Jankovics Márton

Fekete madarak (Ø, 2024, 250 oldal)

Ha valaki esetleg azt hinné, hogy az északi népek csak az utóbbi évtizedekben váltak krimiexport-nagyhatalommá, arra alaposan rácáfol a Fekete madarak. A 20. század egyik legnagyobb izlandi írója, a négyszer Nobel-díjra jelölt és Hemingway által is csodált Gunnar Gunnarson bűnügyi regénye ugyanis már csaknem száz éve, 1929-ben jelent meg először. Azóta persze számos nyelvre lefordították, és december óta végre magyarul is olvasható (Veress Dávid veretes fordításában). Tőről metszett true crime kötetről van szó, amelyben Gunnarson egy még sokkal régebbi, 1802-es kettősgyilkossági ügyet dolgoz fel, a korabeli perdokumentumokat használva sorvezetőként a fikciós elbeszéléshez. A tárgyalótermi drámák rajongójaként engem már az Izlandon elhíresült per fordulatos újramesélésével is megvett a regény – különösen érdekes, hogy miként zajlott egy bizonyítási eljárás a kétszáz évvel ezelőtti Izlandon –, ám a szerző ennél jóval nagyobb célokat tűzött ki maga elé. Mert a gyilkossági rejtély felderítése itt még a feloldozás átmeneti illúzióját sem hozza el: az igazságszolgáltatás beteljesedésével a legkevésbé sem zökken helyre, sőt, még inkább felborul az erkölcsi rend. A hagyományos krimi-logikán túllépve tehát hamar megérkezünk a feloldhatatlan vallási, morális és társadalmi dilemmák terepére. Ennyiben találó a fülszöveg világirodalmi hasonlata, amely az „izlandi Bűn és bűnhődésként” címkézi fel a Fekete madarakat, még ha itt sokkal hétköznapibb indulatok mozgatják is a szereplőket, mint a teoretikus önhittségből gyilkoló Raszkolnyikovot. A spirituális alapvetést biztosítja, hogy Gunnarsonnál az eseményeket nem az elkövető, a nyomozó, a bíró, vagy a mindent tudó elbeszélő szemszögéből ismerjük meg, hanem egy lelki válságba került lelkész visszaemlékezéseiből, aki a megrendítő per idején még pályája elején járt.

Igazság! Hát nem az elme számtalan vérszomjas farkasának egyike az igazság utáni vágy? Talán még a legalattomosabbak egyike is… Igazság! Hát nem a lét egyik sötét, rekedt és kiéhezett keselyűje? És nem ugyanaz-e a törvénye annak is, mint minden másnak az életben: szaporodni és felemészteni

– záporoznak az ehhez hasonló filozofikus kérdések, amelyek olykor kissé teátrálisak a mai fülünknek, de mit sem vesztettek időszerűségükből, és ugyanúgy nincsenek rájuk megnyugtató válaszaink, mint száz vagy kétszáz éve. Az emberi létezés tragikumát feltáró bűnügyi eljáráshoz pedig ezúttal is kiválóan passzol a kietlen izlandi táj, amelyik a cselekmény hátterét adja. Olvasói élmény szempontjából pluszpont jár a minimalizmusában is markáns dizájnért, valamint a könyv elején található térképért, amelyen mindig ellenőrizhetjük a szereplők által emlegetett fjordok és települések egymáshoz való viszonyrendszerét.

Kránicz Bence

Nora Ephron: I Feel Bad About My Neck (Doubleday, 2020, 206 oldal)

Elolvastam egy könyvet a Gulagról (amiről önálló cikk készül), ezért szükségem volt valami könnyedebbre. Ephronnak már olvastam ezt az esszégyűjteményét, de lehetetlen megunni: szikrázóan okos, éleslátó és vicces. Itthon a mai napig az általa írt és/vagy rendezett, klasszikussá vált romantikus vígjátékokról ismerik a nevét, mint amilyen a Harry és Sally és A szerelem hálójában. De magyar rajongói azt is tudják, hogy mielőtt filmeken kezdett dolgozni, keresett New York-i újságíró volt. A nagyobb lélegzetű riportokról fokozatosan tért át a személyes, önelemző, magazinos véleménycikkekre, eltöprengve a legfontosabb kérdéseken.

The post Éhezők viadala, az iskola bűnei és izlandi gyilkosságok – ezekről olvastunk márciusban first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu