Nagyon büszke lehetett rá Johann Neuhoffer, hogy 1836-ban felépült az új háza a pesti Kristóf téren (melyet akkoriban még Schiffgassénak hívtak), és az aljában megnyílt az Arany oroszlánhoz címzett péksége. Építtetett is a bejárat fölé egy homlokzatból kinyúló márványkonzolt, amire fémből öntetett egy hatalmas oroszlánt. Igencsak látványos lehetett. Sajnos engedélyt kérni elfelejtett rá, ezért aztán a városi tanács beidézte, és utasította, hogy távolítsa el a túlméretes cégért, mert egyrészt veszélyes, másrészt rontja a városképet. Neuhoffer ugyan fellebbezett a nádorhoz, de hiába: az illegális reklámot el kellett bontania.

Így aztán ennek a Kristóf téri háznak a cégérét hiába keresnénk a Fortepan képei között. Találhatunk viszont ott számos másikat! Merthogy a cégérek nagyon hosszú ideje hozzátartoznak az utcaképhez. A legrégebbiek nem is szimbólumok voltak, hanem maguk a termékek. Hosszú rúdra helyezett szőlőfürt jelölte a bormérést, valódi perec a péket, kiakasztott lószerszám a szíjártót, és olyan is előfordult, hogy mondjuk egy fej káposztát tűztek egy karó hegyébe, hogy jelezzék, mit is árulnak a portán.

Idővel ezeknek már csak a másolatait lógatták ki a boltok bejárata fölé, és kialakultak az egyezményes jelek, hogy mondjuk az olló szabót, a kulcs lakatost, a réztányér pedig borbélyt jelöl.

Azonban nem csak ilyen direkt megoldások születtek. Gyakori volt, hogy a cégér nem az üzlet típusára, hanem a nevére utalt – mint azt Neuhoffer példáján is láthattuk. Sőt, hogy pontosabb legyek, ezek a házak és a bennük működő üzletek gyakran magáról a cégérről kapták a nevüket. A házszámozás elterjedése előtt ugyanis minden házat a neve alapján tartottak nyilván. Az épületeken pedig általában ott találjuk a névadó szimbólumot is, amelyek tulajdonképpen „házszámtáblaként” szolgáltak. Az olyan középkori városmaggal büszkélkedő településeken, mint amilyen például Erfurt, mind a mai napig ott találjuk a bejáratok felett a házak névadó jelvényeit. De akad ilyenre példa Magyarországon is.

A pécsi Elefántos házban például az 1860-as években nyílt először „fűszerkereskedés az Elefánthoz”. Ebben az időben ugyanis divat volt az egzotikus országokból származó fűszerekhez valamilyen egzotikus állatot is párosítani. Az épület funkciója azóta rengeteget változott, de az eredeti cégér ma is kinn van a házon. A földszinti étterem neve pedig természetesen ma is Elefántos.

A jelenleg is működő győri Aranyhajó Patika neve viszont a cégérrel együtt érkezett mai helyére, a Jedlik Ányos és Kovács Pál utca sarkára. Eredetileg kicsit odébb, a Széchenyi téren hirdette egy 1840-ben nyílt fűszerkereskedés szolgáltatásait (a tengeri vitorlás természetesen itt is az egzotikus tájakról érkező portékára utalt, akárcsak az elefánt). Száz évvel később aztán átkerült pár utcával odébb, ahol már egy gyógyszertár névadója lett. A ma látható darab másolat, de már az is műemléki védelmet élvez. 1939-ben készítette Schima Bandi iparművész, számos más győri cégér alkotója.

A leghatalmasabb, leghíresebb – és ma már sajnos csak archív felvételeken megcsodálható – címeralkotása a Szent Kristófhoz címzett patikának volt Pesten. A mai Váci utca 6. alatt működő üzletet eredetileg egy festménnyel hirdették, de mikor az megkopott, 1833-ban egy óriási szoborra cserélték a logót. Természetesen ezen az ábrázolásán is a vállán hordozza a kis Jézust a szent.

A cégér miatt a patika neve is Nagy Kristóf lett, a termetesebb embereket pedig elkezdték „nagykristófoknak” hívni Pesten. A sarkon álló szoborról kapta később máig használt nevét a Kristóf tér is, ahol (talán épp Nagy Kristóf sikerén felbuzdulva) Johann Neuhoffer is próbálkozott oroszlánjával néhány évvel később.

Nagy Kristóf azonban a századfordulóra kiment a divatból, úgy döntöttek hát, hogy elbontják. Csak három darabba fűrészelve tudták a Városháza kertjébe szállítani. A második világháborúban aztán utolérte a végzet: az ostromban súlyosan megrongálódott alkotásnak csak két darabja maradt meg. A szent fejét és Jézus testtöredékét ma a Kiscelli Múzeum őrzi – sok más fantasztikus cégérrel együtt.

Nagy Kristóffal együtt a cégérek kora is lejárt a huszadik század elején – legalábbis a nagyvárosokban. Ennek számos oka lehetett, de az egyik mindenképpen az volt, hogy rohamosan nőtt az írni-olvasni tudók aránya. Ez pedig nem csak a képeslapforgalmat növelte meg, de lehetővé tette a szöveges hirdetések elhelyezését is. Amik pedig természetesen sokkal hatékonyabbak voltak, mint a cégérek. Hát nem hívogatóbb a „30 napos borvásár” és az „olcsó zamatosbor” felirat egy kiakasztott szőlőfürtnél? Hogy „a sör folyékony kenyér” szövegről ne is beszéljünk!

A hirdetőtáblákat és ártáblákat eleinte a házfalakra helyezték, de idővel – először persze a belvárosi utcákban – megjelentek az üzletportálok. A házak földszintjeit már eleve nagy üvegezett felületekkel tervezték, hogy azok kirakatokként is működhessenek. Mellettük pedig a falszakaszokat építették be asztalosok olyan fafelületekkel, amelyekre rengeteg szöveges üzenet kerülhetett. A felső felirat jellemzően döntött felületre került, így a járdáról is lehetett olvasni.

Ezzel párhuzamosan új szakma jelent meg: a címfestőké. Az iparág fellendülését szépen mutatja, hogy 1884-ben még csak 59, 1910-ben már 233 címfestőiparos működött Budapesten. Pedig nem lehetett akárki címfestő, csak az, aki képesítést szerzett a Székesfővárosi Iparrajziskolában. Közben a szakmán belül kialakultak a speciális területek: volt, aki bádogplakátokra, vagyis dombornyomott táblákra szakosodott, más az üvegfestésre.

Idővel a portálok szinte elengedhetetlen kelléke lett a házfalra rögzített, járda fölé kihúzható napellenző. Ma már csak kávéházak és éttermek „kiülős részei”, „teraszai” fölé tesznek ilyet, de egykor az egyszerű kirakatokat is ilyenek védték. Voltak olyan utcák a századfordulón, amiken esőben is szinte szárazon sétálhatott végig valaki a járdán. Természetesen ezek fölé – a félemelet szintjére – is kerültek táblák, amik az utca túloldalán korzózókat és a járművek utazóközönségét célozták meg. Merthogy a reklámok egyre nagyobbak lettek, és egyre magasabban jelentek meg.

Azoknak a jóérzésű embereknek, akiket ma teljesen joggal felháborítanak a homlokzatokat kitakaró, többszintes reklámhálók, talán némi vigaszt nyújt, hogy régen sem volt mindig rózsás a helyzet. A húszas évekre már nemcsak a tűzfalakat, palánkokat, villamosokat borította el a reklámok özöne, de a forgalmasabb utakon a házak homlokzatait is. Fittyet hányva az építészeti kialakításra az ablakok körül hatalmas táblákon hirdették a hirdetni valót több emelet magasságban.

A húszas évek végén kezdtek terjedni a fényreklámok is, amelyek segítségével birtokba vehették a hirdetők a tetőket is. A messze fénylő szövegeket innen éjjel-nappal el lehetett olvasni. Természetesen az új hirdetési forma sem volt tekintettel a városképre: az Oktogon egyik sarokházán például négy szinten ragyogott különböző felirat.

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a neonreklámok a szocializmus termékei voltak, pedig valódi fénykoruk (bocsánat az akaratlan szójátékért) a negyvenes évekre esett. A szovjet megszállás idején már épp azért kezdtek egy időben heves neontelepítésbe – elsősorban a turisták által is frekventált helyeken – hogy bizonyítsák: itt épp úgy rendben mennek a dolgok, mint a vasfüggöny túloldalán.

Miközben a fényreklámok, a fémből kivágott, majd műanyagból gyártott betűk háttérbe szorították a hagyományos címfestéseket, teljesen kiszorítani sokáig nem tudták azokat. A hetvenes-nyolcvanas évekig még természetesek voltak ezek országszerte. Legfeljebb a betűtípusok változtak, de azok sem túl gyorsan. Sőt, még a napellenzős kirakatok sem voltak ritkák a huszadik század második felében.

Azután, ahogy az lenni szokott, az elavult dolgok ismét divatba jöttek. Elérkezett az építészetben a posztmodern ideje, amely a modern sivársága ellen extravaganciával és újraértelmezett hagyományos formákkal tiltakozott, ismét felfedezve a régi formákat. A hetvenes-nyolcvanas években újra megjelentek a cégérek, immár kortárs művekként – gyakran iparművészek alkotásaiként. Még a régi portálok elmaradhatatlan kelléke, a napellenző is újra divatba jött: a negyedgömb formájú, bejáratok fölé szerelt vevőcsalogató jellegzetes korszakjelölő.

Voltak helyek, ahol nem csak egy-egy hirdetést készítettek el a hagyományokat újraélesztve, de egy egész utca képét visszavarázsolták „cégéresre”. Kecskeméten találjuk a Kéttemplom közt, mely a 19. század végéig egy egyszerű átjáró volt, melynek egyik vége a reformátusok telke és a ferences rendház között nyílt. 1894-ben aztán szabályos bevásárló utcává alakították, kétoldalt bolthelyiségekkel. A háború után viszont a kolostort államosították, az utcát lezárták.

A hetvenes évek közepén Kerényi József – Kecskemét újraálmodója, számos épületének alkotója, illetve megmentője – ismét bevásárlóutcát tervezett ide. Az 1975-ben – a Kodály Intézet új épületével együtt – megnyílt, a „Kis Váci utcának” becézett Kéttemplom köz egyszerre volt hagyományőrző és nagyon divatos. Ehhez az is nagyban hozzájárult, hogy minden üzlethelyiség fölé kortárs felfogású cégér került. Igaz, ezek közül mára egy sem maradt, a kezdeményezés egyáltalán nem halt el. Jelenleg is minden bejáratnál cégér hirdeti, mit is talál odabenn a vásárló.

A szövegben linkelt forrásokon kívül Bibó István: Klasszicista épületegyüttes a Belvárosban (Tanulmányok Budapest múltjából, 19. sz. / 1972.) című tanulmányát, és az Ortutay Gyula szerkesztette Magyar néprajzi lexikont (Akadémiai Kiadó, 1977) használtuk fel a cikk elkészítéséhez.

Írta: Zubreczki Dávid | Képszerkesztő: Virágvölgyi István

A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/cegerek

Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!

The post Elefánt és Aranyhajó – régi magyar cégérek és címfestők nyomában first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu