Legutóbbi könyve azokat a történelmi epizódokat tárja fel, mikor hatalmas mennyiségű kézírásos dokumentum semmisült meg egyetlen nap leforgása alatt – ráadásul nem véletlenül, tűzvész vagy áradás, hanem emberek tudatos döntései miatt. Miért olyan érdekesek ezek az esetek?

Középkorral foglalkozó történészként nagyon is tudatában vagyok, hogy milyen módon jutottunk a középkorról alkotott ismereteink birtokába. Nyilvánvalóan minden korabeli írott forrás kézzel készült, a könyvekből, dokumentumokból gyakran csak egyetlen példány áll rendelkezésünkre, még az olyan híres alkotásokból is, mint az óangol nyelven íródott Beowulf.

Ennek az írott anyagnak a fennmaradása esetleges volt, különösen az olyan történelmi pillanatokban, amilyenekről a könyvemben írok. Öt esetet ismertetek, melyekben középkori könyvek és dokumentumok ezrei – néha tízezrei – váltak a lángok martalékává, robbantak fel vagy porladtak hamuvá a bombázások vagy rakétatámadások következtében pár óra alatt, hatalmas lyukakat hagyva ezzel a történelmi feljegyzések sorában.

Több közös dolog is van ezekben a történetekben. Először is: ezek az esetek általában akkor következtek be, amikor egy modern állam megpróbálta a kéziratokat nyilvános irattárakba vagy nemzeti archívumokba helyezni – vagyis olyan helyekre, amelyeket nagyjából a francia forradalom idejétől kezdtek el létrehozni. A második, kissé vidámabb közös eleme ezeknek a történeteknek: a kéziratok megmentésére fordított hatalmas erőfeszítés.

Összességében tudjuk, hogy mennyi anyag veszett el?

A válasz két kérdést foglal magában: mennyi középkori kézirat készült, és mennyi maradt fenn? Erre nem könnyű felelni, mert legfeljebb becslésekre szorítkozhatunk. A kéziratos kultúrában a könyvek, okiratok példányszáma sokkal kisebb, mint a nyomtatottban, mivel a kézzel másolt könyvek lassan készülnek.

Angliában és Skóciában a reformáció nagy pusztítással járt. A kolostorokat bezárták és a könyvtáraik elvesztek. A könyvek és okiratok pergamenjét más módon hasznosították: vajat és halat csomagoltak bele, a muskéták megjelenése után pedig töltényt készítettek belőle. Neil Ker tudós és középkorszakértő úgy vélte, hogy a kolostorok könyvtárainak 85 százaléka megsemmisült.

A 19. század elején, a napóleoni háborúkban kötött békeszerződések következtében sok német herceg elveszítette a területeit. Kárpótlásul rengeteg kolostort kaptak, beleértve a könyvtáraikat is. Bajorországban az uralkodó kiküldött egy csapatot, hogy becsüljék fel ezeket a könyvtárakat, és döntsék el, hogy ki mit kapjon. Ennek eredményeként ma a müncheni Bajor Állami Levéltár birtokolja az így begyűjtött könyvek hosszú sorát, és a polcok többé-kevésbé úgy állnak, mint a kolostorok könyvtáraiban. Itt sokkal nyugodtabban ment végbe az egyházi és a modern állami tulajdonlás közötti átmenet, mint az angol és skót reformáció időszakában – ami hozzájárult ahhoz, hogy legalábbis részben megmaradjanak a középkori dokumentumok.

Miért fontos, hogy az iratanyagot könyvtárakba és levéltárakba gyűjtsék?

A központi raktárakban tárolt dokumentumok sokkal védettebbek és könnyebben hozzáférhetők, de egyúttal sokkal inkább ki vannak téve a veszélyeknek is, ha rosszra fordulnak a dolgok. Álljon itt példaként az egyik esettanulmányom, ami az írországi hivatalos iratok gyűjteménye, a Public Record Office pusztulásáról szólt. Az itt őrzött anyagok az írországi brit uralom ellen felkelők közötti szakadás miatt 1922-ben kitört polgárháborúban semmisültek meg. Egyesek hajlandók voltak elfogadni az angol–ír szerződés nyújtotta kompromisszumos megoldást, mások nem. Végül megalakult az Ír Szabadállam, amely a Brit Nemzetközösség része maradt, a protestáns többség által lakott hat ulsteri megye pedig Észak-Írország néven angol fennhatóság alá került.

1922 áprilisában a megállapodást ellenző erők elfoglaltak egy területet Dublin közepén. A szembenálló felek heves ágyúzását követően június 30-án sajnos kigyulladt az az épületkomplexum, amely a Public Record Office-t is magában foglalta. Ezt a hivatalt 1867-ben alapították, majd Írország egész területéről itt gyűjtötték össze a dokumentumokat.

Az itt őrzött anyagok nem közhivatalban vagy nemzeti archívumban íródtak, hanem a középkori királyi udvarokban és kolostorokban, de az állami döntést követően ide szállították őket, és emiatt nagyon sérülékenyekké váltak.

Állítása szerint a modern állam kettős szerepben jelenik meg: egyrészt kurátorként, másrészt, mint a múlt írásos emlékeinek elpusztítója. Mit ért ezen?

A modern európai nacionalizmus kétélű fegyver. Egyfelől felveti a kérdést: mi a nemzet? A 19. és a 20. század – különösen a nemzeti érzelmektől fűtött kezdeti időszakban – a történelemtudomány csodás időszaka volt. Ugyanakkor a nacionalizmus egymás torkának ugrasztotta az európai államokat. Például ennek eredményeként, pontosabban a német államok és Franciaország közötti, hosszan elhúzódó területi vita miatt semmisült meg a strasbourgi Városi Könyvtár

Strasbourg a középkorban német város volt, de 1681-ben Franciaország annektálta. Amikor a porosz csapatok 1870-ben megtámadták és elpusztították, a város még jórészt németajkú volt, és a könyvtár az ő középkori múltjuk dokumentumait őrizte.

Egy másik, hasonlóan komplikált eset a nápolyi Állami Levéltáré. Amikor Olaszország 1940-ben belépett a második világháborúba, a levéltár középkori anyagait egy, a várostól 30 kilométerre lévő villába szállították, hogy a kéziratokat megvédjék az amerikai és angol bombázástól. De 1943 szeptemberében, amikor Olaszország – a németek korábbi szövetségese – átállt a szövetségesek oldalára, kitörtek a harcok az Olaszországban állomásozó német erők és az olasz ellenállás csapatai között. Szeptember 28-án a német csapatok a villába érkeztek, és gyanúsnak találták az ott tárolt ládákat. Bár az olasz tisztviselők kijelentették, csak történelmi dokumentumokat tartalmaznak, ez nem akadályozta meg a németeket, hogy porig égessék a villát. Minden füstté vált – mindaz az anyag, ami nem lett volna ott, ha korábban nem telepítik ki a szövetségesek bombázása elől Nápolyból ezeket a dokumentumokat. Ez a történet jól illusztrálja, hogy a modern nemzeti politika hogyan veszélyezteti az írásos történelmi dokumentumokat.

Mit tettek az írásos anyag megmentésére?

Az írországi Public Record Office elpusztításának centenáriumára 2022-ben hatalmas nemzetközi összefogás keretében igyekeztek felderíteni, hogy mit lehet megmenteni az elveszett anyagból, kezdve a megmaradt töredékekkel. Szerencsére három évvel a robbanás előtt a Public Record Office – bár sejtelmük sem lehetett arról, hogy nemsokára milyen súlyos csapás éri az intézményt – csodálatos katalógust állított össze. Így, bár már nincsenek meg a feljegyzések, de legalább van útmutatónk, és tudjuk, hogy egykor milyen dokumentumokat tároltak ott. 1922 előtt, sok száz év alatt egy sor tudós dolgozott a kéziratos anyagokon, ismertetéseket, másolatokat készítettek, ezért ezeket is átnézték. Mivel a középkori Írország Anglia gyarmata volt, ezért az ír kormányzat alatt keletkezett dokumentáció jó részét – vagy azok másolatait – Angliába küldték, ahol a fennmaradt anyag most a brit Nemzeti Levéltárban található.

A projekt keretében készítettek egy, az írországi Public Record Office 3D-s rekonstrukcióját tartalmazó weboldalt, ami azt modellezi, hogy milyen volt a pusztulása előtt. Így ma bármelyik polchoz odamehet bárki, és megnézheti, mit tároltak ott 1922 előtt.

Nápolyban a háborút követően ugyanazt tették, mint amit az ír projektben csináltak. Tudták, hogy a dokumentumokat a háború előtt hosszú ideig tanulmányozták, és kik voltak azok a tudósok, akik feljegyzéseket, átiratokat és másolatokat készítettek. Európa-szerte felvették velük a kapcsolatot, és ők tényleg küldtek be anyagokat. Ma már ugyan nem tanulmányozhatunk egy 1285-ből származó eredeti kéziratot, de azért a rendelkezésünkre áll az 1910-es másolata. Ezek a projektek arról szólnak, hogy – néha elkeseredett erőfeszítés árán – megmentsük mindazt, amink van. Persze bizonyos esetekben a kézirat tartalma örökre elveszett.

Vannak-e hősei a kéziratok megmentésének?

Nagyon is vannak. Például Maurice Jusselin, aki levéltárosként dolgozott Chartres-ban, amelyet a szövetségesek a D-nap felvezetéseként bombázni kezdtek. Súlyos és fura ellentét feszül a középkori kéziratok sorsa és a chartres-i katedrális ólomüveg ablakainak megmentésére tett erőfeszítések között. A második világháború kezdetén az ablakokat ugyanis elcsomagolták, és sok száz kilométerre, egy semmi közepén álló kastély pincéjébe vitték, így azok mind átvészelték a háborút.

A könyvtárért és a benne őrzött könyvekért felelős személyek először úgy döntöttek, hogy egy nagyjából 30 kilométerre lévő villába viszik a könyvállományt. Azután a németek 1940-ben lerohanták Franciaországot. Kis idő után kineveztek valakit, hogy lássa el a franciaországi történelmi és irodalmi műemlékek felügyeletét. Ő megígérte, hogy a könyvek biztonságban visszakerülnek majd a könyvtárba – de végül a német megszállás miatt váltak a D-napot előkészítő szövetséges bombázások célpontjává 1944-ben. Mindez több száz középkori kézirat pusztulásához vezetett.

Jusselin a repülés úttörője volt, és az első világháború előtt légi felvételeket készített a chartres-i katedrálisról. A chartres-i kéziratok is nagyon érdekelték, rengeteg fotót készített ezekről is. Így az írás történetével foglalkozó paleográfusok és a történészek még az eredeti kéziratok megsemmisülése után is tanulmányozni tudják a középkori dokumentumok szövegét.

Robert Bartlett középkortörténész, a St. Andrews-i Egyetem professor emeritusa. A témáról szóló könyve: History in Flames: The Destruction and Survival of Medieval Manuscripts (Cambridge University Press, 2024). Az interjút Rindó Klára fordította.

The post Egy nap alatt semmisítettek meg rengeteg középkori kéziratot first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu