A vécécsésze fölé görnyedtem a fürdőszobában, és hallottam Gemma Anton nevetését. Éppen bulizni indult. Nem most, hanem tegnap este. Az ágyamon hagytam Gemmát, bezárva a mobilom ötször tizenöt centis képernyőjébe, miközben ő azzal szórakozott, hogy Bob Marley-t énekelt a taxi hátsó ülésén. A kuncogása fémesen, mechanikusan ismétlődve reszketett nyomorúságos lakásom falai között.

A viszolyogtató megadás pozíciójában térdeltem, homlokomat a vécé hűvös, műanyag ülőkéjének támasztva, miközben nyirkos kezemmel az ívelt porcelánt szorongattam. Azon a nyáron rendszeresen így töltöttem a reggeleimet – azon a nyáron, amit most megpróbálok felidézni, és amikor Gemma eltűnt –; összegörnyedve a fürdőszobában, várva, hogy az epe végre feltörjön. Arról győzködtem magam, hogy álmatlanságtól szenvedek, és legalább két üveg borra vagy annak megfelelő mennyiségű alkoholra van szükségem ahhoz, hogy el tudjak aludni. Habár az, amit „elalvásnak” neveztem, orvosi értelemben valószínűleg közelebb állt az ital okozta filmszakadáshoz. Gyakran ébredtem ruhástul, cigarettától bűzölögve, a kokain utóízével a torkomban, és csupán egészen halvány elképzeléseim voltak arról, hogy miként is kerültem haza. Nem meglepő módon egyre rosszabbul aludtam, úgyhogy egyre többet kellett innom, de valahogy elmulasztottam észrevenni, hogy a két dolognak esetleg köze lehet egymáshoz.

Tizenkilenc éves koromra már alapos tapasztalatokat szereztem a másnaposságról. Úgy gondoltam, megéri, ha cserébe néhány gyönyörűséges óráig mégiscsak alhatok, lágyan úszva abban a tintafekete ürességben, keresztülzuhanva a nagy semmin. Úgyhogy ezen a reggelen sem haboztam: bátran megemeltem a fejem, és miközben a másik kezemmel megtámaszkodtam, körültekintően kitapogattam torkom hátuljának bársonyos tapintású vidékét. Mintha vaksötétben próbáltam volna egy kulccsal a zárba találni. Lehunytam a szemem, várva a pillanatot, majd – klikk – egyszer csak megtörtént, és megkönnyebbülten kiadtam magamból a vodkát.

Miután elégedetten nyugtáztam megtisztulásomat, megvizsgáltam a tükörképemet a tejszerű, sekély pocsolyában. Leszakítottam némi vécépapírt, hogy megtöröljem a kezem, majd behajítottam a vécébe, és lehúztam.

Felálltam, és kinyújtóztam a mennyezet felé. A súlyos dehidratáció és az éhség következtében gyönyörű szentjánosbogarak bukkantak fel és táncoltak a szemem előtt. Benyúltam a zuhanyfüggöny mögé – nyomasztóan közönséges, fehér darab volt, bár az alja már megpenészedett –, majd a lehető legforróbbra állítottam és megindítottam a vizet. A vízcsobogás hangja kizárta Gemma nevetését, és valamelyest megnyugtatott, amitől csiklandozni kezdett a halántékom. Meztelenre vetkőztem, a ruháimat a padlón összegyűlt vízfoltba ejtve, majd az egész alakos tükörben tanulmányoztam a testem, miközben arra vártam, hogy a gőz megtöltse a szobát. Végigfuttattam a kezem az oldalamon, megcsíptem a bőrömet a hasamnál, megütögettem a csípőcsontomat, elkészítettem a leltárt. Minden a helyén volt: lapos has, vékony karok, enyhén kiugró bordák, fehér bőr. Eszközként tekintettem a testemre, valamire, ami történetesen az én tulajdonom volt. Bérbe adhattam, ha éppen úgy láttam jónak, és nagyjából így is történt. Bár sok szó esik arról, hogy az emberek eladják a lelküket, annak mintha nem igazán volna piaca. Valójában a testre van kereslet. A test az a pénznem, aminek mindenki ismeri az értékét.

A gőz elhomályosította a tükröt, és egészben lenyelt. Beálltam a zuhany alá, lehunytam a szemem, és végre eltűnt előlem a saját látványom. Üresnek és tisztának éreztem magam.

Még mindig emlékszem rá, amikor először megpillantottam Gemmát, ahogy kinéz az Instagram-oldalam kaleidoszkópszerű négyzetrácsából. Hat hónappal előtte költöztem New Yorkba, és éppen csak kezdett világossá válni, hogy a gyümölcsözőnek ígérkező modellkarrier, amiben eredetileg bíztam, sosem fog megvalósulni.

A kép egy közeli volt az arcáról, fekete háttér előtt. Az első gondolatom az volt: Ez a lány nagyon hasonlít rám. Én is szőke voltam és vékony, túlméretezett, halványkék szemmel, széles, kerekded homlokkal. Nyugtalanítónak találtam, mintha egy rokonommal kerültem volna szembe, akit nem tudok hova tenni, és aki olyan helyen bukkan fel, ahol egyébként nem volna keresnivalója. De amint elmúlt ez a rövid pillanat, az arca mintha felragyogott volna, és ekkor már azt is láttam, hogy habár a vonásaink hasonlóak, Gemma esetében mégis jóval izgalmasabb az összhatás. A fotón csinosan formált arany fülbevalót viselt, fehérszőkére festett hajtincseit kontyba fogta, feltárva hibátlan arcberendezését. A fél kezét lazán az oldalra döntött feje tetejére fektette, két ujjal leheletnyit meghúzva a képből őszintén kipillantó bal szeme melletti bőrt. Értelmes tekintete volt, valami pőre közvetlenség tükröződött benne, felette a hajához hasonló fehérszőke szemöldökkel. Ez volt az egyik különbség kettőnk között. A szemöldöke miatt északi típusnak látszott, tisztának, gyermekinek. A tartása szinte már szürreálisnak tűnt, mintha egy kubista festő vett volna kezelésbe egy unalomig ismert portrét. A bőre ragyogásából az orrán és az arcán lévő szeplők sem tudtak elvenni. Az egymástól kissé elvált ajkai mögül erőteljes, fehér fogak villant elő, közöttük parányi réssel. Volt valami arisztokratikus a megjelenésében. Nem igazán tudnám megmondani, hogy miért, de rögtön azt éreztem, hogy van benne valami rendkívüli. Gemma úgy nézett ki, mintha volna valaki.

Egyszer meghallottam, hogy mit mond rólam a kaszting vezetője, miután behívtak meghallgatásra: Túl semmilyen. Túlságosan megúszós, nincs markáns személyisége. Természetesen arra gondolt, hogy a megjelenésemnek nincs személyisége. És a helyzet az, hogy igazat kellett adnom neki. Tudtam, hogy jól nézek ki. Nem vagyok hülye. De sokáig úgy éreztem, hogy az arcom mintha nem volna elég határozott, mintha túlságosan elmosódottak volnának a vonásaim, amelyek akár egy másik lányhoz is tartozhatnának. Talán ez is a munkámmal jár: az arcom üres vászon, amire bármilyen fantáziát ki lehet vetíteni. De talán mélyebben gyökereznek az okok, és mindez azzal áll összefüggésben, hogy P. T. Heffernan egyedüli gyermekeként nőttem fel; ő volt az északi part egykori királya, avagy Illinois Bernie Madoffja, ahogy a helyi sajtó nevezte. Megjegyzem, sosem voltunk olyan gazdagok, mint Madoff, közel sem. De azért tehetősek voltunk, apám pedig kétségkívül szélhámos volt. Nagyon is lehetséges, hogy az a körülmény, miszerint egy bűnöző nevelt fel, hozzájárult ahhoz, hogy az arcvonásaim valamiképpen mintegy rejtve maradtak. Bárhogyan is, az biztos, hogy az emberek sok mindent belelátnak az arcomba, csak éppen mintha engem nem látnának meg benne.

Gemma viszont más volt. Amint megpillantottam, rögtön bekövettem. Hamarosan már mindenütt ott volt. Hirdetőoszlopokon, magazinok címlapján, az Instagramon. Végignéztem, ahogy a követői száma húszezerre, ötvenezerre, százezerre, és még sokkal tovább emelkedik. Teljességgel lenyűgözött. Naponta akár egy-két órát is eltöltöttem azzal, hogy az oldalán lévő fotókat nézegettem. Teljesen lebilincselt, hogy tanúja lehettem tökéletes élete kibontakozásának, ennek az idegennek, aki olyannyira hasonlított rám; talán mert úgy éreztem, hogy az én álmaim is karnyújtásnyira vannak, hogy én is híres és újra gazdag lehetek, hogy én is szeretetre méltó vagyok. Mindeközben a kilátásaim továbbra sem voltak túlságosan szívderítőek. Tisztában voltam vele, hogyha nem változtatok a helyzeten, hogyha továbbra sem tudok leakasztani komolyabb munkákat, és nem sikerül összegereblyéznem többet alig ezer követőnél, akkor Jason, az ügynököm idővel meg fog válni tőlem, természetesen mézesmázos bocsánatkérések közepette, majd udvariasan, de kellő határozottsággal a tudomásomra hozza, hogy egyébként több ezer dollárral tartozom az ügynökségnek, miután aláírtam egy csomó papírt, amiről azt sem tudtam, hogy mi áll bennük. Lényem egy része persze neheztelt Gemmára. Féltékeny voltam rá. De nem utáltam – lehet, hogy ezt most nehéz elhinni, pedig így van. Teljességgel lenyűgözött, és úgy éreztem, hogyha elég alaposan tanulmányozom, akkor rajta keresztül megérthetek valamit, rájöhetek, hogyan tudok előrébb lépni, és miként lehetek valaki más, mint aki vagyok. Azon a nyáron, amikor ez a történet elkezdődött, már két éve voltam New Yorkban. Nem volt főiskolai diplomám, és úgy éreztem, belehalok, ha haza kell költöznöm anyámhoz.

Bárki, akinek van némi sütnivalója, kerített volna egy állást magának; lehettem volna részmunkaidőben barista vagy pincérnő, és akkor mindaz, ami ezután következett, talán meg sem történik. Csakhogy akkoriban nem volt sok sütnivalóm. Abban a hitben nevelkedtem, hogy könnyű életem lesz. És mivel csinos és fehér voltam, és elég jól tudtam, hogy mit jelent gazdagnak lenni, úgy éreztem, csak azt veszem vissza, ami egykor egyébként is az enyém volt, és meg sem fordult a fejemben, hogy azt esetleg ki is kellene érdemelni valamivel. Azonkívül nem sokkal a New Yorkba költözésem után megismerkedtem Juliával és Blake-kel – akkoriban ők voltak a legjobb barátaim –, akik megmutatták, hogyan lehet elboldogulni errefelé minimális pénzből. Ehhez persze a gazdag férfiaknak és a bőséges mennyiségű alkoholnak is volt némi köze. Úgy éreztük, simán megéri.

Miután sikerült kiizzadnom magamból az előző éjszaka elfogyasztott alkohol nagy részét, hidegre állítottam a vizet – valahol azt olvastam, hogy ez csökkenti a cellulitisz kialakulásának esélyét –, majd kiléptem a zuhany alól. Törölközőt csavartam a hajamra, és újra belenéztem a párás tükörbe, amit a fejem magasságában letörölgettem egy ponton. Egy testtelen, lebegő lidércarc nézett vissza rám. Akkoriban a bőröm piszkálása jelentette az egyik kedvelt időtöltésemet. Igazán jó voltam benne. Csakhogy aznap reggel kasztingra kellett mennem, és nem engedhettem meg magamnak, hogy foltos képpel jelenjek meg – mindenképpen szükségem volt a munkára –, úgyhogy ellenálltam a kísértésnek, kimentem a fürdőszobából, majd megcéloztam a konyhát, ami egyszerre volt a nappalim és a hálószobám is. Az egész életem ebbe a nagyjából harmincöt négyzetméterbe volt zsúfolva. Nem volt túlságosan szívderítő: csupasz falak, a sarkokban gyűlő por, egy rugós ágykeretre fektetett matrac, IKEA szekrény. Egyedül azt szerettem a lakásban, hogy mindkét ablaka egy tűzfalra nézett, úgyhogy senki sem láthatott be.

Töltöttem magamnak egy pohár vizet. A mikró órájára pillantottam: még harminc percem volt, mielőtt el kellett indulnom a kasztingra. Mintha csak mágnes húzna, visszatértem az ágyhoz, vissza Gemmához, ahol magára hagytam, bezárva a kis négyszögletes dobozába, mániákusan újrajátszva az előző éjszaka pillanatait. Magamhoz vettem a telefonomat, és megnéztem a folytatást.

Igen, Gemma elment a múlt éjjel, és nem tudom, hogy hova. Ezüstszínű selyemkombinét viselt, ami a szemrevaló kulcscsontjánál kissé besüppedt; ha az ember jól megnézte magának (márpedig én mindig jól megnéztem magamnak), amikor úgy emelte fel a poharát, mintha csak az Insta-sztorijait követő ezreket köszöntené, a ruha alatt ki lehetett venni a bordái körvonalait. Ahogy a gesztus kiteljesedett – túlzó, grandiózus ívet írt le maga előtt a karjával –, már-már úgy tűnhetett, hogy titokban maguk a csontok mozognak a bőre alatt. Önkéntelenül is a mellkasomhoz emeltem a kezem, hogy kitapogassam ugyanazokat a csontokat. A testéhez nyomtam a hüvelykujjamat, hogy mozdulatlanná dermedjen a kijelzőn, majd végignéztem rajta, keresve, hol lelhetek további információkra. Nem taggelte be a blúza vagy a többi ruhája márkáját, amit eléggé furcsálltam.

Tegnap este én is elmentem itthonról, minthogy minden este elmentem valahova. Nem tudom felidézni, hogy hol ismerkedtem Juliával és Blake-kel, ahogyan azt sem, hogy mi vonzott hozzájuk; gondolom, mint a legtöbb dolog az életben, a barátságok többsége is kényelmi okokból születik meg. Eléggé kedveltük egymást ahhoz, hogy szégyenkezés nélkül le tudjunk dönteni egy üveg bort a másik társaságában, nagyjából ugyanazokat a dolgokat szerettük csinálni, és ugyanaz volt fontos a számunkra. Juliát magamban álburzsujnak neveztem: nem igazán volt saját keresete, de mivel az apja jól menő stúdiózenész volt, aki olykor híres előadókkal dolgozott együtt, Julia már gyerekként megszokta a gazdagokat maga körül, olyannyira, hogy úgy érezte, ő is ehhez a világhoz tartozik. Kétségtelen, hogy ügyesen használta az adottságait, kezdve azzal, hogy ő volt a legszégyentelenebb, legagyafúrtabb hazudozó, akivel valaha találkoztam, és mindig megtalálta a módját, hogyan keressen egy kis mellékest. Háromezer követője volt az Instán, és habár tudtam róla, hogy pár százért még fizetett az elején, a többségük azért igazi volt; mindenesetre így is nagyjából háromszor akkora volt az online közönsége, mint nekem.

Blake viszont, szegény, drága Blake, aki annyi energiát fordított rá, hogy eltüntesse a szeplőit és a narancsvörös üstökét a barnítóval és a háromszáz dolláros hajszínezőkkel, az egyik legbizonytalanabb, legszerencsétlenebb ember volt, akit ismertem. Nem mintha ez rögtön feltűnne, minthogy tomboló bizonytalanságát több réteg cicoma és máz alá rejtette. Rámenős volt, harsány, sokszor irritáló, különösen, ha már ivott vagy kokózott, ami persze elég gyakran előfordult. Mindössze kétszáz követője volt, bár az alapján, amiket posztolt – Most megosztok veled egy tuti tippet: csepegtess egy kis kókuszolajat a kávédba!; Teljesen odavagyok az esős napokért! Neked melyik a kedvenc időjárásod? –, az ember inkább tippelt volna kétmillióra. Néha nehéz volt elviselni, hogy milyen kínos ez az egész.

Mivel kedd volt, a Parlorba mentünk, minthogy minden kedden ide szoktunk járni, és a szokásunknak megfelelően ezúttal is Joe asztalánál foglaltunk helyet, és úgy tettünk, mintha odafigyelnénk arra, amit a fülünkbe duruzsoltak azok a férfiak, akik meg akartak dugni minket, miközben szorgosan fogyasztottuk az italokat, amíg már nem volt más az asztalon, csak áfonyaszörp, abból azonban nem kértünk, úgyhogy ekkor leheletnyivel ugyan, de lejjebb biggyesztettük az igéző ajkunkat, és kellőképpen unott képet vágtunk, hogy ők egy újabb üveg vodkát rendeljenek, amihez mi meg szódát kértünk, és így tovább. Nem voltunk prostik, eszkortok vagy semmi ehhez hasonló, de az kétségtelen, hogy Joe – egy zömök, érdekes humorérzékkel megáldott, kopasz fickó Long Islandről, egyúttal a város egyik legfontosabb rendezvényszervezője – számított rá, hogy csatlakozunk hozzá és azokhoz a gazdag pasikhoz, akiket aznap éppen szórakoztatnia kellett. Szigorúan véve semmit sem kellett megtennünk ezeknek a férfiaknak. Egyszerű díszítőelemek voltunk, semmi több. Ugyanakkor hasznos lehetett, ha lefeküdtünk egyikkel-másikkal. A pénz így vagy úgy, de megtalálta az utat hozzánk.

Alaposabban is megnéztem Gemma Instáját – a fotók alapján nehéz lett volna egyértelműen megmondani, de úgy tűnt, hogy a tegnap estét ő is a Parlorban töltötte. Az oldalamra fordultam, és behúztam a térdemet az állam alá. Sosem találkoztam Gemmával személyesen, habár a közösségi médiában utóbb sokszor feltűnt, hogy ugyanakkor voltunk ugyanazokon a helyeken. Az éjszakáját egy pizzával koronázta meg az Artichoke-ban; hajnali háromkor ott ült az egydolláros szeleteket áruló helyekre jellemző, kissé baljósan izzó sárga lámpaburák alatt. A magasba emelte a szeletet, lecsüngő végét a nyitott szájához közelítve. Jól láttam a nyálat megcsillanni a nyelvén. Ilyenkor általában mondott valami vicceset, valami kis szellemes önkorholást, most viszont beérte egy kristálygömböt ábrázoló emodzsival, aminek ekkor még nem igazán értettem a jelentését. Valamilyen belső poén volt? Valamilyen popkulturális utalás, amiről lemaradtam?

Végiggondoltam, hogy mit ettem tegnap: két keménytojást és egy csésze paradicsomlevest. Sokszor előfordult, hogy este kilencig vagy tízig nem is ettem rendes kaját, amikor Joe és a jótevői elvittek bennünket vacsorázni, még mielőtt lementünk volna a klubba. Tegnap este Mr. Chow-hoz tértünk be – ez volt az egyik kedvenc helyem. Miután eltüntettem a tányéromról a kínai tésztát, és elfogyasztottam egy jókora adag, ropogósra sült kacsahúst, az egyik férfi elismerően rám pillantott, és azt mondta:

– Azta! Igazán szexi, ha egy lánynak van étvágya.

Akkoriban a fő tápanyagforrásomat ezek az idióták jelentették, akiket magamban megvetettem, és akiket másnap Juliával és Blake-kel teljes nyíltsággal aláztunk. Könnyen lehet, hogy ők tartottak életben.

Gemmának nem kellett foglalkoznia ilyen kreténekkel, ő ugyanis már két éve Hans Benoit-val, a híres fotóssal járt. A tegnap esti pizzás fotót is Benoit lőtte. Már abból tudtam, hogy rápillantottam. Amikor az éjszakai életet vagy ilyen jeleneteket fotózott, mindig erős vakut használt, ami a közepét leszámítva mindent leégetett a képről, így aztán a lányok úgy festettek, mint az eltűnt személyek a plakátokról, a férfiaknak pedig egészen tágra nyílt a szemük, és úgy néztek ki, mint akikben még annál is több drog dolgozik, mint amennyit valójában beszedtek.

Hátrahanyatlottam az ágyon, és készítettem magamról néhány meztelen fotót, miközben titkon arra gondoltam, bárcsak engem is valaki más fényképezne. Benoit folyamatosan fotózta Gemmát. Gemma a zuhany alatt, szappanbuborékok ölelésében. Gemma a késő délutáni szunyókálása közben. Gemma, ahogy müzlit eszeget a kanapén. Gemma pisilés közben, arcán ártatlan vigyorral, a cuki fehér bugyija, mint valami virágcsokor a bokái körül. Azt gondoltam, hogy ez a szerelem: amikor valaki folyamatosan le akar fotózni. Anyám is így volt velem, amikor kicsi voltam. Vagy egy tucatnyi albumot töltöttek meg a rólam készült fotók; más alig kapott helyet bennük. Most már viszont annyira zavar, ha megkér, pózoljak be a kedvéért, hogy inkább nem is nagyon csinál rólam újabb képeket. Azt azért még mindig elmondja, hogy milyen csinos vagyok. Annyira irigyellek, szokta súgni, miközben megcirógatja a hajamat és tetőtől talpig végigmér. Ez a legszebb bók, amit kapok tőle.

Megnéztem a meztelen fotókat, amelyeket magamról készítettem. Nem néztem ki rosszul. Kiválasztottam az összeset, majd megnyomtam az „Elrejtés” gombot, hogy ne látszódjanak az oldalamon, de én azért magánhasználatra megnézhessem őket, és újra ellenőrizhessem a testemet – sosem lehet tudni, nem árt, ha kéznél vannak a képek. Aztán átgörgettem az utolsó néhány fotót a galériámban. Volt egy kép Blake-ről és rólam, mielőtt tényleg beindult volna az este, ahogy kart karba öltve sétálunk a járdán a Parlor felé. Közepesen koptatott Levi’s Premium seggbegatya volt rajtam, hátul kivágott, spagettipántos, elefántcsontszínű Stelen trikó, túlméretezett Topshop arany fülbevaló, és fekete Steve Madden papucscipő, amit ha hunyorgott az ember, könnyen Guccinak nézhetett. Blake limonádészínű dresszt, hozzá rövid szárú Converse-t viselt. Az egyik barna téglás épület bejárati lépcsőjénél találtunk egy üres pezsgősüveget, és mivel már be voltunk csiccsentve, felkaptam, és úgy emeltem a mobil felé, mintha éppen köszöntőt mondanék. Miután elkészítettük a fotót, visszahajítottam a járdára, és figyeltük, ahogy szilánkokra törik.

Kipróbáltam néhány filtert, és úgy vágtam ki a képet, hogy ne látszódjanak a combjaim. Bepötyögtem a képaláírást: Hajnali 3-kor pizzázni sosem rossz ötlet, főleg, ha pezsgőt is hozol mellé. Jason, az ügynököm, felhívta rá a figyelmem, hogy alaposabban át kellene gondolnom, mit osztok meg magamról a közösségi médiában. Ki vagy te?, kérdezte. Milyen a személyiséged? Vicces vagy? Inkább komoly? Érdeklődsz a társadalmi egyenlőség kérdései iránt?

Gemma szerencsés. Franciaországban és Kaliforniában nőtt fel négy zabolátlan fiútestvér mellett, akik közül az egyik mostanra deréktól lefelé megbénult, és középiskolásoknak tart előadásokat az ittas vezetés veszélyeiről. Az apja a francia irodalom professzora, az anyja pedig kerámia- és virágművész, aki nemrégiben indította útjára mérsékelten sikeres organikusbor-márkáját. Ő maga zongorázni és balettozni is tanult.

Én egyedüli gyerek vagyok, és az apám egy szélhámos. Kitöröltem a képaláírást, és inkább azt írtam a helyére: Imádlak, én kis pezsgőbubim és feleségem, @BlakeyBlake! Az ajkamba haraptam, és eltöprengtem.

Gemma majdnem bejutott az Amerikai Balettszínházba, de végül inkább a kollégium mellett döntött: New Yorkban tanult politikát és társadalomelméletet. Mindig is mélyen foglalkoztattak a világban tapasztalható egyenlőtlenség kérdései, és már fiatalkorom óta tudtam, hogy szeretnék befolyással lenni a dolgokra, ahogy egyszer egy Net-a-Porternek adott interjúban fejtegette, aminek a képanyagában valahol az olasz Riviérán látható, kinyúlva a tengerparton, a legújabb Saint Laurent kollekció darabjaiban. Az előző évben fedezték fel. Gemma sosem álmodozott modellkarrierről, abban mindenesetre nagy segítségére volt, hogy fizetni tudja a diákhitelét. Azt mondja, az egész életére rányomja a bélyegét a szorongás. Ez alól a családja sem kivétel. Miután megbénult, a bátyjának volt egy öngyilkossági kísérlete, és Gemma számára ez jelentette az igazi vészcsengőt. Mostanában folyamatosan a mentális egészségről posztol, és olykor a saját depressziójával folytatott küzdelmére is utal. Szeretné mások figyelmét is felhívni ezekre a problémákra, és megmutatni, hogy a depresszió tényleg mindenkit, még őt is fenyegetheti. Csakhogy ettől én még rosszabbul érzem magam, hiszen ha Gemma depressziós, akkor a legjobb, amit én tehetek, alighanem az, hogy a levetem magam egy hídról. Ezzel együtt én is azt kívántam, bárcsak érdekelne valami annyira, mint Gemmát. Jason mindig azt mondogatta, hogy valóságosabbnak kell lennem, hiszen Gemmát is ezért szeretik annyira az emberek. Ő olyan hiteles. Bárki láthatja, hogy mindig önmagát adja.

Megint kitöröltem a képhez fűzött szöveget, és helyette bepötyögtem a következőt: Amikor az egész ország lángba borul, néha a legjobb, amit tehetünk, ha pezsgőt bontunk a pizzához. Hozzábiggyesztettem még a kristálygömbös emodzsit, majd betaggeltem az összes márkát, amit viseltünk.

Gemma tökéletes teste kiterül a nemrégiben vásárolt Parachute pehelypaplanon. A hátán fekve alszik, az arca fedetlen, nyitott a világra, akár egy gyereknek. A keze lazán csüng a feje mellett, rajta egy elkóricált, szőke hajtinccsel, amitől mintha glória övezné az arcát. Mocorogni kezd, ahogy egy aranyló fénysugár áthatol a sötétítő résein, az általa „délutáni szundinak” nevezett szieszta végén. Mindkét karjával a feje fölé nyújtózik, kirázza arcából a védjegyévé vált fehérszőke fürtök egyikét. Felkönyököl, és álmatagon megdörgöli az egyik szemét.

– Mmm – mondja, kiélvezve a pillanatot. A szeme már nyitva, a fény visszaverődik a sápadtkék íriszéről, amely mintha kifürkészhetetlen mélységeket rejtene, akár egy üveggolyó. Bágyadtan felnevet. – Ó, a szieszta – mondja, habár nem világos, hogy kihez beszél – még mindig a legjobb dolog a világon.

Elképzelhető, hogy senkihez sem intézi a szavait.

Később, a West Village-i lakóház tetején Gemma megtölt egy befőttesüveget rozéval. Ez a kedvenc időszaka a napból. A szemközti irodaépület ablakai visszaverik a napfényt, aranysárgán és rózsaszínben izzó, acélkeretes négyszögeknek látszanak. A háttérben a Snake Oil szól, egy kevéssé ismert banda, amiről még nem hallottam. Kicsit a The Smithsre emlékeztet.

Gemma Benoit vállára fekteti a fejét. Ezek szerint a hálószobában is hozzá beszélt. Tudhattam volna. Mindkettejük arca lágy, rózsás fényben fürdik. Boldognak tűnnek, és olyan nyugalom árad belőlük, ami után mindig is sóvárogtam. Gemma elnyűtt férfiinget és több arany nyakláncot visel. Az egyikhez egy kis medalion is tartozik, amit Benoit-tól kapott ajándékba négy hónappal ezelőtt. Az volt az évfordulójuk. 1200 dollárba került, és egy isztambuli férj-feleség dizájnerpáros készítette. Benoit farmervászon dzsekit és sötét napszemüveget visel. Belekortyol a sörébe, majd a távolba réved.

Gemma… Gemma viszont egyenesen engem néz.

Aznap elkéstem a kasztingról. Nem mintha számított volna, ugyanis minden alkalommal legalább egy órát váratnak, mielőtt behívnának, és egyébként sem voltam túl lelkes a feladattól – egy nevenincs ruhakollekció fotózásáról volt szó, ami egyébként sem kecsegtetett jó fizetéssel. Jason viszont győzködött, hogy mindenképp menjek el, ugyanis a fejébe vette, hogy a dizájner, Julio Ronaldo csillaga felívelőben, ráadásul Billy Pierce volt a fotós, aki még akkor is jó névnek számított, ha tényleg megerőszakolta azokat a lányokat.

– Igazából nem volt erőszak – próbált megnyugtatni Jason. – Kiskorúak voltak, ennyi az egész. Egyébként is ejtették a vádakat.

Miután követtem a recepciós útmutatását, aki kötelességtudóan jelezte, hogy merre kell mennem, hamarosan egy hosszú, tükrös folyosón találtam magam a többi lány társaságában, akik vagy lazán keresztbe vetették, vagy az előttük lévő műanyag székeken pihentették a lábukat. A tükörképük – elvékonyodott vonások és zavaros tekintetek – a végtelenségig folytatódott mindkét oldalon. Hátradőltem, és nekitámaszkodtam egy üres falszakasznak, lehetőség szerint távol a tükröktől és a többiektől. Senkit sem ismertem fel közülük, noha ismerősnek tűntek – ugyanaz a társaság, amelyikkel a többi kasztingon is találkoztam: magas, egészségtelenül sovány, azonkívül fehér, fehér és fehér lányok, akárcsak én. Néhány menőbb márka elkezdett színes bőrűeket is bevonni a kampányaiba (hogy aztán fehér lányok gyűrűjében szerepeltessék őket), de a kisebb, főként a bevásárlóközpontokban hirdető brandek és a kezdő dizájnerek, akiknél alkalmam volt szerepelni, többnyire vagy a fantáziának, vagy a bátorságnak voltak híján; no nem mintha ehhez bármelyikre is szükséges lett volna.

BDG-féle magasított csípőjű, fekete bő nadrágot, fekete ujjatlan Urban Outfitters trikót, és a Converse Chuck Taylor-szériájának All Star cipőjét viseltem – az utóbbi a változatosság kedvéért szintén fekete volt.

Hayley Phelan: Like me

Fordította: Bartók Imre

Helikon, 2025

The post Egy modell instakarrierje: „A test az a pénznem, aminek mindenki ismeri az értékét” first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu