Csak véletlen egybeesés, de most is éppen egy padon ülünk Ivánnal. Persze nem ugyanazon, meg nem ugyanott, hanem a gyönyörű, várromok övezte Tettye parkban, a Pécs fölötti dombon.

Wiesner Iván annyira elfoglalt ember, hogy a mi találkozónkat is nehéz volt összehozni. Ha most nem velem lenne, akkor éppen mit csinálna? Az órájára pillant.

Mi van most, késő délelőtt? Igen. Hát általában ilyenkor megbeszéléseim vannak a vármegye valamelyik gyermekintézményének vezetőivel. Vagy találkozóm egy-egy problémás helyzetű fiatallal, lent egy kávézóban. Az is elképzelhető, hogy az önkormányzatban lennék éppen, oda most sűrűn kell járnom, mert folyamatban van egy közös ügyünk: az alapítványunk kapott tőlük két nagy bérlakást a városban, amit mi krízisotthonnak fogunk használni. Most zajlik a felújítás. Én egyébként a krízisotthonnál szívesebben használom a dobbantóház elnevezést, mert sokkal pontosabb. Vagy ki tudja, éppen a városban szaladgálnék, hogy összeszedjem a süteményeket. Önkéntesként helyi asszonyok készítik egy-egy tepsivel – ők a mi sütikommandónk tagjai –, aztán bedobozoljuk a finomságokat, és már viszem is be az otthonba, hadd szippantsanak be a gyerekek egy kis nagymamaillatot. Éppen ma is lesz egy foglalkozásunk…

És csak mondja, mondja, sorolja tovább, hol mindenhol lehetne éppen ebben a pillanatban, ha nem itt lenne. Még hallgatni is szédítő ezt a cikázást.

Az általa megálmodott és létrehozott Útelágazás Alapítványnak, de különösen a Van Élet a Gyermekotthon Után programnak már az elnevezése is sokatmondó. A céljuk, hogy a tragikus sorsú gyerekek – akármiben is nőttek fel – a saját jövőjüket illetően esélyt kapjanak az önálló döntésre.

Gyönyörű cél. Kimondani és leírni roppant könnyű. És megvalósítani?

De ki is ez a 48 éves férfi, aki erre tette fel az életét? Aki immár lassan egy évtizede ostromolja a majdnem lehetetlent? Ráadásul – akár az összes munkatársa – önkéntes alapon teszi ezt, tehát minden ellenszolgáltatás nélkül. Egy misszionárius? Egy vezeklő? Egy filantróp? Netán egy fanatikus gyermekvédelmi szakember?

Egyik sem.

Iván hajdan egy makacsul deviáns, antiszociális, kezelhetetlen állami gondozott volt, egy agresszív drogfüggő, egy díler, egy börtönt is megjárt tolvaj. Egy iskolázatlan bűnöző. Egy abszolút reménytelen jövőjű valaki. Ez volt nagyon sokáig.

Nem tipikus eset az övé, az biztos. Mert akinek laboráns asszisztens az anyukája, az apja pedig egy köztiszteletben álló ember, a megyei mozgássérült egyesület elnöke, és ugyan egy panelerdő közepén nőtt fel, de egy normális otthonban – sok könyvvel, kajával teli hűtővel meg egy jófej kisöccsel –, arra nagyjából rá lehet mondani, hogy középosztálybeli, jól szituált családból érkezik.

Iván tizennégy évesen mégis állami gondozásba került.

Mert az otthoni gondoskodás nem ment. Próbálták nagyon, de ő keményen ellenállt. Az apa poroszos, rideg szigorral nevelte a gyerekeit, annak idején maga sem tapasztalt mást: egy katonatiszt gyámsága alatt nőtt fel. De minél szorosabban fogta a pórázt, a fia annál erősebben lázadt. Következetesen kerülte még az iskola épületét is, megbukott, lopott, pénzt zsarolt ki a haverjaitól, csavargott, verekedett, korán inni, cigizni kezdett, és magasról tett mindenkire és mindenre. Hatéves korától gyerekpszichológusok hada kísérelte megfejteni a lelkivilágát – sikertelenül.

Mi meg se próbáljuk ugyanezt. Ilyennek született személyiség. Kész. De aztán nagy sokára kiderült, hogy mégsem.

Az intézetben eltöltött öt-hat év még semmin sem változtatott. Ő ugyan elvileg privilegizált helyzetben volt, hiszen a hétvégéken akár haza is járhatott volna, de semmi kedve nem volt hozzá. Közben az apja, aki élete legnagyobb kudarcának tekintette őt, meghalt, tüdőrák vitte el. Ivánt az sem érdekelte, hogy a családja nemigen látogatja. Hazamenés helyett inkább bent maradt a többi, zaciba tett gyerekkel együtt, mert az intézetisek csak így hívták magukat: „a zacisok”.

Nem egészen találó a kifejezés, mert a többségüket nem váltotta ki soha senki.

Az intézeti hat év alatt öt iskolából rúgták ki, és helyezték át egy másikba, nagy nehezen, tíz év alatt végezte el az általánost. Utána kellett valamit kezdenie vele a rendszernek: kamaszkorában elküldték egy segédápolói tanfolyamra. Felvételi vizsga is volt: megkérdezték tőle, milyen lába van a cserebogárnak, ízelt, válaszolta ő, mire: oké, fel vagy véve. Nyögve-nyelve, de befejezte valahogy. Az egészségügyi munka egyáltalában nem szerepelt a jövőbeli terveiben. Illetve semmiféle terv nem fordult meg a fejében.

Pontosan tudtam, hogy nincs jövőm, és nem vagyok senki. Nem érek semmit, nem tartozom sehová. És ez akkor is így lesz, ha kikerülök innen és visszakapom a szabadságomat. Szó szerint pontosan azon mentem keresztül, mint ezek az én mostani állami gondozott fiataljaim.

19 évesen, három nejlonszatyorral a kezében végleg kilépett az intézet kapuján. Kettőben a cuccai, a harmadikban pénz lapult. Félmillió forint. Az évek alatt felgyűlt családi pótlékot meg az árvaságit kapta meg egyben: nagykorú vagy, menj isten hírével. Óriási pénz volt az akkor. „Értelmezhetetlenül hatalmas összeg Az intézetben nyolcvan forint zsebpénzt kaptunk havonta, az arra se volt elég, hogy magamra hívjam a mentőt. Én ehhez voltam szokva.”

Akkor a környéken házat lehetett venni ennyi pénzért. Ő mást tett: elverte, eltaxizta, eldrogozta meg a haverokra költötte az egészet. Élvezte a népszerűségét. Két hónapig tartott ki az a tenger pénz. Attól kezdve haza-hazajárt néha. Olyankor általában kipakolta a hűtőt, éjszaka csavargott, napközben aludt, és egyfolytában pokollá tette az anyja életét. Iván nem tudta neki megbocsájtani az intézetet.

A drogozás nyílegyenesen vezetett a dílerkedéshez. Hozzá még lopott is, mégpedig fifikásan: hogy semmiképpen ne keltsen gyanút, jól szabott öltönyöket viselt, amikor besétált az üzletekbe, műszaki boltokba, hogy aztán ott egyre nagyobb rutinnal vágjon zsebre könnyű, de értékes tárgyakat.

Elkerülhetetlen volt, hogy lebukjon. Három hónapot töltött le előzetesben, egy fogdában, aztán a tárgyalásig kiengedték.

Huszonegy éves volt, és körülbelül ebben az időben jött az a bizonyos pad, amelyre lerogyott:

Istenem, nézz rám, hová jutottam. Ha az vagy, akinek mondanak, akkor nyújtsd ki a kezet, adjál nekem valamit vagy valakit, aki segít kikecmeregni ebből a gödörből. Bizonyítsd be, hogy létezel. Ha igen, akkor én cserében átadom neked magam.

Tesztelni próbálta a mindenhatót. Kezet fogtak, és ha ő nem is, de Isten tartotta a szavát. Alig egy héttel a padjelenet után elé sodort egy gyönyörű, göndör hajú, 18 éves lányt. Mint a mesében. Persze az is lehet, hogy tisztára véletlen találkozás volt.

Ez a Balaton partján történt, ott csavarogtam éppen. Emőke csodaszép, sugárzó lány volt. Mélyen istenhívő családból jött, jómódú, művelt emberek voltak a szülei, és ez a tiszta lelkű teremtés – valami meg nem magyarázható okból – éppen azt a züllött, szétesett pasit választotta, aki én akkor voltam. És akármiket is műveltem – még jó darabig a találkozásunk után is –, kitartott mellettem.

Ez a lány lett később a felesége. Iván még ma sem érti, hogy miért. „Talán kellett neki egy hülyegyerek, akit isten segítségével felnevel. Még az is meglehet, hogy ez sikerült neki. Huszonhét éve vagyunk együtt. Ezzel mindent elmondtam. Illetve nem egészen mindent.”

Minden körülmény szinte kínálta a megváltást, de az élet nem mindig kopírozza le a hollywoodi filmeket, és az a fránya megvilágosodás makacsul nem akart bekövetkezni: szerelem ide vagy oda, Iván a régi haverjai társaságában továbbra is rendületlenül folytatta a speedezést, a lopást, a csavargást meg a többit. Túl erős volt a kötelék az addigi életéhez, a „tesókhoz”.

A lány meg – mindezek ellenére – mélyen szerette ezt az embert. Valamit látott benne, és rendületlenül hitt abban, hogy megváltozik. Majd egyszer. És ő addig ki fogja bírni mellette.

Emőke azonban nem afféle jámbor teremtés, nem egy született áldozat, aki csak magának keresi a bajt – ennél egy kicsit bonyolultabb kapcsolat volt az övék. Mert a lány – látva, hogy a párja nem képes kiszakadni a korábbi életéből – a maga 18-19 évével finoman, mégis határozottan a kezébe vette a kezdeményezést. Mindenekelőtt praktikusnak kellett lenni. Ugyanis Damoklész kardjaként lógott a fejük fölött a fiú folyamatban lévő ügye, bármelyik pillanatban kitűzhették volna tárgyalást, amit nagy eséllyel a börtön követne.

„Én elmegyek bébiszitternek Németországba” – jelentette be a lány egy szép napon. „Egy évre. Gyere velem, majd neked is keresünk valami munkát.”

És Iván habozás nélkül vele tartott. Precízebben: szabályosan megszökött a magyar igazságszolgáltatás elől. Kint ő is bébicsősz lett egy másik családnál, két kissrácot bíztak rá, akik imádták őt, és a szülők is rajongtak érte. Hibátlanul sikerült az az év. De aztán…

Hirtelen egy telefoncsöngés szakít meg minket. Iván a kijelzőre pillant, majd hozzám fordul: „Nem haragszik, ha ezt most felveszem?”

Pár perces beszélgetés után, aminek persze csak az egyik felét hallom, Iván kijelenti: „Sajnos, átmenetileg abba kell hagynunk, mert az egyik önkéntesem hívott, az, aki a dobbantóházunkban lakik. Oda kell most ugranom. De tudja, mit? Jöjjön el velem el Alexhez, legalább a saját szemével is láthat valamit.”

„Hát nem azt mondta, hogy a leendő dobbantóház, vagyis az a két krízislakás, amit az önkormányzatól szerzett, még felújítás alatt áll?” – kérdezem Ivánt már a kocsiban.

„Ja, ahová most megyünk, az egy másik, a máltaiak közösségi lakáslapjával együtt működtetjük. Többen is laktak már benne, pillanatnyilag csak Alex él ott. Egy roma srác, ő is állami gondozott volt. Annak idején én lettem a mentora. Az intézet után elvégezte a dajkaképzőt, de a bőre színe miatt egyetlen pécsi óvodában se alkalmazták. Most egy öregotthonban segédápoló, aktív kereső, de, ha nagy nehezen össze is kaparja a kaució összegét egy albérletre, amikor a tulajok személyesen találkoznak vele, valami kifogással általában kihátrálnak az üzletből. Nagyon rendes fiú, majd meglátja, önkéntesként rengeteget segít az alapítványunknak.”

Csinos, régi vágású kétszintes ház, tip-top rendbe hozva, hangulatos kis kert is tartozik hozzá.

Alex tényleg rokonszenves fiatalember, 21 éves lehet. Csendes, szerény srác. Két hónapja él ennek a lakásnak az egyik szobájában, van ott még ezen kívül másik két pici háló, azok pillanatnyilag üresek, meg persze a közös tér egy hatalmas étkezőkonyhával. Benne szép új hűtő, mosógép, igényes konyhabútor, minden. Szembetűnő, hogy nagy rendet, tisztaságot tart maga körül. Főz, mos, tereget, takarít, mikor mi kell.

Ezt a házat teljesen üresen kapták meg a máltaiaktól. Mire Iván feldobott egy posztot, és hipp-hopp, villámgyorsan érkeztek az adományok, a teljes berendezés, szőnyeg, bútor edény, háztartási gépek – nem győzte fuvarozni.

Nyolcan vagyunk testvérek. Azt hiszem, azzal, hogy már kiskoromban állami gondozásba kerültem, én voltam köztük a legszerencsésebb

– meséli nekem Alex.

Totál alkoholista anya, egy szétesett, durva apa, deviáns testvérek. Míg nem találkoztak egymással, szinte szó szerint azt az utat járta be, mint egykor Iván. „Tőle annyi biztatást kaptam, hogy mostanra már elhiszem, hogy van helyem a világban. Imádom az otthonbéli kisöregjeimet, az ápoltjaimat, ők is nagyon ragaszkodnak hozzám. De a kicsi gyerekek közelsége nagyon hiányzik. Hiába, úgy néz ki, nem lehetek óvodai dajka. Ez van.”

Alex gondoskodik két kisebb öccséről is, ruhákat vesz nekik, zsebpénzt ad, kíséri a fiatalabbikat az iskolába. „Vigyázni kell rájuk, mert még otthon élnek, és a szüleink életvitele nem sokat változott. Nem fogom hagyni, hogy a kistestvéreim elvesszenek.”

Bizony azt látnom kellett volna, mondja nekem Iván a búcsúzás után, amikor a nyáron hullámfürdőbe vitték az intézetis gyerekeket, hogy azok szinte végig fürtökben lógtak Alex nyakán. A srácnak komoly érzéke van a kicsikhez. Meg az öregekhez is.

Ami pedig magát a dobbantót illeti, ide azok a volt állami gondozott fiatalok költözhetnek, akik az intézeti élet után már elkezdtek dolgozni, de nem tudják megfizetni az albérletet, vagy valamilyen más okból botlottak meg az induló felnőtt életükben. Azt meg eleve mindenki tudja, hogy ez a fajta lakhatás csak átmeneti, épp ezért hívják dobbantónak. Ha valaki beköltözik, ingyen lakik, de közben folytatja a simlis életmódját, annak mennie kell, nincs mese. Volt már erre példa, nem egy. Ő aztán nem az az ember, akit át lehet verni, annál azért dörzsöltebb. Mert az nem megy, hogy a segítséget szívesen elfogadják, sőt, egyesek úgy érzik, egyenesen jár nekik, de a szabályokat nem tűrik.

Nehogy már úgy próbáljon élni, mint annak idején én. Mert azt nem hagyom.

Egy kis kávéházban folytatjuk a beszélgetést Pécs sétálóutcájában. A németországi bébiszitterkedésnél meg a tárgyalásnál tartottunk.

„Az a tárgyalás húzódott, az ítélet is csak évek múlva, 2005-ben született meg. Én pedig ezalatt Emőkével együtt kiköltöztem, ha úgy tetszik, tovább szöktem Spanyolországba, ahol képügynök lettem. Vagy éppen szegény, fiatal festőnövendék, aki árulja a saját műveit. Mikor mi. Mindig rögtönöztem a sztorit. Három kerek évet töltöttünk ott el. A spanyolországi lét Emőke ötlete volt. Mindig is nagyon élelmes és tájékozott lány volt. Meg továbbra is távol akart engem tartani az itthoni közegemtől, rendesen meg is volt rá az oka, maradjunk ennyiben.”

Emőnek volt egy álma. Hogy miután összegyűjtenek egy kis pénzt, hazamennek, vesznek Pécsen egy kis házat, és ott fognak élni.

A történet további pörgéséhez már a politika alakulása is kellett. Abban a gyönyörű, bizakodással és jókedvvel teli időszakban, amikor Európa része lettünk, és joggal érezhette mindenki, hogy ezentúl aztán tényleg lubickolhat a szabadság és a demokrácia áldott levegőjében, beindult Ivánék kinti karrierje. Ő maga rövidesen egy luxus lakópark gondnoki tisztségét kapta meg, majd – miután mindketten letették a búvármestervizsgát – egy búvárbázis alkalmazottjai, később pedig a vezetői lettek. Akkor már kiválóan beszéltek spanyolul. És gyűlt a félretett pénz.

2005-ben aztán üzent Iván ügyvédje: az ügyét visszadobták első fokra, a bíró is lecserélődött, már nem tűnik élesnek az egész, végül kapott egy év letöltendőt – 3 évre felfüggesztve. Jöhetnek haza, ha akarnak.

Akartak.

Hamarosan meglett a közös ház is. Felújították, összeházasodtak, beindították a vállalkozásukat: egy kertépítő céget. Nagyon jól ment. Befektetésként vettek egy másik lakást is. Az évek múltával Iván rendes, szabályos polgár lett maga is. Meglehetősen boldog ember, egy csodás asszony mellett. Sínre került az élete. De egyre sűrűbben jutott eszébe: hová is szeretne ő végül megérkezni, mi a célja? A hajdani intézeti társairól is érkeztek letaglózó hírek, nyolcvanötükből öten lettek öngyilkosok, a lányok jó része prostituált, többen börtönben. Ez elgondolkoztatta. Akkor már régóta rendszeresen járt helyi gyülekezetekbe, valamiféle válaszra, sugallatra várt. De hogy jön a képbe Isten egy olyan ember esetében, aki nem csak gyerekként, hanem felnőtt korában is szétbombázta a tízparancsolat szinte minden szavát?

Hát nem otthonról hoztam, az biztos. Anyámnak nem sok köze volt a valláshoz, apám meg kifejezetten fasírtban volt Istennel, nem tudta megbocsájtani neki a paralízisét, ami megbénította és sínbe szorította nem csak mindkét lábát, hanem az egész életét is. De mégis, valamitől, a háttérben halványan mocorgott bennem valami, amit aztán újra és újra ellöktem magamtól. Olyan volt ez, mintha én egy tízemeletes ház legfelső szintjén laktam volna, Jézusnak pedig néha megengedtem, hogy feljöjjön hozzám látogatóba a földszintről. Aztán a látogatásnak vége lett, s ő mehetett vissza a helyére. 40 évesnek kellett lennem ahhoz, hogy igazán felnőjek, és visszavonhatatlanul összeköltözzek Istennel. A feleségem, az más. Az ő hite születésétől fogva szilárd volt.

2014-et írtunk már. Ekkor történt, hogy valami, mint a mágnes, visszahúzta arra a helyre, ahonnan kamaszként elindult: a pécsi gyermekotthonba. Amit látott, az megdöbbentette. Mármint, hogy igazi változás azóta sincs, épp olyan értéktelennek, semmire valónak, jövőtlennek, kitaszítottnak tartják magukat a gyerekek, mint az ő idejében. Akiknek meg nincs veszítenivalójuk, azok mindenre képesek. És ez veszélyes.

Az összes mozzanat ismerős volt számára.

És akkor az a 20 évvel korábbi alku Istennel konkrét tartalmat nyert. Ha ez neki mind megadatott, hívő emberként kutya kötelessége elmondani, hogy igenis van élet a gyermekotthon után. És nem csak elmondani, hanem tenni is érte, a saját, megélt életével hitelesítve. Mert olyan nincs, hogy az egész hátralévő életünket meghatározza ez az intézeti lét. Ez lett a küldetése, a dolga, ami azóta is folyamatosan tart.

Az ottani igazgatóval együtt kezdte a munkát, zömével 12–13 éves gyerekek között. Szerényen, botladozva indult a dolog, egyfajta partizánakcióként. Eleinte a Bibliából vett történeteket, erkölcsi példázatokat próbált megosztani a gyerekekkel, mesélős-beszélgetős formában. Hamar rájött, hogy ez önmagában nem elég.

Mert mit kezdjen a bibliai tanmesével az a 13 éves kislány, aki pici korától végignézte a prostituált anyja napi három aktusát, és nem ritkán a kuncsaftok brutalitásának is szemtanúja volt? Egy gyerek, aki olyan mélységű gödörből jött, ahol azt sem tudták, hogyan kell használni a vécépapírt? Vagy a másik, akit a saját anyja brutálisan kínzott? A harmadik, akit a nevelőapja minden áldott éjjel megerőszakolt? Vagy akit a kórházban felejtettek, esetleg az utcán nőtt fel, kapualjakban, parkokban aludt – ő mit kezdjen hirtelenjében Jézussal? Hiszen magának is 40 évébe tellett, míg eltalált hozzá.

Le akarta ezt az időt rövidíteni a számukra.

Az világos, hogy kötelet kell nekik leengedni a gödör mélyére, de kérdés, hogy kik és hányan képesek megragadni azt?

Lassan alakult ki. A beszélgetések egyre személyesebbé váltak. Olyasmiket osztottak meg a Nagytesóval – ahogy Ivánt mindenki hívja –, amit a nevelőiknek, sőt, egymásnak se mondtak el soha. Beindultak a rendszeres heti teadélutánok is, rengeteg mindenféle játékkal, kvízzel, különböző fejlesztő foglalkozásokkal, meg persze a pécsi háziasszonyoknak köszönhetően a sütizéssel. Iván minden egyes gyerek történetét pontosan ismeri, megtapasztalta, kinek-mire van leginkább szüksége. Viszi őket táborozni, strandra, helyekre, ahol a többség azelőtt még sose járt. Foglalkoznak a Bibliával is, de azt talán csak 30 százaléknyi időben, a többi az szórakozással és sok nevetéssel egybekötött játékos szituációs gyakorlatokkal telik: hogyan bánjunk a pénzzel, hogyan viselkedjünk egy étteremben, hogyan, milyen erősen fogunk kezet, közben hogyan nézünk a másik szemébe, hogyan mutatkozunk be…

A kapcsolatrendszere, a programjai egyre bővültek, kiterjedtek az állami gondozásból már kikerült fiatalokra is, az egész megyében. A szakma felfigyelt rájuk.

Másrészt viszont hamarosan látnia kellett azt is, hogy az a sok projekt, amit magányos gerillaként kitalált, úgy, ahogy eddig csinálta, nem vihető tovább. Addig a környezetéből nemigen tudtak a tevékenységéről, a gyülekezetből is csak kevesen. Minthogy magánügyként kezelte, végig kizárólag a sajátjából pumpálta bele a pénzt.

Muszáj volt lépnie.

Ekkor jött létre az Útelágazás Alapítvány, amiből újabb és újabb projektek nőttek ki. Pécs és az egész vármegye keresztény közösségeiből, egyetemista körökből, mentorokat, önkénteseket gyűjtött maga köré akik segítenek felkészíteni ezeket a gyerekeket az otthonon kívüli életre.

Nem mindig győzelmi menet, amit csinálunk. Azt a bizonyos, gödörbe leengedett mentőkötelet távolról sem mindegyik gyerek ragadja meg. Az is előfordul, hogy miután elkezd rajta fölfelé mászni, szépen elengedi és visszacsúszik. Százból talán 5–6 akad, aki igazán, stabilan feljut a felszínre. Mint például Alex, akivel ma találkozott. Vagy Noémi. Őt 12 éves korától ismerjük, egy súlyosan bántalmazott kislány volt, terror alatt élt, mélyszegénységben, de benne mindig is láttam valami hatalmas akarást. Az ilyen gyerekekre különösen muszáj odafigyelnünk. Miután megbeszéltem a feleségemmel, ezt a kislányt 15 éves korától hétvégente rendszeresen hazavittük magunkhoz, ma is úgy tekint ránk, mint a rokonaira. Rendkívül értelmes, értékes teremtés, ma már huszonegy éves, egyetemista, gyógytornásznak készül, stabil párkapcsolata van, szépen építi az életét.

Erre a mintára aztán egy komplex program épült fel, Hajnalfénynek nevezték el: a többi mentor is hasonlóképpen választ ki, és kísér kiemelt figyelemmel egy-egy gyereket.

Iván éjjel-nappal elérhető, mozgósítható. Ha kell, szobát fest, vízcsapot javít, adományokat cipel, albérletet szerez, költöztet, krízishelyzetekben ugrik – most éppen egy leendő közösségi teret segít rendbe tenni, bent a város közepén.

Emőke, a felesége pedig elengedhetetlen, stabil háttér: az alapítvány teljes adminisztrációjáért, a pénzügyekért, a média-megjelenésekért és még sok mindenért felelős.

A Nagytesó azt mondja, a máig tartó útja minden szakaszának megvolt a maga értelme. Mert minden mindennel összefügg valahogy, nem igaz? Nem véletlenül lett az alapítvány neve Útelágazás. Végül is mindannyiunknak folyamatosan választanunk kell és lehet.

Bocsánat, de most már rohannom kell!

– búcsúzik el hirtelen.

Ma teadélután lesz, és előtte még el kell hoznia pár doboz sütit a vásárcsarnokból, amit az egyik árus készített a gyerekeknek.

The post „És azon a padon alkut kötöttem Istennel” – Iván leengedi a kötelet a mélybe, és segít felmászni rajta first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu