Dehumanizáció, társadalomvédelem, társadalomtudatosság, a társadalom szoftverizálódása – ilyen kifejezéseket használt az előadásában. Mindez hogyan kapcsolódik ahhoz, hogy anonim szeretne maradni az online térben? Miért ez a heves ellenállás az olyan magától értetődő dolgok ellen, mint a közösségi média használata vagy épp a fényképezés?

Ezt a problémát az énkép feletti kontroll dilemmájának nevezem. Tizenhárom évvel ezelőtt feltettem magamnak a kérdést, hogy megőrizhetem-e a személyiségem formálása feletti jogot, ha közben számtalan személyes adatomat megosztva jelen vagyok az online térben. A techcégek akár egy becsekkolásból vagy böngészésből is képesek részletes profilt alkotni a felhasználóról. Minél pontosabb ez a profil, annál kevésbé van lehetőség kiszakadni a folyamatból, ugyanis minél több adat áll rendelkezésre valakiről, annál hatékonyabban képesek az algoritmusok az egyén információs környezetét testre szabni. Sokan például a Facebookot használják elsődleges hírforrásként, ahol a felhasználó nem az objektivitásra való törekvéssel találkozik, hanem olyan narratívával, amely a legjobban illeszkedik az előzetes preferenciáihoz, és amelyben a reklámokat a lehető legkisebb ellenállással képes befogadni. Ezért én elég komoly kompromisszumok árán próbálom az online anonimitásomat fenntartani.

Az algoritmus lemintázza az érdeklődési köreinket. Ezzel segít abban, hogy az kerüljön elém, ami érdekel. Mi ezzel a gond?

Az algoritmus nem pusztán lemintázza és kiszolgálja a preferenciáinkat, hanem formálja is azokat. Ez a mechanizmus, a tartalomszűrés folyamata befolyásolja a fogyasztói döntéseinket, irányítottá téve, hogy milyen termékeket, szolgáltatásokat vagy akár társadalmi eszméket fogadunk el. Végső soron a gondolkodásmódunkat is befolyásolja, és ezáltal a személyiségünket is képes alakítani. Amikor kimegyek az utcára vagy kinézek az ablakon, a világot a személyiségem szűrőjén keresztül észlelem – ez egy összetett, interakciókból, társadalmi kontextusból és személyes jelentésadásból felépülő tapasztalat. Az online térben ezt az észlelési folyamatot egy külső erő, az algoritmus szervezi és irányítja. Amit a Facebookon vagy a YouTube-on látunk, az nem egy spontán módon formálódó világ, hanem olyan információs környezet, amelyet egy profitérdekelt rendszer alakított ki számunkra. Ez a mechanizmus különösen jól megfigyelhető a YouTube működési logikáján keresztül: a videók alatt kizárólag a lájkok száma publikus, a diszlájkok száma rejtve marad a néző elől.

Ha valaki szélsőséges vagy manipulatív tartalomra bukkan, az a benyomás képződhet benne, hogy a videó kizárólag pozitív fogadtatásban részesült, pedig lehet, hogy minden egyes lájkra száz diszlájk jut. Ugyanez a helyzet a kommentfalakon is: az algoritmus előnyben részesíti azokat a hozzászólásokat, amelyek erős érzelmi reakciókat váltanak ki, függetlenül attól, hogy hitelesek-e vagy sem.

Ez a jelenség szoros kapcsolatban áll Robert B. Cialdini szociálpszichológus társadalmi bizonyíték (social proof) elvével, amely szerint hajlamosak vagyunk mások véleménye alapján meghatározni, hogy mi a helyes vagy elfogadott viselkedés. Azonban amikor ezt az elvet egy mesterségesen torzított információs térben alkalmazzák, az nem az objektív tájékozódásunkat segíti, hanem ellenünk dolgozik: egy digitálisan létrehozott „álvalóságban” a társadalmi bizonyíték már nem természetes folyamat eredménye, hanem egy üzleti érdekek mentén manipulált eszköz, amely kiszolgáltatottá tesz a dezinformációval és ideológiai polarizációval szemben.

De miért félti ennyire az arcát? A közösségi média vagy akármilyen online felület nem az arcunk alapján bombáz minket reklámokkal.

De igen, az alapján is. Az arc nem csupán vizuális azonosító, hanem az egyik legkomplexebb személyes adat, amely számtalan információt hordoz rólunk – olyasmiket is, amiket talán tudatosan nem is osztanánk meg. Az arcképünk olyan kulcs, amely hozzáférést biztosít személyiségünk mélyebb rétegeihez is. Ha valaki szemüveget visel, őszül vagy hullik a haja, lyukas a foga, vagy rés van a fogai között, szomorú egy képen, ideges vagy mosolyog – ezek mind olyan jelek, amelyeket a technológia egyre kifinomultabb módon tud értelmezni és felhasználni.

Nem véletlenül mondják, hogy egy kép többet mond ezer szónál. Az arckép ráadásul nem csupán pillanatnyi állapotot rögzít, hanem egy időbeli folyamat része is: az online térben megosztott fotóink révén nyomon követhetők a változásaink az életmódunk, az érzelmi állapotunk és a szociális környezetünk szempontjából is. Hol vagyunk éppen? Kikkel vagyunk? Mit viselünk? Milyen tárgyak vesznek körül minket? Ezek a részletek látszólag esetlegesek, de az algoritmusok számára pontosan kiszámítható mintázatokat rajzolnak ki.

Az előadásában kivetített egy képet, és elmesélt hozzá egy történetet. Arthur bácsi volt a képen, egy mosolygó öregúr, aki egy amerikai kisvárosban volt pénztáros; mindenki szerette, mert segítőkész volt, szinte legendássá vált a mosolya. Amikor nyugdíjba ment, díjat is kapott. És ön azt mondta, Arthur bácsi helyett a jövőben egy automata szolgálja ki az ügyfeleket. Arthur bácsi arca és mosolya jelen van a közösségi médiában, és ön is felmutatja, nem aggódva amiatt, hogy megsérti a vizuális önrendelkezés jogát. Ezzel nincs gond, csak jelzem, hogy ellentmondást érzékelek. És még valami: Arthur bácsit arcról ismerték az emberek. Az arc a személyesség hordozója, annak a személyességnek a megjelenítője, melynek eltűnésétől ön tart. Mégsem engedi, hogy saját arca és mosolya hitelesítse a mondandóját.

Nyilván annak idején Arthur bácsi beleegyezésével készültek és publikálódtak a fotók. Az már gond lenne, ha valaki reklámcélokra használná őket. A legfontosabb szerintem a döntés szabadsága. A közösségi média, az arcfelismerő rendszerek és az állandó fényképezés mind olyan környezetet teremtenek, melyben a beleegyezés és az irányítás határai elmosódnak. Ahelyett, hogy világosan és egyértelműen dönthetnénk arról, mikor és hogyan engedjük meg, hogy rólunk képek készüljenek, sok esetben már nem is vagyunk tisztában azzal, hogy az adatainkat hogyan és miért használják fek.

Ha meghívják egy tudományos konferenciára, ahol felvétel készülhet, vagy elhívják egy videós beszélgetésre vitatkozni valakivel, nemet fog mondani?

Azt mondanám, hogy csak akkor vállalom, ha megoldható az online vizuális anonimitásom biztosítása.

Nem megoldható.

Nem vagyok benne biztos. Annyiszor mondták nekem, hogy nem megoldható okostelefon nélkül élni, és nem fogom bírni Facebook nélkül, mégis sikerül. A könyvtárban is azt mondták, hogy kötelező az arckép a regisztrációhoz, de addig jártam utána, amíg megoldották nélküle. Az a lényeg, hogy megmaradjon a belülről fakadó organikus törekvés, hogy a személyes adatainkat az egyik legértékesebb tulajdonunknak érzékeljük. A tömegszerű és végiggondolatlan negligálása ennek szerintem szomorú és félelmetes. És világos, hogy ez a folyamat kiknek az érdekében áll.

Amit mond, azt mi különbözteti meg a paranoiás összeesküvés-elméletektől?

The post „Előbb pusztítjuk el egymást, mint hogy bekövetkeznének a környezeti katasztrófák, amik a végünket jelentenék” first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu