Épp sorban állok valahol, amikor rám mosolyog egy ismeretlen.

Azt hittem, sokkal magasabb vagy – mondja –, a tévében nagyobbnak látszottál.

Boldogan visszamosolygok.

Tudom, hiúság, de mindig is kifejezetten élveztem, ha felismertek. S mivel sose ért bántó szó, abban a boldogító hitben ringatom magam, hogy engem általában kedvelnek az emberek.

Nem mellesleg épp a konditeremből jövök, ahová pont azért járok évezredek óta, hogy tartsam a formámat, és ha már úgy nem is nézhetek ki, mint versenyző koromban, de legalább elfogadható kondícióban legyek.

Amihez bizony, ahogy telnek az évek, egyre több időt kell töltsek mozgással. Vagyis súlyos tévedés, az a vélekedés, hogy a kor előrehaladtával tessék csak óvatoskodni, mert megárt a terhelés.

Amikor 1975 májusában abbahagytam a versenyszerű sportolást, tudtam, a mozgás az egész hátralévő életemben velem marad és rengeteg örömet fog okozni. Igaz, nem lesz már se dobogó, se Himnusz, lesz viszont jó közérzet és elégedettség.

Az úszás máig nem szűnt meg a kedvencem lenni, de „amatőrként”, ha tempóztam, mondjuk, háromezer méter, a végén szinte hallottam, ahogy azt súgja a szervezetem, hogy:

Hol marad a többi tizenkétezer méter?

És naná, hogy a vacak kis fürdőzésért cserébe nem ajándékozott meg szép izmokkal a szervezetem.

A gimnasztikát és a futást versenyzőként sem kedveltem, a divatba jövő kondizás viszont épp nekem való: amikor kisbabát vártam, keveset mozogtam, nem is igazán éreztem jól magam a bőrömben, de a szülés után, amint sikerült időt szakítanom rá, lementem egy épp akkor nyíló szuper konditerembe.

Az első alkalommal a bemelegítés után nekikezdem a saját, régi gimnasztikámnak, de semmi nem úgy sikerült, ahogy azelőtt, pedig igazán igyekeztem.

Egy mosolygós, jelentős túlsúllyal rendelkező sporttársnő meg is kérdezte abszolút kedvesen, hogy: „Ugye mostanáig te se sportoltál semmit?”

Azt hittem, menten elsüllyedek a szégyentől. Dacosan felkapaszkodtam a bordásfalra, hogy csinálok tíz lábemelést, mint annak idején, de csak lógtam, mint egy szafaládé, és még csak derékszögig sem sikerült megemelni a lábamat. Nem volt jó érzés.

Hónapok teltek rendszeres edzéssel, mire legalább a felét visszaszereztem a régi tudásnak – értsd, mire eljutottam öt lábemelésig.

*

A múlt héten részt vettem egy gyermekgyógyászati kongresszuson, ahol elhangzott, hogy folyamatosan nő az elhízott gyerekek aránya – ezt mondjuk én hivatalos statisztikák nélkül is látom a rendelésemen.

Szoktam kérdezni a szülőket, hogy sportol-e valamit a gyerek, amire egyre gyakoribb a nemleges a válasz, a magyarázat pedig az, hogy „nincs rá idő”.

Vissza szoktam kérdezni, hogy: „És mennyit tölt a gyerek a számítógép, a telefon és a tévé előtt?”

És rögtön világossá válik, miért is nem marad idő mozgásra.

Sokszor az anyagiak is hiányoznak. Bár mondjuk egy olcsó edzőcipőre azért csak futja, ha nagyon akarja az ember, és onnan már csupán egy lépés néhány hónap fokozatos rákészülés után, teszem azt, egy szigetkör a családnak.

Merthogy a szülői példamutatás, az együtt sportolás jelentősége felbecsülhetetlen.

Szóval megteszem, amit tudok, és néha komoly sikereket érek el – igazából nem is én, hanem a pácienseim és a szüleik.

Látványos fogyások, korcsoportos eredmények jelzik, hogy nem mindig pusztába kiáltott szó, amit javaslunk. És bizony, ha javul a fizikai kondíció, akkor a tanulmányi eredmény is fölfele mozdul, nem beszélve az önbizalomról, amit az egyre formásabb test által kiváltott dicsérő szavak építenek.

Nem is olyan rég egy igencsak gömbölyded páciensemnek megígértem: ha az addiginál fegyelmezettebben eszik és többet mozog, nekiajándékozom egy régi érmemet. Belevágott, edzett becsülettel, szépen slankult, és idővel azzal állt elém, hogy igazából csak elkezdeni volt nehéz. Aztán egy idő után rákérdezett, beváltom-e az ígéretemet.

Beváltottam.

Boldoggá tett látni, ő milyen boldog az éremtől.

Tudom, az élet egyre komolyabb követelményeket állít, a gyerekeknek sokat, egyre többet kell tanulniuk, már az óvodába kerüléshez is vizsgáztatják a kicsiket. Csak közben elfelejtettük, hogy komoly bajok forrása lehet a mozgásszegény gyerekkor.

Ugyanis a mozgás egyúttal megelőzés, ami sokkal hatékonyabb, mint betegség esetén a tűzoltásként felfogható kezelés.

És bizony, ha oda az egészséged, ha eljutsz addig, hogy a tested már nem szolgál, a számítógép elé sem tudsz beülni.

The post Elajándékozta egy érmét Gyarmati Andrea first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu