Amikor Váradi Viktória a kétezres évek elején beiratkozott a Külkereskedelmi Főiskolára, és harmadik idegen nyelvként a kínait választotta, maga sem sejtette, hogy néhány éven belül Kína egyik legnézettebb tévécsatornájának a szereplője lesz, hogy több tízmillióan ismerik meg a nevét az ázsiai országban, hogy kisebb tömegek gyűlnek majd össze a Hunan tartománybeli Csangsa utcáin egy közös fénykép készítésének reményével. Egyszerűen azért választotta a kínait, mert kiskorában néhány évet Pekingben éltek a szüleivel, és mély nyomot hagyott benne ez az időszak. Úgy érezte, egyszer vissza kell még látogatnia a városba, a nyelvtanulás pedig jó kezdésnek tűnt.

Ekkoriban még különösebb gyakorlati érzékről sem tanúskodott, ha az ember a mandarint választotta idegen nyelvként:

Éppen akkor csatlakoztunk az Európai Unióhoz, úgyhogy mindenki azzal és az európai nyelvekkel volt elfoglalva. Furcsállták, hogy én kínaiul szeretnék tanulni. De lehetőségek már akkor is voltak, én – valószínűleg a szüleim miatt – mindig is láttam a potenciált Kínában

– fogalmaz lapunknak Viktória.

A nyelvi verseny döntőjében operát kell énekelni a kínai tévében

Ösztöndíj-lehetőségből például jó pár akadt, 2005-ben Viktória el is nyert egyet, amivel egy évig Pekingben tanulhatott. A televíziós karrierjét berobbantó verseny csak néhány évvel ezután következett, a pekingi év tehát még kamerák és reflektorfény nélkül, elszánt nyelvtanulással és önfeledt utazgatással telt. „Akkor kerültem ki először a családi buborékból. Abszolút felszabadító élmény volt; ha úgy döntöttem, hogy elutazom egy 3000 kilométerre lévő városba, fogtam magam, és elutaztam” – meséli. Okostelefonok akkoriban nem igazán voltak még, de neki az első hónapokban egyébként mobilja sem volt. Laptopot nem vitt. Az itthoniakkal internetkávézókból levelezett, minden másra pedig ott voltak a helyiek: igyekezett annyit használni a nyelvet, amennyit csak lehetett. Ez a Peking már nem az a Peking volt, mint a 80-as évek végén megismert város:

Mikor kicsi voltam, még nem nagyon voltak autók, szinte kizárólag biciklivel közlekedtek az emberek. 2005-re viszont már legendás volt a pekingi dugó – Budapesten én azóta se érzékelem, hogy bármilyen dugó lenne, a pekingihez képest minden eltörpül. Ez még persze az olimpia előtti Peking volt, nem sokkal később például rengeteg új metróvonal épült. Nagyon sokat sétáltam a városban, vagy vonatoztam egyedül. Hatalmas kaland volt az az év, minden pillanatát élveztem onnantól kezdve, hogy kijutottam.

Az egyéves ösztöndíj után aztán ismét Magyarországon találta magát, de azt tervezgette, hogyan juthat majd egyszer vissza Kínába. És akkor jött a Kínai Híd. A Kínai Híd alapvetően egy nyelvi verseny, amire a világ minden táján tartanak elődöntőket. Ezekre egy rövid műsorszámmal kell készülni, majd kínai szövegrészleteket előadni és a kultúrával kapcsolatos kérdéseket megválaszolni. A magyar versenyt Viktória nyerte meg, aki ekkorra már nyelvvizsgát is szerzett, és magabiztosan beszélte a nyelvet. Így aztán egyike lehetett annak a 120 versenyzőnek, akik Kínába utaztak a döntőre.

És ezen a ponton megszűnik minden hasonlóság, amit bármilyen más nyelvi versennyel vél felfedezni az ember: a Kínában tartott döntő már inkább egy különös tehetségkutató műsorra emlékeztet, amit az ország három legnézettebb tévéadójának egyike, a Hunan Satellite TV közvetít végig.

Ez Viktóriáék esetében egyrészt azt jelentette, hogy egyik napról a másikra tízmillió tévénéző ismerte meg őket, másrészt azt, hogy a nyelvi verseny kiegészült egy rakás izgalmas, látványos feladattal – egy ponton például Viktóriának és társának egy kínai operarészletet kellett előadniuk.

The post Elindult egy kínai nyelvi versenyen, hamarosan tízmilliók nézték a tévében first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu