Személyes projekt volt ezt a filmet elkészíteni? Elvégre ön is Münchenben nőtt fel, és éppen akkor volt ott fiatal, amikor a Milli Vanilli is befutott.

Igen, láttam is őket abban a klubban, ahol táncosokként lettek híresek. Még közös ismerőseink is voltak. Fiatal voltam, és azt gondoltam, hogy menő srácok. Aztán hirtelen megláttam őket egy klipben az MTV-n, és néhány héten belül gyakorlatilag szupersztárok lettek. Münchenben, a szülővárosomban már a kezdetektől fogva sokat lehetett hallani arról, hogy nem is ők énekelnek a számaikban, sőt, nem is tudnak énekelni, szóval érdekes volt követni ezt. Pláne tudva azt, hogy valamilyen módon valószínűleg lesz egy csavar a dologban, és hogy nem lesz jó vége ennek a történetnek.

Tetszett a zenéjük is akkor?

Igen, szerintem jó hangulatú zene volt, tetszett. Nem volt a kedvencem, de rendben volt. Sok zenét hallgattam akkoriban – hiphop, pop, rock, bármi jöhetett, és a Milli Vanilli jól meg volt csinálva. Azért nem hordtam spandex rövidnadrágot emiatt, úgy gondoltam, hogy egy kicsit viccesen néznek ki, de elismertem őket. Csak volt egy olyan érzésem, hogy túl szép ez az egész ahhoz, hogy igaz legyen. Aztán elmentem az USA-ba tanulni, és közben ők ott is szupersztárok lettek. Sőt, akkor is Amerikában voltam még, amikor kegyvesztetté váltak, tehát tanúja voltam a felemelkedésüknek Münchenben és a bukásuknak fiatal diákként az USA-ban. Talán ezért éreztem magam olyan közel hozzájuk, mert mindkettőt aránylag közelről követhettem. És elég durva volt, ahogyan áldozatokká váltak és kigúnyolták őket. Hálás áldozatok voltak, hiszen az egyik pillanatban ők voltak az istenek, aztán meg keresztre feszítették őket.

Talán pont ezért feszítették őket keresztre, mert túl népszerűek voltak?

Én is így gondolom. Az tény, hogy nem viselkedtek túl jól. Elvesztek a kísértések világában: fiatal srácok voltak, és rengeteget drogoztak, hogy elnyomják a problémát, ami nyilvánvalóan megvolt. Hiszen jól tudták, hogy átverik a világot, és hogy ez nem fog örökké így menni, de meg kellett győzniük magukat arról, hogy minden rendben lesz, és valahogy majd a maguk javára fordítják a helyzetet. Bizonyos értelemben a zeneiparban sokan úgy gondolták, hogy megérdemelték a sorsukat. De szerintem mai szemmel nézve elég megdöbbentő, hogy az újságírók nem a háttérben lévő nagyobb hatalmú emberekre mentek rá, mint Clive Davis, akik megúszták. Hiszen nem Rob és Fab találta ki a Milli Vanillit, és nem is ők keresték a pénzt. Oké, kerestek egy kis pénzt, de nem ők gazdagodtak meg belőle. Az újságírók azonban akkoriban nem igazán tettek fel keményebb kérdéseket. Fabnek az az elmélete, hogy nem akarták veszélyeztetni a hozzáférésüket a sztárokhoz, Whitney Houstonhoz meg Michael Jacksonhoz. Ma viszont pont az ellenkezője lenne, és valószínűleg csak a háttérben megbújó, nagyhatalmú, fehér embereket üldöznék, és figyelmen kívül hagynák, hogy azért Rob és Fab is felelős volt valamelyest ezért a helyzetért, ami szerintem szintén helytelen lenne. De tényleg elképesztő, hogy akkoriban csak Rob és Fab látta a kárát az egész botránynak. Nem volt még közösségi média, hogy valahol megjelenjen az ő álláspontjuk is, csak volt az az egy sajtótájékoztatójuk, és abból se jöttek ki jól, nem kaptak jó tanácsokat. Ez az egyik oka annak, hogy áttörjük a negyedik falat a filmben, és Rob és Fab közvetlenül a nézőhöz beszél, mert azt gondoltam, hogy akkoriban nem kaphattak hangot.

Ön hogyan került bele ebbe a filmbe?

Egyszerűen felajánlották nekem, ami elég meglepő volt, mert addig azt hittem, hogy a Milli Vanilli-filmet amerikaiak fogják megcsinálni. Tudom, hogy egyes producerek már a ‘90-es években is érdeklődtek egy ilyen film elkészítése iránt, de sosem kapták meg a jogokat. A producerem, Quirin Berg pedig most megszerezte a jogokat. Rengeteg emberrel beszélt fáradhatatlanul, hosszú időn keresztül hajtotta a dolgot, és egy ponton Frank Farian (a Milli Vanilli mögött álló producer, aki idén januárban halt meg – a szerk.) azt mondta, rendben van, csináljuk meg a filmet. Mert a jogokat is meg kellett szerezni, aztán meg kellett értetni velük, hogy mi azt a filmet fogjuk ám megcsinálni, amit mi szeretnénk, nem pedig azt, amit ti akarnátok. És azt hiszem, hogy Frank minél idősebb lett, annál engedékenyebb lett ebben a kérdésben. A rendezést nekem ajánlották fel, hiszen ugye Münchenből származom, közel állt hozzám ez a dolog, és én magam is zenerajongó vagyok, sőt, zenélek is. Azt hiszem, a producerem úgy gondolta, megvan bennem a megfelelő szenvedély ehhez, és talán a megfelelő humor is, mert ez egy összetett sztori, van benne dráma, de van benne humor is. Lenyűgöző volt visszautazni a 80-as évekbe, pláne, hogy most már nem is hallom azokat a dalokat.

Pedig egy csomó más dal abból a korszakból még mindig velünk van, néha találkozhatsz velük valahol, de a Milli Vanilli dalai mintha kitörlődtek volna a popkultúrából.

Igen, azt hiszem, bizonyos értelemben szégyellik. Úgy értem, a Grammy-díj szervezői is szégyellték a díjat, meg azt az egész epizódot, amikor hagyták, hogy a Milli Vanilli playbackkel énekeljen, holott addig senkinek nem engedték meg ezt. Az MTV is szégyellte magát, az Arista lemezkiadó is, sőt, még a rádióállomások is szégyellték, hogy mindannyian bedőltek ennek az illúziónak. És ezért nem játszották már utána ezeket a dalokat.

A zenés életrajzi filmek visszatérő problémája, hogy mivel az elhangzó dalokhoz kell a művész vagy az örököseinek az engedélye, ennek fejében beleszólnak a filmbe is, hírhedt példa erre a Bohém rapszódia. Hogyan lehetett elkerülni, hogy ne valamelyik érintett álláspontja érvényesüljön a filmben?

Nekünk ezt sikerült elkerülnünk, nem azt a filmet csináltam, amit Frank Farian szeretett volna. Egyébként is már 80 éves volt, Amerikában élt, és a szerződésében benne volt, hogy nem befolyásolhatja a filmet. Észrevételei lehettek, de nem kényszeríthetett minket arra, hogy bármit is megváltoztassunk. Fab Morvan pedig csak nagyon későn került a projektbe. Nagyon szkeptikus volt, csak párszor beszélt velem, és adott egy interjút, de nem akart részt venni a munkában. És ez, azt hiszem, jó dolog volt, mert nem tudtam, hogy mit gondol, így csak döntöttem a saját fejemmel, és sok emberrel beszéltem a környezetemben, például Todd Headlee-vel, a fiúk amerikai menedzserével vagy Carmen Pilatusszal, Rob nővérével. És ezek az emberek nagyon őszinték voltak, elmondták a saját nézőpontjukat, és igazából nem is nagyon ferdítettek. Fab végül csak megnézte a filmet, és meglepődött. Volt néhány dolog, ami nem tetszett neki, de összességében nagyon meglepte, hogy tényleg megmutattam az ő történetüket – addig azt hitte, hogy ez egy Frank Farian-projekt, és én majd földre szállt angyalként mutatom be Franket. Szóval kellemesen csalódott, és ezért csatlakozott hozzánk, de ő is már csak a folyamat végén adta a nevét a filmhez. De előtte sok emberrel beszéltünk, például az akkori igazi stúdiózenészekkel, Brad Howell-lel és John Davisszel, és természetesen rengeteget kutattunk. Sok cikket olvastam abból az időből, illetve Todd Headlee egy egész bőröndnyi faxot adott nekem, mert Frank, illetve Rob és Fab faxon keresztül kommunikáltak. Így azt is meg tudtam állapítani, ha valaki hazudik nekem, mert megvoltak a faxok, és tudtam, hogy mi volt valójában.

Frank Fariannak tetszett a film?

Azt hiszem, vegyes érzései voltak. Eléggé dühös volt rám, amikor először látta, aztán a barátai beszéltek vele, és a lányának is nagyon tetszett a film, aki azt mondta neki, hogy hát papa, ez tényleg te vagy. Szerintem Frank úgy gondolja, hogy inkább Rob és Fab felelőssége, ami történt, Rob és Fab szerint meg inkább Frank a felelős. Én pedig megpróbáltam olyan filmet készíteni, ahol mindenkit megértesz, és megérted a különböző vágyakat, a különböző személyiségeket és nézőpontokat, amelyek együttesen vezettek ehhez a történethez.

A történet megírta magát? Mennyi fikciót kellett beletenni?

Van benne fikció, de csak azért, hogy megpróbáljam elmondani az igazságot. Nyilvánvalóan ki kell találni dolgokat, hogy egy jelenetben érzékeltessük két év történéseit. Például amikor Rob és Fab Münchenben találkoznak, a valóságban több hónapba telt, mire közelebb kerültek egymáshoz, a filmben pedig ez sokkal gyorsabban történt. Sokszor azért kellenek a fikciós elemek, hogy tömören mondhassuk a dolgokat. De volt olyan jelenet is, amit én találtam ki, hogy az érzelmi dinamikát érzékelhetővé tegyem, amikor Robot, aki örökbefogadott gyerek volt, megkeresi valaki, aki azt mondja, az igazi apja. Sokan megpróbálták kihasználni Robot, hogy pénzt szerezzenek tőle, és Fab nagyon meglepődött, hogy ez benne van, nem értette, hogy én honnan tudtam erről, holott csak ráhibáztam. Ki kell találnod néha dolgokat, de aztán néhány ember számára igazzá válik, de nyilvánvalóan ez egy nagyon érdekes kérdés. És azt is megpróbáltam megmutatni, hogy például a Milli Vanilli is szórakoztatóipari termék, és az emberek nagyon dühösek voltak, amikor rájöttek, hogy ez csak egy illúzió. Próbáltam egy kicsit eljátszani ezzel, megmutatva, hogy a film maga is egy illúzió.

Volt olyan életrajzi film, ami mintául szolgált?

Megnéztem az összes komolyabb zenés életrajzi filmet, de azt hiszem, inspiráció szempontjából az Én, Tonya tetszett. Szerintem az egy érdekes film volt, néha nem tudod, hogy nevess vagy sírj rajta. Ez a kettősség tetszik és közel is áll hozzám. És a Milli Vanilli sztorija is
egyszerűen abszurd volt. Ahogy ezek a srácok bejönnek az Arista Recordshoz, és elkérik a róluk készült papírmasé-kivágást, annyira klassznak találták. Tényleg csak kisfiúk voltak még, bizonyos értelemben ártatlanok, és van ebben egyfajta humor és gyengédség, és ugyanezt szeretem az Én, Tonyában is. Tetszett A nagy dobás is, ahol az emberek a kamerába beszélnek. És rengeteg zenei videót néztem a 80-as évekből.

Ismerik még az emberek a Milli Vanillit? Pláne a fiatalabb generációk?

Nem tudom, néhányan talán a szüleik miatt igen, de nem túl ismert eset ma már. Németországban talán jobban, mint máshol, az én generációmban feltétlenül. De a fiatalabbak, amikor hallják a dalokat, azt mondják, tetszik nekik, ezek még mindig slágerek. És azt hiszem, a történet sok érdekes párhuzamot vet fel napjainkkal kapcsolatban, amikor manapság mindenki egy kicsit olyan, mint a Milli Vanilli. Ott van az Instagram, ott van a TikTok, ahol a hamisságot nagyon is elfogadjuk. De amikor érzelmileg érintettek vagyunk, akkor nagyon dühösek tudunk lenni, ha csalódunk, ha úgy érezzük, hogy ez egy illúzió. Körül vagyunk véve a valóságshow-kkal, tudjuk, hogy ez egy forgatókönyvbe foglalt valóság, de mégis nézzük. Nem érezzük magunkat elárulva. Szóval a Milli Vanilli bizonyos értelemben, mondhatni, megelőzte a korát. Manapság pedig a fiatal gyerekek megnézik a filmet, jól szórakoznak, és azt mondják nekem, hogy szerintük nem is volt olyan rossz, amit Rob és Fab csináltak.

Érdekes az is, hogy kicsivel a Milli Vanilli feltűnése után már sok olyan együttes volt, mint mondjuk a Technotronic vagy a Snap, amelyeknél nem is lehetett tudni, hogy kik csinálták a zenét, mert zömmel fehér producerek álltak mögöttük, de a közönség csak az egzotikus arcokat ismerte, akiket maguk elé toltak, és akik valójában sokszor nem is énekeltek.

Igen, ilyen volt a C+C Music Factory is, nekik ráadásul volt egy hasonló botrányuk, amikor kiderült, hogy Martha Walsh énekel a slágerükben, nem pedig az a nő, aki a klipben szerepelt. De azt hiszem, tényleg a Milli Vanilli volt az első ilyen, a Snap és a többiek már utánuk jöttek, és nem volt elsöprő sikerük, és nem is annyira azonosították őket vizuálisan az énekesekkel, ők inkább egy kollektíva voltak. A Milli Vanilliben pedig ott volt ez a két fickó, akik sok embernek az idegeire mentek. A lányok megőrültek értük, a fiúk meg nyilván a falra másztak tőlük. Szóval amikor lelepleződtek, sokan gyűlölték őket, és hirtelen úgy érezték, végre nevethetünk rajtuk. De a vizuális kép a két helyes fiúval tökéletes volt az MTV számára, és ezzel szerintem a Milli Vanilli nyitotta meg az utat ezek előtt a vizuális csomagok előtt.

The post Egyik pillanatban ők voltak az istenek, aztán meg keresztre feszítették őket – interjú a Milli Vanilli-film rendezőjével first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu