Sosem akartam, hogy bárki utálja az apámat és a családomat. Én sem utálom őket, mivel tudom, hogy a mögött, ami velem történt, egy társadalom áll, ami hagyta, hogy ez történjen. Ez nem csak az én történetem. Sokszor mondják, hogy bátor vagyok. Nem vagyok az. Szerencsés vagyok. Mert élek. Az én történetem semmi más lányokéhoz képest Egyiptomban, Görögországban vagy akár Hollandiában. Vagy itt, Magyarországon is. Rengeteg történet van. Én csak szerencsés vagyok, hogy elmondhattam az enyémet. Mások nem voltak azok. Ők már nem élnek.
A homokot könnyező királykisasszony (The princess who cried sand) – ez a címe az imént idézett Maria Nasr önéletrajzi ihletésű monodrámájának. Az előadás – amelyet a VII. kerületi Szendvicsbár Közösségi Térben mutattak be – a családon belüli erőszak, a női kasztráció és a szexuális bántalmazás témáit dolgozza fel. Pontosabban Maria küzdelmét, hogy kiszakadjon és továbblépjen.
Az Egyiptomból elmenekült művészt egy évig a saját családja tartotta bezárva, nőként szembesült erőszakkal, elnyomással, kirekesztéssel – most pedig új hazájában küzd a jogi láthatatlansággal. Maria évek óta Budapesten él menedékkérő státuszban – várva a menekült státuszra –, azaz a látottak azt is megmutatják, miként hagyja cserben a rendszer a hasonló sorsú nőket Magyarországon.
A Trömböczky Napsugár rendezte darab bemutatóján megtelt a kicsiny erzsébetvárosi helyiség, a nézők között láthatóan számos nemzetiség képviseltette magát. Az előadás egy órájában minden szempár Mariára szegeződött – egy emberként figyeltük, ahogy túlélőből alkotóvá, főhőssé válik.
A felnőtteknek szóló mese végigköveti a lány útját – a bántalmazásoktól és az életveszélytől a menekülésen át egy másik országban talált menedékig. Maria mindannyiunktól alig néhány méterre, sodró érzelmekkel átitatott mondatokban mesélte el traumáinak végeláthatatlan sorát. Olykor elcsukló hangon, máskor széles mosollyal.
Az előadást végigkísérő, homok által dominált díszletben, némi vetítést követően azonban a várt feloldás nem jött el – a történet boldog végkifejlete még várat magára. Ám a főszereplő arcán megkönnyebbülés csillan fel, miközben teával kínálja meg a tapsoló közönséget, akik a körbeadott, kicsiny homokzsákokra tűzött üzeneteken szembesülhetnek azzal, hány – Mariáéhoz hasonló – történet kering még a világban.
A darab bemutatóját követően a közösségi térben újra találkozunk az egyiptomi művésszel. A gőzölgő tea mellett egy kedves zöld plüssállat kap helyet az asztalon – ám mint kiderül, nem kabaláról van szó.
Ő is a Szendvicsbár lakója, ahogy sokan mások. Ahogy én is. Két éve találtam ezt a helyet – és, bár nem itt lakom, mégis olyan, mintha az én otthonom is lenne.
Rengeteg program köti ehhez a helyhez – tavaly karácsonykor például vacsorát szervezett olyan nőknek, akik hozzá hasonlóan egyedül töltötték volna az ünnepeket. Így viszont együtt tölthették a karácsonyt.
Kezdésnek induljunk a felszínről – miért pont ez a cím? És mi ez a sok homok?
The post „Én szerencsés vagyok, hogy elmondhattam a történetemet. Mások nem voltak azok. Ők már nem élnek” first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
