Tamást és Klárát este vitték ki a házból. De a lámpafényben látták, ahogy a testvérek rájuk fogják a puskáikat. A csupasz hasukra céloztak, vagy a mellükre, a szemük közé. Egymás felé fordultak, látták egymást, ahogy rázkódnak a hidegtől vagy a félelemtől. Nekem könnyebb lesz. Minden erőmmel kívánom, hogy az édesanyám ne legyen ott, és ne halljam a kiáltását. Azt mindenképpen hallanom kell, ahogy az udvaron és az emeleti ablakokban tolongó zsidók szidnak és gyaláznak engem.
Még ide is behallatszik, ahogy a hóhért biztatják: lassan, lassan!
Ha semmit se látok, hallanom akkor is kell. És ha előtte kóccal betömöm a fülem, és semmit se hallok, akkor is hallanom kell a belső hangokat. Azt remélem, nem hallom majd a negyvennégy karácsonyeste kivégzett emberek rimánkodását. Ahogy Klára üvölti: csak a gyereket ne! Hogy sajnálom-e őket? Hogy tisztelem-e Tamást? A Klára családját? Megmondom, mi van: irigylem őket. Miért járhattak mindig a napos oldalon?! Miért tudtak ugyanolyan magabiztosan flangálni Budapest és München, Bécs és Prága, Berlin és Párizs utcáin, Olaszország legkisebb falujának templomától a római Szent Péter-bazilikáig? Csupa olyan hely, amit egy hozzám hasonló fiatalember maximum a moziban láthat, ha telik a belépti díjra. Mindeközben még azt is tudom, te bátor ólomkatona, amit még te sem tudhatsz.
Mi az a Matiné?
Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.
A Matiné eddigi termését itt találni.
Hogy van egy telek nálunk, a Tizenkettedik kerületben, a Városmajor-utcában, ami egész a Maros-utcáig lenyúlik, és arra a telekre emeletes bérházat építtetett a Magyar Nemzeti Bank egyik felügyelője, nem más, mint Klára nagybátyja, aki nem a művészetre, hanem a pénzügyekre szakosodva lett módfelett sikeres. Szerinted nem furcsa, hogy jönnek ezek a pereputtyok, ószeresként járják az utakat, állatbőröket és libatollat vásárolnak fel és adnak el mérsékelt haszonnal, aztán hipp-hopp, egy-két nemzedék alatt a Nemzeti Bank, a Szépművészeti Múzeum, a nemzeti intézmények csúcsára tornásszák föl magukat?! Miközben mi napszámosként gürizünk pont úgy, mint a nagyszüleink! Na jó, aki igyekszik, mint én, abból esetleg lehet műszerész. És legyen annyival boldog, fogja be a száját. Abban a városmajorutcai házban több Tizenkettedik kerületi nyilas testvér lakott fő- vagy albérlőként, ami azt jelenti, hogy zsidóknak fizettek a lakhatásért, zsidót gazdagítottak már azáltal, hogy meghúzták magukat valahol a magyar föld felszínén.
Ott lakott Argalás Gyula testvér, a Margitszigeti Ásványvízüzem alkalmazásában álló kocsikísérő, Bekker Kamill testvér, nyugállományú honvéd szakaszvezető, Báró Diószeghy Györgyné testvérnő, a Magyar Királyi Hadilevéltár tisztviselőnője, Fábián Lajos műszaki tisztviselő testvér, Huszár Lajos gépkocsiszerelő testvér, Kéri Gerzson testvér, az Országos Magyar Tejszövetkezeti Központ gépkocsivezetője, Markolt Vilmos testvér, asztalos, Tátrai Dezső testvér, pártszolgálatos, és jó cimborája, Szabó testvér.
Közben azt is tudni kell, hogy ennek a háztulajdonosnak a felesége egész életében politizált. Az első háború alatt a háború ellen agitált, úgy hívta magát, hogy „pacifista”, azután, hogy véget ért a háború, „feminista” lett, ahogy ő mondta, a nők jogaiért küzdött. Hát ami az édesanyámat vagy akár a húgomat illeti, ők biztos nem kértek belőle, hogy az ő jogaikért küzdjön bárki, főleg nem a bankár-neje zsidónő, és végképp nem úgy, hogy egyúttal a társadalom rendje ellen küzdjön. Ezek után nem csoda, hogy névvel és lakcímmel rákerült a legveszélyesebb magyar emberek listájára, ami negyvennégy március tizenkilencedikén le lett téve a bevonuló birodalmi németek kezébe, aminek alapján órákon belül egytől egyig be lettek gyűjtve ezek a kártékony elemek. Szépen elvitte a Gestapo a feminista háziúrnőt is, azóta nem hallott róla senki. A német hatóságok gondoskodtak róla, hogy többet ne árthasson. Hogy tisztelem-e Klára famíliájának képességeit? Ezt akarod hallani? Igen, tisztelem, de ez a tisztelet nem különbözik attól, amit a farkasok és a medvék iránt tanúsítok.
Ezek a fenevadak bámulatosan sok kárt tudnak tenni, lenyűgözően erősek és ügyesek, épp ezért az ember mindent meg kell hogy tegyen a kiirtásukért. Jó, tudom, most történetesen rajtam a sor, hogy kiirtsanak.
De él a húgom, és két hónappal az ostrom után megszületett a kislánya. Senki nem mer kezet emelni rájuk, senki nem kérdezi a húgomtól, hogy netán nem ő hívta-e rá a nyilasokat Kláráékra. Mert meghalt a bátyám a fronton, és most meghalok én. Mérték is van a világon! Egy egész családot mégsem irthatnak ki még a bosszúálló zsidók sem. Téged pedig most ezennel a tenyerembe veszlek, és szorítlak tiszta erőből. Velem leszel, érezni fogod az utolsó szívverésemet. Fölveszed a testem melegét, aztán velem együtt hűlsz majd ki. Velem kerülsz a földbe. Mindörökre.
*
Azt hiszi Rédli József, hogy megtarthatja Ólom Pált, és magával viheti a jeltelen sírba. Nem úgy lesz. A kezeit elöl kötözik össze, mert itt a Markóban így dolgoznak az ítélet-végrehajtók. Föl kell menni egy kis falépcsőn, annak legfelső fokán megállva megfordulni, a közönséggel szembe, és nekinyomják a fagerendának. Több hóhérsegéd van, az egyik lehajol, és a bokáit madzagolja össze, nem fáj, nem szoros.
A főhóhér, a Bogár, létrára mászik, gyorsan, és egy másik kötelet az álla alá igazít. Ettől ilyen gyors ez a módszer. Az elítélt engedi, mert tudja, hogy sokkal rosszabb lenne, ha ellenállna. Nem akar gyávának látszani, és úgyis legyőznék, csak fájdalmasan.
Kihúzzák alóla a lépcsőt, fent a Bogár megfogja a fejet, és ránt rajta egyet. Nem fulladozik. De az izmoknak nem parancsol. Görcsbe feszülnek, elernyednek. A kezek kinyílnak. Ólom Pál kiszabadul, a földre esik.
Az ólom nem koppan, puhán ütődik a kőhöz.
*
Lentről figyeli. Elöl elszakítják Rédli ingét, széjjelhúzzák. A mellkas már mozdulatlan. Csalódottan morog a közönség, ez is hamar megvolt. Egy orvos megy oda. A gumicső egészen kinyúlik és megfeszül, amint a sztetoszkóp a szívtájékra kerül. Az orvos nem sieti el a dolgot, kivár. Ettől függetlenül az írnok már megnézte az óráját, és felírta a halál beálltának időpontját.
Az orvos lyukas talpú cipőben van. Ahogy ellép a bitó elől, rátapos Ólomra. Észre sem veszi. Nem baj, ő nem kell hogy felfigyeljen rá. Behúzódik egy résbe.
Ólom már tudja, hogy bújjon el, és hogy hívja fel magára a figyelmet. Este, amikor az udvart söprik, engedi, hogy a seprű kimozdítsa. Erős a kísértés, hogy irányt vegyen a lefolyó felé, és belevesse magát a csatornába. A kanálison át bejuthatna a Dunába, és a Dunán találhatna fuvart, ami átviszi Budára, a Vízivárosba. Mondjuk, egy halat, aki elnyelné, és aki odaát kiöklendezné, és onnan, ismét a csatornán át, bejutna a bajvívóutcai házba.
Hatalmas patkányok mászkálnak odalent, valamelyik mohón bekapja. Mostanában azt beszélik, hogy nemcsak ólomkatonák közlekednek a patkányok világában, hanem igaziak is. Néhány héttel Tamásék meggyilkolása után a körülzárt várból a kanálison át jutott ki a német és magyar vezérkar, miközben fenn az utcákon a sereget belevezették az orosz géppuskák tüzébe.
Csakhogy Ólom tisztában van vele, hogy hiába minden, a ház állhat még, és a lakás is meglehet, Klára és Tamás nincs ott. Az ólomkatonák, a társai, azok ott lehetnek, közéjük állhatna ismét, na de minek, ha más gyerek vezényli a csatákat, nem Tamás?
Ő már nem katona, hanem detektív, és az ügy, amin dolgozik, nincs még megoldva.
Észrevéteti magát az egyik söprögető fogollyal, aki gyorsan lehajol érte, és fölveszi, a zsebébe rejti. Magánál tartja. Azt hiszi, hogy az övé, hogy van valakije. Hadd higgye! Rédli is azt hitte. Ólom kézről kézre, celláról cellára és kihallgatószobára jár.
Ott van, amikor Schnitzer Antalt kihallgatja a nyomozó. Nem mintha sok öröme telne benne: tehetetlenül figyelve a botcsinálta detektív ügyetlenkedését, Ólom a kínok kínjait állja ki. A viaszfehér bőrű fiatalember bankban dolgozott korábban, jelentősnek a legkevésbé sem mondható pozícióban, míg a zsidótörvények miatt lapátra nem került. Túlélve a túlélendőket, jelentkezett az egyik pártba. A rendőrségnél sok volt az üresedés, pártja ott szerzett neki állást. Már a nyilasok miatt is szorultak ki vagy távoztak rendőrtisztek, a háború folytán odaveszett vagy kiment az országból még több. Másokat pedig kidobtak azzal, hogy kompromittálódtak. Amiben volt igazság, a legtöbben kiszolgálták a németeket és nyilasokat, de olyanokat is kitettek, akik tiszták maradtak.
Persze ahhoz, hogy egy elfogott nyilast kikérdezzünk, és odafigyeljünk a válaszaira, még nem kell egy Einstein Albertnek vagy Szent-Györgyi Albertnek lennünk.
Akinek nem okozott gondot hosszú számsorokban kiigazodni, miért ne igazodhatna el egy pitiáner politikai bűnös ügyében? Furcsa is lenne, ha épp Ólom Pál akadna fenn rajta, hogy egy bankfiú hallgatja ki Schnitzer Antalt!
Kehes kis embert vezetnek elő, szakadt ingben, nadrágban. Az arca szürke, borostás, az orra és a homloka sebes. Kaphatott már egypárat a képébe. A detektív lediktálja a kisasszonynak a kezdő formulákat és az őrizetes személyi adatait, mielőtt nekikezd. Mint aki őszintén érdeklődik a másik iránt, úgy fordul hozzá:
Na és mért lett följelentve, Schnitzer Antal? Mit gondol?
Schnitzer megvonja a vállát. Egyik ember följelenti a másikát. Így megy ez, kérem tisztelettel. A kisember nem tud elbújni, hova bújjék? Hát behozzák, ahogy engemet. Itt vagyok. Lehet velem szórakozni.
A detektív felemeli a gumibotot. Habár nem biztos benne, hogy eljött már a verés ideje. A gépírókisasszonyra hiába néz, róla sem lehet leolvasni, mi a tennivaló. Ő is csak rövid ideje dolgozik a rendőrségnél. A lelkesedés hozta ide, hogy egy kicsit jobbá tegye a világot. Szó nincs róla, nem akar mindent megváltoztatni, mindent elölről kezdeni, beérné annyival, ha további életében nem kéne a piacon, bevásárlás közben volt nyilasokkal egy sorban állnia, ha nem kéne hallania a hangjukat, ami ismerős azokból az időkből, amikor szidalmazták, gúnyolták. Őt, a nemzetidegent, orosz- és angolbarátot, zsidót.
A gépírókisasszony figyeli, ahogy Schnitzer Antal követi a gumibot mozdulását, és bár erősen igyekszik másfele nézni, nem tudja a szemét levenni róla. Szeretné-e a gépírókisasszony, hogy megverjék itt a szeme láttára ezt az embert, akiről egyelőre semmi többet nem tud, mint hogy valakik indokoltnak látták begyűjteni, vizsgálatot indítani az ügyében? Nem, ne legyen verés, ne hulljanak kivert fogak, ne csöpögjön vér, amíg nem muszáj. Erre jut a gépírókisasszony, legalábbis Ólom megfigyelése szerint, és a detektív is erre hagyatkozik, egyelőre nem használja a gumibotot.
Doh- és füstszag veszi körül Schnitzert. Amilyen közel merészkedik hozzá a bankfiúból lett detektív, olyan erősen csapja meg az inasból szállongó pára. A szája félig nyitva, gyorsan lélegzik, kapkodva. Sok erő nem lehet abban a testben, de a szorult helyzetbe került állatok hajlamosak kitörni, és olyankor veszélyesek. Szerencsére ennek a szobának rácsos az ablaka, nem kínálja fel a lehetőséget szökésre vagy öngyilkosságra. Hogy tudniillik kivesse rajta magát. Olyan körülmény ez, amivel kalkulál detektív és őrizetes, de még a gépírókisasszony is.
Rendszeresen vetik ki magukat a foglyok a kapitányságok és bíróságok ablakain, dobják át magukat a függőfolyosók korlátjain. Előfordul, hogy nem önszántukból zuhannak le, és zúzzák magukat halálra. Egyes esetekben a nekivadult vallatók ütlegei vetnek véget a megfeneklett kihallgatásnak, vagy az ügyben érdekelt tanúk veszik saját kezükbe az igazságszolgáltatást.
Az őrizetes torkában összecsomósodik a hurut, elakad a lélegzete, a köhögést nem képes visszatartani, bele a detektív arcába, aztán összerándul, előredől.
Odacsap a gumibot, a fület éri. Elengedi magát a detektív, üti még. Nem veszélyes: felkarra, vállra mennek az ütések.
De azért megtántorodik, a földre roskad Schnitzer. Ott legalább köhöghet.
Ólom látja rajta, hogy már a rúgásokat várja. Érzi, hogy fejbe lesz rúgva, azután hasba. De a detektív lábán nem csizma van, és nem is bakancs, hanem félcipő. A rúgások ereje kisebb lehet ezáltal, és a rugdaló lába sérülhet közben, igaz, a cipő éles csőre egy-egy helyen élesebben belevájhat a testbe. Schnitzer behunyja a szemét. Aztán, mivel rúgások nem érkeznek, kinyitja. Hol vannak a lábak, nem látja.
Zoltán Gábor: Ólomszív
Pesti Kalligram, 2024
The post „Érzi, hogy fejbe lesz rúgva, azután hasba. De a detektív lábán nem csizma van, és nem is bakancs, hanem félcipő” first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu