Jóval azelőtt, hogy a rómaiak uralmuk alá hajtották az ókori világot – azelőtt, hogy Caesar átlépte volna a Rubicont és a Vezúv maga alá temette Pompejit – egy másik nép kultúrája uralta az itáliai félszigetet: az etruszkoké. Aligha merülhet fel bármi kétség befolyásukat illetően, amely az etruszk településeket meghódító rómaiak hosszú időn át tartó uralma, majd a középkor után is egészen a jelenkorig folytatódott.
Az etruszkok – akiknek a nevét Toszkána is őrzi – Kr. e. 900 körül jelentek meg az Appennini-félsziget középső részén. Központi területüket, Etruriát a Tiberis és az Arno folyó határolta, városaik pedig nagy kiterjedésű fennsíkokon emelkedtek, kilátással a gazdagságuk alapját képező termékeny mezőkre és fémeket rejtő földekre. Kikötőikből hajók indultak útnak a (görög nevüket viselő) Tirrén-tengerre, hogy áruikkal egészen az Ibériai-félszigetig és Közel-Keletig kereskedjenek.
Olvassuk, de sokszor nem értjük
Aki hallott már valamit az etruszkokról, számos római történet vagy görög mítosz gonosztevő szereplőjét ismerheti fel bennük. De hát kik is voltak ezek az emberek? Hogyan éltek? És vajon milyen hatással vannak mai életünkre? Nos, jó kiindulópontul szolgálnak ránk hagyott szavaik. Az etruszk ábécé nélkül a latin betűk teljesen más formában alakultak volna ki. Nyilvánvaló, hogy az etruszk betűformák a görög és a föníciai írás nyomán jöttek létre, de viszonylag könnyen olvashatók, hiszen a betűk nagyon is ismerősek.
Megkönnyíti a dolgunkat az a Kr. e. 7. századból származó miniatűr elefántcsont írótábla, amelyet a dél-toszkánai Marsiliana d’Albegna temetkezési helyén találtak. Ennek felső szélén az etruszk ábécé betűi sorakoznak – az etruszk szokásnak megfelelően – jobbról balra haladó rendben. Néhány írásjel formája még nem az, amit ma ismerünk – például a H, az I és az M egészen másképp néz ki –, ám a mai latin ábécé eredete világosan felismerhető. Van azonban egy bökkenő: a nyelvészek még mindig fáradoznak azon, hogy az etruszkok nyelvét tökéletesen megértsék.
Bár sok szó minden nehézség nélkül olvasható, nem minden esetben vagyunk biztosak benne, vajon mit jelentenek.
Azt persze tudjuk, hogy az etruszk nem indoeurópai nyelv volt – tehát nem állt rokonságban a latinnal, az umberrel vagy a legtöbb egyéb, az ókori Itáliában beszélt nyelvvel. És van egy másik nehézség is: nagyon kevés etruszk szöveget ismerünk. Arról van tudomásunk, hogy az etruszkok minden nehézség nélkül írtak-olvastak – kezdve a szövőszerszámokra rótt kezdőbetűktől az aprólékos jogi szerződésekig –, de mivel többnyire vászonra írtak, ezekből kevés maradt ránk.
Akadnak azonban rendkívüli kivételek, például egy igazi meglepetéssel szolgáló etruszk vallási könyv, amelyet szétvágtak, hogy múmiák bepólyázásánál használják fel, valamint azok az aranylemezkék, amelyek egy helyi politikus templomnak juttatott ajándékairól adnak hírt – de etruszk költészeti vagy történeti munka mindeddig nem került elő. Addig is csak ellenségeik szemszögéből ismerhetjük e népet – amit persze alapos kétellyel kell kezelnünk.
Várostervezés: innovatív úttörők voltak
Mint a városépítészet megújítói, az etruszkok kivételes adottságú várostervezőnek bizonyultak – és éppen e tehetségüknek tudható be, hogy kultúrájukról oly felületes ismereteink vannak. A régészeti kutatások tanúsága szerint számos etruszk település eredete egészen a vaskorig nyúlik vissza. Sokuk annyira közkedvelt helyszínnek bizonyult, hogy a középkoron át egészen napjainkig folyamatosan, megszakítás nélkül lakottak maradtak. Ezért aztán az etruszkok életének megannyi emléke rejtőzik a festői olasz városok kanyargós, girbegurba utcái alatt.
Szerencsére – néhány rendkívüli módon megőrződött leletnek köszönhetően – meglehetős ismereteink vannak arról, hogyan szervezték meg életüket a városlakó etruszkok. A Bologna szomszédságában fekvő, Marzabotto néven ismert lelőhely valószínűleg új városként épült a Kr. e. 6. században. Alaprajza szabályos rácsalakzatú, egymással derékszöget alkotó utcákkal, gondosan kijelölt, minden bizonnyal közösségi használatú terekkel és lakóépületekkel. Írásos bizonyítékok maradtak fenn egy úgynevezett zilathról, vagyis egy az utak állapotáért felelős köztisztviselőről, valamint egy másikról is, aki a súlyok és mértékek használatát felügyelte. A Kr. utáni 4. században betörő gallok által elpusztított város maradványai az etruszkok hatalmának csúcsát szemléltetik.
Az etruszkok sokszínű városi közösségei hatással voltak az őket követő népességre. A római erődök arányos kialakítása és a Pompejiben és másutt is fennmaradt, ismert többszintes bérházak – insulák – nem egy közös vonást mutatnak az etruszkok városépítészetének eszméivel. Bizonyosan tudjuk, hogy az etruszkok elfoglalták Pompejit, és az első forum, illetve Apolló temploma az ő fennhatóságuk idején épült.
Az egymásra merőleges elrendezésű, rácsszerkezetű városkép Marzabottótól egészen az angliai Milton Keynesig napjainkig befolyásolja a várostervezők munkáját.
Gladiátorok: a harc, mint szórakoztató látványosság
Minden bizonnyal ez a 2000-ben bemutatott, az év talán legsikeresebb filmjének, Ridley Scott több Oscar-díjat nyert Gladiátorának legizgalmasabb képsorain látható jelenet: a hadvezér Maximus (akit Russell Crowe alakít) egy búzamezőn át vándorol a túlvilágra. A jelenetet a toszkánai Val d’Orciában, az etruszkok ősi földjének szívében forgatták. Véletlen egybeesés? Valószínűleg. Azonban – tekintettel az etruszkok szerepére a gladiátorjátékok meghonosításában – tökéletes telitalálat.
Jóllehet a gladiátorok örök időkre az ókori Rómához kapcsolódnak – és ez elsősorban Spartacusnak és magának Maximusnak köszönhető –, a szórakoztatás e kegyetlen műfajának az elterjedését az etruszkoknak köszönhetjük. Ezt seregnyi bizonyíték igazolja – nevezetesen a Rómától északnyugatra, mintegy 70 kilométerre fekvő Tarquinia temetővárosának festett sírjai. E meghökkentő látványt nyújtó nekropolisz számos sírkamráját az etruszkok életének és a túlvilágról alkotott elképzeléseinek ábrázolásai díszítik. Közülük több is – a természet világából vett, megrendítő erejű meglátásaival – gondolkodásra készteti, míg mások az ember határt nem ismerő kegyetlenségének bemutatásával elborzasztják a nézőt.
Tekintsük meg például a madárjósok Kr. e. 6. század végéből ránk maradt sírját, amely a temetési játékokat – vagyis a testi erőnek és az atlétikai képességeknek az elhunyt tiszteletére történő bemutatását – örökíti meg. Két mezítelen birkózót láthatunk, akik három, egymásra halmozott tál (nyilvánvalóan a díjak) előtt viaskodnak, mellettük a bíró, kezében az előírás szerinti görbe bottal, a lituusszal. Eddig ez inkább egy derűs jelenet. Ám a másik falról ránk tekintő kép már sokkal felkavaróbb. Egy álarcos férfi valamilyen lényt tart hosszú pórázon, amely egy másik férfi lábát marcangolja, aki kezében egy dorongot szorongat, de reménytelenül bele van a pórázba gabalyodva. A pórázra fogott állat lehet egy kutya, de akár egy fekete leopárd is – a hosszú farka és éles karmai inkább az utóbbira utalnak.
Ez az ember és állat között folyó kegyetlen küzdelem a hírhedt római állatviadalok előjátékának tekinthető, amelyekre ezrével hajtották az áldozatokat. Az e viadalokat szervező, irányító hivatalos személyek közül többnek is etruszk eredetű az elnevezése, és a sebesült gladiátorokat hatalmas kalapácsával a másvilágra küldő Kharón rettegett alakjának névadója az etruszk haláldémon, Charun. A szórakoztatásra szánt fegyveres harc műfaját
a rómaiak tökéletesíthették, tartalmát kibővíthették, de nyilvánvalóan nem ők találták fel.
Horrorfilmek: halálra rémisztettek bennünket
1972-ben a rémfilmek rajongói egy Közép-Olaszországban játszódó, rémségektől, halottaktól hemzsegő, hátborzongató filmen izgulhattak. Az etruszk újra gyilkol (L’etrusco uccide ancora) című alkotás egy sorozatgyilkosság történetét meséli el, amelyek elkövetője abban leli élvezetét, hogy az általa lemészárolt fiatal párok holttesteit az etruszk művészetet felelevenítő pózokban hagyja hátra. Bizarr egy ötlet – gondolhatná az ember –, ám ez nem menthette meg Az etruszk újra gyilkol című alkotást attól, hogy klasszikus kultuszfilmmé váljon.
Korunk írói és filmrendezői az etruszk népben és pátriájukban gazdag ihletforrásra leltek. A világraszóló sikert aratott Alkonyat (Twilight) könyv- és filmsorozat egyes jelenetei az etruszk hegyvidéki városban, Volterrában játszódnak. A díjnyertes 2023-as mozifilm, A kiméra pedig egy levitézlett brit régész által vezetett sírrablókat követ nyomon, akik az egyik etruszk régészeti lelőhelyről próbálnak leleteket ellopni.
A tarquiniai sírkamrák festményein látható félelmetes alakok a kultúrában különösen mély nyomot hagytak, és talán még az újkori vérfarkas-ábrázolásokon is kimutatható a hatásuk. Közülük az egyik legijesztőbb figura az Aitát, az etruszk alvilág istenét megjelenítő, fején farkasbőrt viselő férfi. Ismerünk még más, rémisztőbb, farkasemberszerű etruszk démonokat is, közöttük a Perugiában és Volterrában feltárt urnák domborműveiről visszaköszönő Calut, aki gyakran valamilyen föld alatti medencéből vagy kútból előbukkanva ront rá az egybegyűlt hősökre. E mítosz ősrégi: egy Bisenzióból származó, Kr. e. 8. századi bronz situlán (edény) fegyveres férfiak csoportja látható, akik egy kutyaszerű szörnyeteggel harcolnak. Ez a félelmetes bestia 500 éven át fennmaradt az etruszk kultúrában, és utódja a mai napig rettegéssel tölt el bennünket.
Ugyancsak Tarquiniában tárták fel a Kr. e. 5. század végéről származó „kék démonok sírját”, amelyben rémséges, kék bőrű alakokat látunk, egyikük karjai körül kígyók tekeregnek. A sarteanói „pokoli szekér sírjának” egyik falán pedig egy háromfejű kígyó ágaskodik, amely rémálmainkban fog kísérteni.
A cikket Barabás József fordította.
The post Ez a letűnt civilizáció ihlette az írásunkat, a városainkat és a horrorfilmjeinket first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
