A semleges ember

Bár megfogadtam magamnak, hogy titokban tartom a dolgokat, végül mégsem bírtam ki, és most leírom. Mindenesetre, mivel néhány nagyon illusztris külföldi hírneve forog kockán, kénytelen vagyok álneveket használni, bár ezek aligha segítenek bármit is elleplezni, hiszen azon olvasók, akik ismerik a britek szokásait a trópusi országokban, mindenkit játszi könnyedséggel fel fognak ismerni.

Kaptam egy meghívót, amelyben megkértek, hogy vegyek részt egy álarcosbálon. Eléggé meglepődtem, de aztán alaposan bekentem az arcom foszforeszkáló, neonzöld kenőccsel. Erre az alaprétegre apró műgyémántokat szórtam, hogy csillagokkal púderezzem be magam, mint az éjszakai égbolt, és ennyi.

Aztán szorongva feszálltam egy tömegközlekedési eszközre, amely kivitt a város szélére, az Epigastro tábornok térre. A teret a híres katona pompás lovas mellszobra uralta; a művész, aki képes volt megoldani az emlékmű által felvetett különös problémát, bátor, archaikus egyszerűséghez folyamodott, és arra szorítkozott, hogy egy csodálatos portrét készítsen a tábornok lovának mellszobra formájában. Így Don Epigastro generalisszimusz képmása továbbra is a köztudat képzeletére van bízva.

MacFrolick úr kastélya az Epigastro tábornok tér teljes nyugati oldalát elfoglalta. Egy indiai szolga bevezetett egy hatalmas, barokk fogadóterembe. Mintegy száz vendég között találtam magamat. A meglehetősen feszült hangulatból rájöttem, hogy én vagyok az egyetlen, aki komolyan vette a meghívót: egyedül én öltöztem be.

– Gyanítom – mondta a ház ura, MacFrolick úr –, önnek az volt a fondorlatos szándéka, hogy egy bizonyos tibeti hercegnőhöz hasonlítson, egy király szeretőjéhez, aki a sötét bönhitet gyakorolta, a rituálét, amelyet szerencsére már az ókorban elfelejtettek. A hölgyek jelenlétében nem szívesen mesélném el a Zöld Hercegnő szörnyű tetteit: elég, ha csak annyit mondok, hogy rejtélyes körülmények között halt meg, amiről mind a mai napig különféle legendák keringenek a távoli Keleten. Egyesek azt állítják, hogy a holttestet méhek vitték el, és máig őrzik azt vénuszvirágok átlátszó mézében. Mások szerint a festett koporsóban nem a hercegnő, hanem egy női arcú daru teste volt; megint mások azt mondják, hogy a hercegnő egy koca alakjában tér vissza.

MacFrolick úr hirtelen megállt, és szigorúan végigmért:

– Többet nem is mondok erről, asszonyom, mivel mi katolikusok vagyunk.

Eléggé összezavart, és lemondva minden magyarázatról, lehajtottam a fejemet; a lábam a homlokomról lecsorgó hideg verejték esőjében fürdött. MacFrolick rezzenéstelen arccal figyelt engem. Apró, kékes szeme volt, és nagy, vastag, kissé pisze orra. Nehéz volt nem észrevenni, hogy ez a nagyon előkelő, jámbor, kifogástalan erkölcsű ember tulajdonképpen egy emberbőrbe bújt, nagy fehér disznó. Hatalmas bajusz lógott rá húsos, eléggé csapott állára. Igen, MacFrolick úr úgy nézett ki, mint egy disznó, de jóképű disznó volt, istenfélő és előkelő disznó. Miközben ezek a veszélyes gondolatok suhantak el zöld arcom mögött, egy kelta külsejű fiatalember kézen fogott, és azt mondta:

– Ugyan, kedves hölgyem, ne aggódjon; mindannyian elkerülhetetlenül hasonlítunk más állatfajokhoz; ön bizonyára tudatában van saját lószerűségének, szóval… Szóval ne aggódjon, a mi bolygónkon minden zavaros! Ismeri D. urat?

– Nem – mondtam zavartan –, nem ismerem.

– D. ma este itt van – folytatta a fiatalember –, ő egy mágus, én pedig a tanítványa vagyok. Ott ül egy lila szaténba öltözött kövér szőkeség mellett, látja?

Egy annyira semleges megjelenésű férfit pillantottam meg, hogy egy forgalmas vasútállomáson várakozó szfinxfejű lazac jutott róla eszembe. Az alak rendkívüli semlegessége annyira kellemetlenül érintett, hogy meg kellett kapaszkodnom egy székben.

– Szeretne megismerkedni D.-vel? – kérdezte a fiatalember. – Nagyon figyelemreméltó ember.

Épp válaszolni akartam, amikor egy nő világoskék taftruhában, kemény tekintettel megragadott a vállamnál fogva, és egyenesen a játékterembe lökött.

– Szükségünk van egy negyedikre a bridzshez – mondta. – Ön nyilvánvalóan tud bridzsezni.

Egyáltalán nem tudtam, csakhogy megnémultam a pániktól. Legszívesebben elmenekültem volna, de túlságosan rettegtem, ezért elmagyaráztam, hogy csak filckártyával tudok játszani, mert túl érzékeny a bal kezem kisujja. Odakint a zenekar egy keringőt játszott, amit annyira utáltam, hogy el sem mertem mondani, hogy éhes vagyok. A jobbomon ülő magas rangú egyházi tisztviselő egy sertésbordát húzott elő bíbor ruhája belsejéből:

– Tessék, leányom – mondta –, a könyörületesség egyformán árasztja irgalmát a macskákra, a szegényekre és a zöld arcú asszonyokra.

A borda, amelyet a lelkész bizonyára már régóta hordozott a kebelében a hasa fölött, nem volt ínyemre, de elvettem tőle, azzal a szándékkal, hogy elásom a kertben. Ahogy kivittem a szeletet, az éjszakában találtam magam, amelyet csak a Vénusz bolygó halvány fénye világított be. Egy pangó vizű, döglött méhekkel teli kerti tó mellett sétáltam, amikor szembe találtam magam a varázslóval, a semleges emberrel.

– Szóval sétálgatunk – mondta megvető hangon. – A száműzött angolokkal mindig ugyanaz a helyzet: halálra unják magukat.

Szégyenkezve bevallottam, hogy én is angol vagyok, mire a semleges férfi szarkasztikusan felnevetett:

– Aligha az ön hibája, hogy angol – mondta. – A Brit-szigetek lakóinak veleszületett idiotizmusa olyan mélyen beleivódott a vérükbe, hogy ennek már ők maguk sincsenek tudatában. Az angolok lelki betegségei hússá vagy inkább disznósajttá változtak.

Kissé ingerülten válaszoltam, hogy lehet, hogy Angliában sokat esik az eső, de közben ez az ország szülte a világ legjobb költőit. Aztán, hogy másra tereljem a beszélgetést:

– Most találkoztam az egyik tanítványával. Azt mondja, hogy ön egy mágus.

– Valóban – mondta a semleges férfi –, spirituális tanító vagyok, beavatott, ha úgy tetszik, de ez a szegény fiú soha nem fog semmire sem jutni. Tudnia kell, kedves hölgyem, hogy az ezoterikus út nehéz, és telis-tele van katasztrófával. Sokak elhívatnak, de kevesek választatnak ki. Azt tanácsolom, hogy szorítkozzon a bájos női butaságokra, és felejtsen el mindent, ami a dolgok magasabb rendjéhez tartozik.

Amíg beszélt, én próbáltam elrejteni a sertésszeletet, mivel ahogy fogtam, egyre több zsír türemkedett ki az ujjaim közül. Végül beletettem a zsebembe, amitől egészen megkönnyebbültem, mivel addigra már rájöttem, hogy ez a férfi soha nem fog komolyan venni, ha megtudja, hogy zsírtól csöpögő bordákkal mászkálok. Úgy féltem ettől a semleges embertől, mint a dögvésztől, miközben igyekeztem jó benyomást tenni rá.

– Szeretnék megismerni valamit a mágiájából, talán tanulni öntől. Eddig…

Teátrális mozdulattal szakított félbe:

– Nincs semmi – mondta. – Próbálja megérteni, hogy nincs semmi, abszolúte semmi.

Ebben a pillanatban úgy éreztem, menten elpárolgok egy átláthatatlan, színtelen, kilátástalan masszában. Mire újra levegőhöz jutottam, a semleges férfi eltűnt. Haza akartam menni, de eltévedtem a kertben, amelynek levegőjét elnehezítette egy bizonyos cserje illata, amelyet itt az Éjszaka Illatának hívnak.

Elég sokáig bolyongtam az ösvényeken, s végül egy toronyhoz értem, amelynek félig nyitott ajtaján keresztül egy csigalépcsőt láttam. Valaki hívott a torony belsejéből, mire felmentem a lépcsőn, mert úgy gondoltam, hogy tulajdonképpen nincs semmi vesztenivalóm. Túl ostoba voltam ahhoz, hogy elszaladjak, mint egy kapafogú nyúl. Keserűen arra gondoltam: „Ebben a percben szegényebb vagyok, mint egy koldus, pedig a méhek mindent megtettek, hogy figyelmeztessenek. Most elvesztettem egy egész évi méztermést, és a Vénuszt is az égen.”

A lépcső tetején MacFrolick úr privát budoárjában találtam magamat. Kedvesen fogadott, és nem tudtam megmagyarázni a hozzáállásában bekövetkezett változást. A régimódi udvariasság gesztusával egy fajansztálat kínált nekem (egészen finom kiképzésűt), amelyen a saját bajusza pihent. Haboztam, hogy elfogadjam-e a bajuszt, mert arra gondoltam, hogy talán azt akarja, hogy megegyem.

„Ez egy különc”, gondoltam. Gyorsan szabadkozni kezdtem:

– Nagyon köszönöm, uram, de már nem vagyok éhes, miután megkóstoltam a finom bordát, amelyet a püspök úr oly kedvesen felajánlott…

MacFrolick kissé sértődöttnek tűnt:

– Asszonyom – mondta –, ez a bajusz egyáltalán nem ehető, ez ennek a nyári estének az emléke, és azt mertem gondolni, hogy ön talán megőrzi majd valami erre a célra alkalmas ládikában. Hozzá kell tennem, hogy ennek a bajusznak nincs semmiféle varázsereje, de nagy mérete megkülönbözteti a közönséges tárgyaktól.

Megértve, hogy hibát követtem el, fogtam a bajuszt, és óvatosan a zsebembe tettem, ahol azonnal rátapadt az undorító sertésszeletre. MacFrolick ekkor rálökött a kanapéra, és erősen a hasamra támaszkodva, bizalmas suttogva azt lihegte arcomba:

– Zöld Asszony, tudnia kell, hogy többféle mágia létezik: fekete mágia, fehér mágia és a legrosszabb, a szürke mágia. Muszáj tisztában lennie vele, hogy ma este közöttünk van egy veszélyes szürke mágus, nevezett D. Ez az ember, ez a bársonyos beszédű vámpír sok emberi és egyéb lélek elpusztulásáért felelős. D. többször is beszivárgott már e vár falai közé, hogy ellopja éltető lényegünket.

Nehezen tudtam elnyomni egy apró mosolyt, hiszen régóta élek együtt egy erdélyi vámpírral, és anyósom, aki vérfarkas, megtanított minden olyan kulináris titokra, amely ahhoz szükséges, hogy a legfalánkabb vámpírokat is megvendégeljem, és kielégítsem szeszélyeiket.

MacFrolick még jobban rám nehezedett, immár szipogva:

– Feltétlenül meg kell szabadulnom D.-től. Sajnos az egyház tiltja a magáncélú gyilkosságot, ezért kénytelen vagyok megkérni, hogy segítsen nekem. Ön protestáns, ugyebár?

– Egyáltalán nem vagyok keresztény, MacFrolick úr – válaszoltam. – Különben sincs kedvem megölni D.-t, még akkor sem, ha még azelőtt lenne rá lehetőségem, hogy elporlaszt valami varázslattal.

MacFrolick arca megrándult a dühtől:

– Akkor menjen innen! – kiáltotta. – Nem fogadok hitetleneket a házamban. Távozzon, asszonyom!

Olyan gyorsan távoztam, ahogyan egy lépcsőn lehet, miközben MacFrolick az ajtónak támaszkodott, és egy ily jámbor emberhez képest igencsak gazdag terminológiával sértegetett.

*

Nincs határozott vége ennek a történetnek, amelyet mindennapi nyári kalandként meséltem el. Nincs befejezés, mert az esemény pontosan így történt, és még minden szereplő él, és a saját sorsát követi. Mindenki, kivéve a papot, aki tragikus módon belefulladt a kastély medencéjébe: állítólag ministránsnak öltözött sellők csalták oda.

MacFrolick úr soha többé nem hívott meg a kastélyba, de biztosítottak róla, hogy jó egészségnek örvend.

Leononra Carrington: Fehér nyulak

Kiss Gábor fordítása

Ampersand kiadó, 2025

The post Egy férfi fajanszon kínálta fel saját bajuszát egy nőnek first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu