjából, a régi közös éveikből van mit meríteniük, mert a hajdani szerelem és családi bensőségesség közös emléke még a jelen zavaros hamujában is hordozhat valamiféle szunnyadó, pislákoló, régi szikrát, az alapvető összetartozás érzését.

Én rögtön az első találkozásnál mindenkitől megkérdezem: miért jöttek el hozzám? Aztán, miután elmondják, mitől tarthatatlan a kapcsolatuk egy jó ideje, azt is meg szoktam kérdezni: miért vannak még együtt?

Hát, a válasz borítékolható, úgy érzem. A gyerekek miatt, az anyagi összegubancolódás vagy éppen a válást követő egzisztenciális kilátástalanság miatt, még az is lehet, hogy alapból nem is lenne hová és miből külön költözniük. Jól képzelem?

Valóban, ezek gyakori válaszok.

Nem kifejezetten romantikus, érzelmi szempontok ezek – inkább pragmatikusak.

Ez igaz, de mondom, mégis csak eljöttek hozzám valamiért, ugye, tehát akad bőven tisztázni való az alapvető érzelmi oldalról is. És aztán elkezdünk ebbe mélyebbre beleásni. Megjegyzem, akik viszont már a kapcsolatuk kezdetétől pocsékul éltek egymással, ott nincs mit menteni, de nyilván ilyen párok nem is igen kerülnek el hozzánk. Azt mondta az előbb, hogy „kivihetetlen”. Hadd korrigáljam: egyáltalában nem az, mert akkor ugyan mire lenne jó a párterápia intézménye? Az biztos, hogy kőkemény munkát, időbefektetést és kivételes erőt igénylő feladat ez a párok részéről. Erre kell vállalkozniuk az eredmény érdekében. És igen, útközben az is kiderülhet, hogy vannak, akik ilyen-olyan okból nem alkalmasak erre a feladatra, vagy éppen a körülményeik nem engedik őket.

Akkor jön a kudarc?

Igen, akkor kudarc van. Sajnos, ez nem egy olyan folyamat, amit egy pirula gyors bekapása megoldana. Ha így volna, orvosként én lennék az első, aki ilyesmit felírna.

A családterápia alapvetően azt mondja: hárman vagyunk. Én, Te és Mi Ketten.

A folyamat során, amely egyébként pár hónaptól akár több évig is eltarthat, ezért tisztáznunk kell, egy: hogy vagyok én saját magammal? Kettő: hogy vagyok veled? És hol a közös metszet, hogy vagyunk mi kettőnkkel?

Megkérhetem arra, hogy – anonim módon persze – meséljen el egy konkrét esetet? Úgy hiszem, jobban ráláthatnánk arra, mi is történik ilyenkor.

Szívesen.

The post Domján Mihály családterapeuta: A boldogsághoz nem elég elválni first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu