Az első világháború kezdeti időszakában az orosz csapatok komoly sikereket értek el a keleti fronton, különösen Galíciában, ahol az Osztrák–Magyar Monarchia erői jelentős veszteségeket szenvedtek. A háború kitörésekor sem a német, sem az osztrák–magyar hadvezetés nem számolt azzal, hogy az Orosz Birodalom gyors mozgósítást fog végrehajtani, a Német Császári Hadsereg vezérkari főnöke, Helmuth von Moltke a villámháborúval (Blitzkrieg) próbálta térdre kényszeríteni ellenfeleit.
Ez alapján a német haderőnek egy Belgiumon keresztül végrehajtott támadással gyors vereséget kellett volna mérnie Franciaországra, így a csapatokat át lehetett volna csoportosítani a keleti frontra, elkerülve a kétfrontos háború kockázatát. Az Osztrák–Magyar Monarchia ezalatt térdre kényszerítette volna Szerbiát. A stratégia azonban csúfos kudarcot vallott: a franciák és az oldalukon hadba lépő britek együttes erővel feltartóztatták a német támadást, a szerbek pedig visszaverték a Belgrád térségében támadó osztrák–magyar csapatokat, sőt ellentámadásba lendülve elfoglalták Zimonyt.
Ilyen körülmények között hidegzuhanyként érte a központi hatalmakat, amikor augusztus 17-én az orosz haderő egyszerre lendült támadásba Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia ellen.
Támadás Gorlice térségében
A német császári csapatok feltartóztatták az orosz előrenyomulást, a Monarchia erői azonban összeomlottak a váratlan túlerő előtt. Az oroszok megszállták Lemberget és jelentős területeket foglaltak el az Osztrák–Magyar Monarchiától, 1915 januárjában a harcok már a Kárpátokban, a történelmi Magyar Királyság területén zajlottak. 1915 elejére azonban az Oszmán Birodalom hadbalépése, valamint a központi hatalmak erőforrásainak újraelosztása lehetőséget adott egy nagyszabású ellentámadásra.
A német és osztrák–magyar hadvezetés Erich von Falkenhayn és August von Mackensen tábornokok irányításával egy jelentős áttörési hadműveletet tervezett a keleti fronton, a támadást Gorlice térségében, a mai Lengyelország területén indították meg. A központi hatalmak mintegy 10 hadosztályt és jelentős tüzérségi erőt vontak össze a frontvonal ezen szakaszán, miközben az orosz védők alig 5 hadosztállyal rendelkeztek. 1915. május 2-án hajnalban a német és osztrák–magyar tüzérség heves ágyúzást kezdett, amely teljesen szétzilálta az orosz védelmi állásokat. Egy magyar őrmester erre a következőképpen emlékezett vissza:
„Hajnali 3 órakor egyszerre szólalt meg 3 km szakaszban ezer ágyú, köztük két 30 és feles ágyúkolosszus. Ezek mind a Puski magaslatot lőtték. Füstölgött a hegy, mintha égne. Egymás szavát sem értettük. Még a parancsokat is kézről kézre adva továbbítottuk írásban… Mikor a 30 és feles ágyúk lövedéke elszáll felettünk üvöltve, vinnyogva, a baka humor-megjegyzése az volt: Ez olyan zaj, mint amikor a falunkban minden kutyának egyszerre lépnek a farkára”.
A Visztulától a Kárpátokig
A bombázást követően a gyalogság gyorsan előrenyomult, így az orosz erők nem tudták hatékonyan megszervezni a védekezést: „Az ágyúzás hirtelen elhallgatott, a csend szinte félelmetes, és a beállott csendben felhangzott a parancs: »Roham! Rajta előre!” De már nem volt kire… Rohantunk. Csak felfordult szekereket, felborult ágyúkat, széttépett emberi roncsokat, kibelezett lovakat, pusztítást találtunk elszomorító látványként.” A szorongatott helyzetben az orosz csapatok parancsnoka a következő jelentést küldte a hadvezetéshez: „Erőink stratégiai helyzete reménytelen. Különösen a Negyedik Hadsereg helyzetét tartom kötelességemnek megjegyezni, amely nagyon veszélyessé válik, ha az ellenség az alsó San mentén áttör.”
A hadműveletben résztvevő August von Mackensen német tábornok ezt írta naplójába: „A Visztulától egészen a Kárpátokig az egész vonalon az ellenség visszavonul. Számításaim szerint ma már 60 ezer foglyunk van.” Az áttörés következtében az orosz csapatok kénytelenek voltak visszavonulni, és a központi hatalmak több száz kilométert haladtak előre Galíciában és Lengyelországban. 1915 őszére a központi hatalmak katonái már orosz területeken harcoltak,
egyes helyeken akár 400–500 kilométerrel keletebbre húzódott a front, mint a gorlicei áttörés előtt.
Döntő stratégiai előny
A győzelem kulcsfontosságú volt, mivel az Osztrák–Magyar Monarchia számára lehetőséget biztosított elveszített területeinek visszaszerzésére, valamint jelentősen meggyengítette az oroszok morálját és haderejét. Az orosz hadvezetés súlyos veszteségeket szenvedett, és a hadművelet után nem tudott hatékony ellentámadást szervezni, a gorlicei áttörés az első világháború keleti frontjának egyik legnagyobb sikere volt a központi hatalmak számára. Az áttörést követően az orosz csapatok folyamatosan visszaszorultak, és augusztusra a központi hatalmak elfoglalták Varsót.
Az orosz vereség hozzájárult a belső feszültségek növekedéséhez az Orosz Birodalomban, amely hosszabb távon az 1917-es forradalomhoz is vezetett, ezenkívül meggyőzte az addig vacilláló Bulgáriát, hogy a központi hatalmak oldalán lépjen be a háborúba – bár nem volt elégséges Olaszország elrettentéséhez.
A gorlicei áttörés bebizonyította, hogy megfelelő előkészítéssel és korszerű haditechnikával jelentős sikereket lehet elérni a modern hadviselésben. Bár a központi hatalmak nem tudták megnyerni a háborút, a gorlicei áttörés rövid távon stratégiai előnyt biztosított számukra. A hadművelet jelentősége a mai napig megmaradt a hadtörténelemben, mint az egyik legsikeresebb áttörési művelet az első világháborúban. August von Cramon német tábornok a következőképpen értékelte: „Csak, aki átélte a kárpáti csata utáni mélységes depressziót, az tudja igazán megérteni, mit jelentett Gorlice: a megszabadulást a szinte már elviselhetetlen nyomás alól, a fellélegzést a legsúlyosabb gondok szorongatásából, a bizalom visszatérését és a győzelem kilátásának felragyogását.”
A cikk szerzője Kovács Szabolcs történész.
The post Ez volt a legnagyobb magyar siker az első világháborúban first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
