1980. április 30-án a Demokratikus Forradalmi Front Arabisztán Felszabadításáért nevű csoport hat fegyveres tagja betört Irán londoni nagykövetségére és 26 túszt ejtett. A terroristák Huzesztán számára – ami egy jelentős arab népességgel rendelkező iráni tartomány (az arabok egyébként kisebbséget alkotnak Iránban) – akartak előnyöket kicsikarni az 1979-es forradalom idején hatalomra került kormánytól.

Hatnapos patthelyzet vette kezdetét, ezalatt a rendőrség tárgyalásokba bocsátkozott a fegyveresekkel. Közben az SAS (Special Air Service, Különleges Légi Szolgálat) brit különleges alakulat arra készült, hogy egy kommandóakció keretében kiszabadítja a túszokat. A média vérszagra gyűlt. Május 5-én három lövést hallottak a követség épületéből. Abbász Lavászáni hivatalnokot lelőtték és a holttestét kitették az épületből.

A kormány féltette a még fogvatartott túszok életét, és elrendelte, hogy az SAS hajtsa végre a Nimród-hadműveletet, amelynek során az SAS egységei betörtek az épületbe. A túszok egy kivétellel (Ali Akbár Samadzadeh) mind életben maradtak, őket megmentették és az SAS egyetlen tagja sem vesztette életét a támadás közben. A hat terrorista közül ötöt megöltek, az egyetlen túlélő, Fouzi Badavi Nezsád 28 évet töltött börtönben.

Az iráni nagykövetség elfoglalása az újkori brit történelem egyik legjelentősebb eseménye. Milyen új szempontok merültek fel az elmúlt évek során?

A követség elfoglalása kétségkívül jelentős momentum, ugyanakkor ez a nagy történelmi mítoszok egyike. Sokan az SAS bravúros akciójának tartják, és bár valóban az is volt, a történet mégis sokkal bonyolultabb és érdekesebb ennél. Ha megkérdezünk egy átlagembert a történtekről, valószínűleg ezt mondaná: a követséget az iráni forradalom után foglalták el a terroristák, tehát az iszlám fundamentalizmushoz köthető a támadás.

Ami nagyjából igaz is, azonban a követséget 1980-ban elfoglaló hat iráni arab valójában az arabok Iránon belüli függetlenségéért harcolt. Ők szemben álltak az ajatollahhal és új rezsimjével, és azért választották a Nagy-Britanniában működő követséget, mert azt hitték, hogy ez az ország támogatja az ügyüket, és tisztességes elbánásban lesz részük.

Ebből fakadóan rengeteg félreértés kísérte az eseményeket. A sztori nagyon körülhatárolt helyszínen játszódik: 26 foglyot tartottak gyakorlatilag az épület egyetlen helyiségében. A történet arról szól, hogyan reagálnak a hétköznapi emberek, amikor rendkívüli helyzetbe kerülnek.

Mit érdemes az 1980-as évekbeli Közel-Keletről tudnunk, hogy megérthessük a történteket?

Az 1979-es iráni forradalom bizonyos szempontból a 20. század második felének meghatározó fordulópontja, ami sok mindent megváltoztatott. Ha nem lett volna iráni forradalom, akkor később nem tört volna ki az iraki háború, nem került volna sor az afganisztáni invázióra és a 2001. szeptember 11-i terrortámadásokra sem. A nemzetközi terrorizmus nagyon másmilyen formát öltött volna, és ma egészen másmilyen lenne a világ.

Iránban 1980-ra még nem csitultak el az események, a rezsim nagyon instabil volt, és a forradalom néhány szereplője az ajatollah rezsimjének támogatását kereste. Ilyen volt az ország legtöbb olajat tartalmazó szögletében, Huzesztánban élő arab kisebbség is. Iránban a perzsák alkotják a legnagyobb népcsoportot, az arabok manapság a népesség pár százalékát teszik ki. Ők is az iszlám forradalom mellé álltak, és azt hitték, hogy az ajatollah majd garantálni fogja jogaikat és bizonyos fokú önrendelkezést biztosít nekik.

Végül ebből semmi sem lett, ráadásul az ajatollah biztonsági erői határozottan lecsaptak a kibontakozó arab lázadásra. Huzesztánból származott az a Szaddám Huszein iraki elnök támogatását élvező kis csoport, amelyet Irakban képeztek ki. Ők úgy döntöttek, hogy látványos terrorakciót hajtanak végre London közepén, megtámadták az iráni követséget, amit egy ideje már az ajatollah rezsimjét támogató irániak működtettek. Az akciót közvetlenül Teherán elleni akciónak szánták, azt akarták elérni, hogy az ajatollah engedje szabadon a politikai foglyokat. Ők London utcáin vívták Irak és Irán pár hónappal később kezdődő háborúját.

A terroristák követelései, úgy tűnik, megváltoztak a támadás során. Volt világos elképzelésük, hogy mit akarnak elérni?

Ezeket az embereket megtévesztették. Úgy gondolták – mert az iraki titkosszolgálat elhitette velük –, ha elfoglalják a követséget, bárkit megölhetnek következmények nélkül, kiszabadíthatják harcostársaikat az iráni börtönökből, aztán visszarepülhetnek a Közel-Keletre. Ez naiv feltételezésnek tűnik, de korábban volt már rá példa. Olyan időszak volt ez, amikor a terroristák akár sikerrel is járhattak, és néhány esetben az elkövetők képesek voltak meggyőzni a kormányokat, hogy biztosítsák a sértetlen hazatérésüket.

Nagy-Britannia is így tett korábban. 1969-ben egy palesztin gerilla, Leila Khaled eltérített egy gépet és elfogták Nagy-Britanniában, de később szabadon eresztették és ma is él.

A terroristákról azt gondoljuk, nincs komoly lelkiismeret-furdalásuk, ha erőszakot követnek el. De ez a hat ember igyekezett elkerülni, hogy megöljék a túszaikat, igaz?

Így van, ez nem egy fekete-fehér történet. Az élettapasztalataik tették radikálissá őket, az iráni titkosszolgálat sokuk családtagjait megkínozta és meggyilkolta – bár ez nem jelent mentséget a tetteikre. Készen álltak arra, hogy elvegyék mások életét, ha kell, és nem is riadtak vissza ettől a lehetőségtől. De, gyanítom, nem akartak mindenáron ölni.

A hatóságok ezúttal nem tudtak hatékonyan tárgyalni a terroristákkal. Mekkora volt ebben Margaret Thatcher miniszterelnök szerepe?

Margaret Thatcher alig egy éve volt hatalmon és egészen addig nem kellett ilyen súlyos kihívással szembenéznie. De Észak-Írországban már riasztó méreteket öltöttek a zavargások, és tudta, hogy előbb-utóbb a terrorizmus kérdésével is foglalkoznia kell. Az iráni követség elleni támadás precedenst teremtett, és a továbbiakban is az itt bevált mintát követve számolt le ezekkel. Thatcher világossá tette, örül, hogy a rendőrség tárgyalásos úton igyekszik megoldani a problémát, de nem hagyja, hogy az elkövetők – akik önmagában már azzal is bűncselekményt követtek el, hogy betörtek a nagykövetségre – büntetlenül megússzák. Nem fogja hagyni, hogy felszálljanak egy gépre és csak úgy elrepüljenek. Így aztán széles szakadék tátongott aközött, amit az egyik fél követelt, és aközött, amit a másik kész volt megadni.

A terroristák ugyanakkor egy másik kormányt is bombáztak követeléseikkel. Irán készen állt rá, hogy engedményeket tegyen?

Egyáltalán nem, és ezt egyértelműen látnunk kell. Miközben Londonban minden a feje tetejére állt, a teheráni amerikai követséget militáns „diákok” rohamozták meg (közülük sokan állítólag az ajatollah biztonsági szolgálatának dolgoztak). Tehát amíg Iránban egy túszdráma zajlott, Londonban is hasonló dolgok történtek. Az Egyesült Államok természetesen nyomást gyakorolt Nagy-Britanniára, hogy sikeresen vessen véget a követség megszállásának Londonban, mert abban bíztak, hogy ez majd ad egy lökést az irániaknak Teheránban, és ott is kiszabadítják a túszokat.

A tárgyalások napokig elhúzódtak. Milyen hatással volt ez a túszokra?

Felettébb feszült volt a helyzet odabent. Az elhúzódó patthelyzetben a túszok és túszejtők között érdekes kapcsolatok szövődtek. Sok mindent elmondhatunk a Stockholm-szindrómáról és hatásairól, de ismerjük a fordítottját is, a Lima-szindrómát, ahol a fegyveresek olyan szoros kapcsolatba kerülnek a foglyaikkal, hogy képtelenek lesznek megvalósítani eredeti céljaikat. Ráadásul további kapcsolatok épültek a fegyveresek és a túsztárgyalók között, hiszen néhány rendőr telefonon és más eszközökkel tartotta a kapcsolatot a túszejtőkkel.

A túszejtés volt akkor a világ legnagyobb médiaeseménye. Újságírók repültek Londonba a világ minden részéről, és egy egész sajtótábort állítottak fel a Hyde Parkban. Hatalmas volt a médiafigyelem, ami mindkét oldalon fokozta a stresszt.

A túszok és fogvatartóik tehát egészen közel kerültek egymáshoz. Miért történt ez így?

A kérdéssel foglalkozó szakértők szerint ez egy ismert minta. Idővel előfordul, hogy a túszok úgy látják, hogy valójában a fogvatartóik védelmezik őket. Furcsának tűnhet, de gyakran azt gondolják, hogy a rendőrök ellenük dolgoznak, túl sokáig huzakodnak, kikerülik a válaszadást, nem hajlandók engedni annak, amit ők a túszejtők tökéletesen észszerű követeléseinek kezdenek látni. Szóval ez alatt a hat nap alatt néhány túsz bizonyára egészen szimpatikusnak kezdte érezni a túszszedőket és viszont.

A fiatalabb fegyveresek némelyike egyre nagyobb együttérzéssel viseltetett a foglyok iránt, és ahogy múlt az idő, a rendőrség által beküldött ennivalót is megosztották velük. Ki-ki a saját életéről mesélt.

Volt egy rendkívüli esemény is, amikor mindenkinek küldtek ennivalót, és az egyik túsz azt mondta: „Meg kell ünnepelnünk ezt a pillanatot”. Javasolta, hogy valamennyien készítsenek valami szuvenírt, ezért feldarabolták az ételtartó dobozokat, pár sor írtak rájuk, aláírták, majd egymásnak adták ezeket. Megdöbbentett, hogy milyen barátságosak voltak a túszok és fogvatartóik által váltott üzenetek. Ráadásul az egyik fegyveres talált egy Kodak Instamatic fényképezőgépet az egyik fiókban, és fotókat készítettek, amelyek olyanok, akár szuvenírfotók. Úgy tűnik, mintha együtt piknikeztek volna egy rendkívül zárt helyen. Persze fogalmuk sem volt, hogy eközben mi történik odakint. Nem tudták, hogy az SAS kommandósai készen állnak, és a szomszéd szobában várakoznak.

Mennyi előkészületet igényelt az SAS-művelet?

Ebben az időben a Különleges Légi Szolgálatról még kevesen hallottak Nagy-Britanniában. De az 1970-es évek eleji terrortámadások miatt, amelyek közül más országok hatóságai néhányat nagyon rosszul kezeltek, a brit kormány válságterveket dolgozott ki arra az esetre, ha hasonló akcióra lenne szükség. Az SAS pedig éveken át intenzíven készült erre a feladatra, egy Killing House-nak nevezett épületben gyakorlatoztak Herefordshire-ben. Keménypapírból kivágott túszfigurákkal és fegyveresekkel modellezték a túszejtés során várható helyzeteket. Ezeken a gyakorlatokon a foglyok teljes sötétben vagy akár ködgránát robbanását követő füstfelhőben voltak, amikor az SAS berontott, megpróbálta semlegesíteni a fegyvereseket és megmenteni a túszokat. (Akár hiszik, akár nem, a királyi családot is itt képzik ki, hogy megtapasztalják, milyen túszul esni, és hogyan szabadítja ki őket az SAS.) Vagyis az SAS készen állt és keményen gyakorlatozott. De egyetlen dolgot még nem csináltak: éles helyzetben sosem szabadítottak ki túszokat ilyen művelet során.

Végül a nagykövetség lerohanása sokkal sikeresebb volt, mint ahogy a döntéshozók várták. Minek tulajdonítja az eredményt?

Nagyjából 50 százalékban a szerencsének köszönhető. A hadműveletben részt vevő katonák – én majdnem mindegyikükkel interjút készítettem – még ma is úgy látják, hogy hihetetlen szerencséjük volt. Minden irányból röpködtek a golyók. Hanggránátok robbantak. Könnygáz terjengett az egész épületben. Az SAS elölről, hátulról és a tetőről, valamint az alagsorból felfelé támadott. Sötét volt. Mindent elborított a füst. Csodálatos, hogy csak egy SAS katona sebesült meg könnyebben, és csaknem az összes túszt kihozták.

A siker másik 50 százaléka a nagyon gondos tervezésnek, a nagyon jó kiképzésnek és a bátorságnak köszönhető. Az SAS azt tette, amire kiképezték, és az egység tagjai nagyszerűen végezték a dolgukat. Lehet, hogy túlságosan is jól, mármint abban az értelemben, hogy nagyon keményen kezelték a szituációt, és azóta is elemzik, hogy mi is történt valójában.

Hogyan hatott az akció magukra a kommandósokra?

Egy csapásra az SAS lett a világ leghíresebb különleges alakulata. Más kormányok is az SAS segítségét kérték, és kölcsönadták őket, amikor hasonló műveleteket kellett végrehajtani. Közben ugrásszerűen megnőtt az SAS-hez jelentkezők száma. Az emberek ilyesmiket mondtak a toborzóközpontokban: „Láttam a közvetítést a televízióban. Én is közéjük akarok állni.”

Az SAS-ben néhányan úgy gondolják, hogy az iráni nagykövetség elleni támadásnak katasztrofális hatása volt rájuk, mivel titkos alakulatból olyan egység lettek, amiről nemcsak, hogy mindenki hallott, de még többet akartak tudni róla. Ezzel a helyzettel a mai napig is keményen birkóznak, mivel ez egy olyan alakulat, amely végső soron a titkaiból él. Részben titokzatosak akarnak maradni, de ugyanakkor szükségük is van arra, hogy forogjon a nevük.

Miként alakult a támadás utóélete?

Egyesek úgy gondolták, hogy az akció sikeres végkimenetele majd arra ösztönzi az ajatollah kormányát, hogy jobb szívvel tekintsen Nagy-Britanniára és a Teheránban fogvatartott amerikai túszokra. Csakhogy ez hiú reménynek bizonyult. Az irániakat nem hatotta meg ez a művelet, bár a végeredménnyel elégedettek voltak. Egyetlen, hosszú távú hatása az volt, hogy a továbbiakban ritkábban ejtettek túszul diplomatákat. A terroristák ezt követően inkább más célpontokat kerestek, mert rájöttek, hogy a diplomaták elleni akciók túl kockázatosak. Ráadásul a történtek valóban meghatározták Margaret Thatcher terrorizmushoz való hozzáállását. Az Ír Köztársasági Hadsereggel, az IRA-val kapcsolatos álláspontja jóval keményebb lett, és ennek minden ismert következménye az iráni nagykövetségen lezajlott események folyománya.

Ben Macintyre a túszdrámáról szóló könyve The Siege: The Remarkable Story of the Greatest SAS Hostage Drama címmel jelent meg angolul (Viking, 2024). Az interjút Rindó Klára fordította.

The post Ettől a túszmentéstől lettek világhírűek az SAS kommandósai first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu