A honlapot két magánszemély, Szepessy Ákos és Tamási Miklós indította 2010-ben ötezer, jórészt lomtalanításokon talált fotóval
– olvasható a Fortepan bemutatkozó szövegében. Miután a szabad felhasználású, közösségi fotóarchívum nevét és tevékenységét szélesebb közönség is megismerte, családok, amatőr és hivatásos fotósok, közgyűjtemények ajánlották fel a fényképeiket. A kiállításokon és a publikációkban érthető módon több szó esett egy jelentős hagyaték vagy egy neves fotográfus képeiről, mint az itt-ott fellelt felvételekről, a lomtalanításos sztorik idővel háttérbe szorultak.
A téma tavaly izzott fel ismét, amikor sokak számára érthetetlen sietséggel a lomtalanítás rendszerének teljes átalakítását jelentette be a MOHU, az országos hulladékgazdálkodási behemót. A tervek kidolgozatlansága és a vállalatra záporozó lakossági kérdések miatt rövidesen az átalakítás tervét is átalakították: egy ideig még a kerületek dönthetik el, hogy az új vagy a hagyományos módon hirdetik-e meg a szolgáltatást. Miután az uniós elképzelések és rendeletek szerint a jövőben a hulladék lehető legnagyobb arányú szétválogatására és hasznosítására kell törekedni, a lomtalanítás napjai mindenképp meg vannak számlálva.
A bejelentés után a lapokban és a közösségi oldalakon újságírók, kutatók, művészek búcsúztak érzelmes szavakkal ifjúságuk meghatározó élményétől, idézték fel annak semmihez sem hasonlítható hangulatát, sorolták a becses szerzeményeiket a tonettszéktől a horgászboton át a háború előtti szakácskönyvig. Persze sok kommentár ünnepelte is a változtatást a tiszta, rendezett fővárosi utcák reményében. De vissza a Fortepan és a lomtalanítás kapcsolatához, hogy Tamási Miklós társalapító is hozzátehesse a magáét az érzelmes visszaemlékezések sorához – a cikk szerzőjével együtt, aki nem egyszer sétált vele a lomok között…
A Villányi útra jártunk gimnáziumba, a környező főutakon és a Gellérthegyen is hatalmas kupacok magasodtak.
Igen, de eleinte nem nyúltunk hozzájuk, én arra emlékszem, hogy inkább le akarom fényképezni a kupacokat a Praktikámmal, mert olyan szürreális a járdán sorakozó bőröndök meg fazekak látványa.
Én pedig nem is ott kezdtem, hanem a nagyszüleim padlásáról „mentettem” a dolgokat, úgy éreztem, hogy meg kell őrizni a ládákban porladó papírokat. A nagyapám a rendszerváltás után megkérdezte, nem találtam-e meg véletlenül a SAS-behívóit a fáskamrában, mert a kárpótláshoz jó volna igazolnia, mettől meddig katonáskodott…
Persze, a padlások nekem is megvoltak, utána hallgattam otthon, hogy „Mit akarsz mások ócska vackaival?”, „Minek az neked?”. Egyszer találtam valahol ötven, gróf Károlyi feliratú tejesüveget, nagyon tetszettek, sokaknak adtam belőlük ajándékba, de nemigen értették, hogy szerintem ez miért érdekes.
Ahogy a nagymamám sem tudta mire vélni a szép, de rozoga kis bútorokat a szobámban. „Nem igaz, hogy apád nem tud venni neked egy rendes polcot” – sopánkodott.
Mert nem értették, hogyha neked olyan van, és ha pufidzseki helyett régi zubbonyban jársz, az egyszerre lázadás, de bizonyítja azt is, hogy te tudod, mi a valódi érték. Egy cégéres fémpermetezőt mondjuk addig tisztogattam, amíg teljesen lemosódott róla a gyönyörű, festett felirat…
Mennyi mindent tönkretettünk, mire megértettük az épp elegendő tisztogatás elvét.
De lehetett pótolni. A lomtalanításokon több láda volt, mint ma, katona-, szenes-, utazóládák és rengeteg fonott tároló kosár. Ezekből már csak a tiszteletet parancsoló régiségük miatt is vittünk haza párat. Több volt az érdekes üveg és papír is.
Hatvanas évekbeli rajzos utazási prospektusokon veszekedtünk is.
Tényleg? Engem alapvetően az ’56-os emlékek érdekeltek. 16–18 évesen találtam otthon a családi albumban két fényképet, amit az apám készített a szétlőtt Kilián laktanyánál, és emlékszem, milyen mélyen megérintett, hogy a jellemzően nyaralós, mosolygós fotóalbumokba ilyen módon beszűrődhet a történelem. A lomok között keresgélve ez a kíváncsiság hajtott, lappang-e még valahol ilyesmi, és mit lehet még találni erről.
Meg másról… Nálad gyorsan kialakult az irány, főként papírokért, fotókért néztél le egy-egy lomtalanításra.
Negatívokért, egészen pontosan. Varázslatosak. Nem látni, mi van rajtuk, a nagyításig őrzik a titkukat. Akkor viszont én láthatom először, hogy mit rejtenek. A gimnáziumban használhattuk a fotólabort, és amikor az első privát képeket nagyítottam, revelációként hatott rám, ami elém tárult: az emberek tényleg jártak olyan ruhákban, olyan autókkal, amilyeneket a mozifilmekben látunk, ott voltak a képeken az egykor volt polgári hétköznapok tárgyai, amikről könyvekben olvasunk. A Fortepant ezért is szeretik olyan sokan: átélhető vele a múlt, és minden egyes kocka egyedi, megfejtendő. És míg papírképből bármennyit készíthetünk, a kamerába befűzött negatív tényleg ott volt, ahol a képet exponálták. A Don-kanyarnál is, és a galyatetői nagyszállóban is. Belegondolni is hátborzongató.
Az oldalon ezres nagyságrendben szerepelhetnek a lomtalanításokon fellelt felvételek, és akad néhány széria is. Korbuly név alatt például 96 képet jegyeznek. Az utcán talált, vászonkötéses tokokban rejtőző negatívokon rendre feltűnt egy szép villa és a lakihegyi antennatorony, így az olvasóknak először a helyszínt, Halászteleket sikerült azonosítani, majd alapos nyomozás után az itt lakott és gazdálkodott, a környező üzemekben dolgozott szereplőket is, akik minden bizonnyal a Korbuly család tagjai és ismerősei lehettek.
A Homoródy Károly-fotóhagyaték esetében kiderült a szerző kiléte is. Miután a József utcában talált negatívokból Miklós lenagyított pár képet, érezte, hogy ott a helyük a Fortepan induló ötezer kockája között. „Ez a széria a fórumozók lelkesedéséről és nagyságáról is mesél. Hogy a 8844-es és a 3470-es képek mellé odaírhassuk a pár szavas ismertetőt, ahhoz több mint két évre és legalább fél tucat ember munkájára volt szükség. A helyszín beazonosítása rendkívül nehéz volt, mert az épületből mára egy tégla sem maradt, írtunk róla a Heti Fortepanon is. A szerző családja pedig idővel jelentkezett, hogy felismerték a józsefvárosi lokálpatrióta nagypapát és a fényképeit.”
A Zichy-sorozat nagyméretű celluloid negáit 4 papírtasakban tették ki az utcára, és bár a remek minőségű képek szerzője máig ismeretlen, a nagyutazó Zichy családot be lehetett azonosítani. A 4 tasakból egyet Miklós sajnálatosan ott felejtett egy Arany János utcai közértben, az archívum tizennégy év elmúltával is örülne neki, ha a becsületes megtaláló visszajuttatná hozzájuk. Megfejtésre vár még a Vaskapu utcában talált és ilyen elnevezéssel is regisztrált fotóhagyaték jó szemű amatőr fotós szerzője is. A gazdag és izgalmas anyag cikkek formájában nagy publicitást kapott, és láthatott belőle valamennyit a közönség az MNG 2019-es nagyszabású Fortepan-tárlatán is: a kiállítás épp ezekkel a képekkel illusztrálta, hogy micsoda kincsekre bukkanhatunk a lomtalanítások alkalmával.
„Kis túlzással a lomtalanításokra szinte már ki sem kellene néznünk – folytatja Miklós, – néhány éve ugyanis olyan szerencsések vagyunk, hogy rendszeresen kapunk csomagokat az olvasóinktól, olyan érdekes fényképekkel, amelyeket ők szedtek össze valamerre. Korábban meg sem fordult a fejünkben, hogy egyszer idáig nő majd az érdeklődés.”
Manapság kevesebb papírképet és negatívot lehet találni a lomok között, ezrével kerülnek azonban utcára az 1970–80-as években népszerű diaképek. Ezek közül már nem fogad be mindent az archívum, részben a szállítás, a szétszerelés nehézségei miatt, részben azért, mert ezek zömmel tisztán turista felvételek.
Az első lomtalanítást Budapesten 1972-ben hirdették meg, akkor 2500 köbméter lomot szállítottak el a Fővárosi Köztisztasági Vállalat teherautói. A lakosság hamar megkedvelte a szolgáltatást, 1980-ban már százezer köbméternél is több lom került az utcákra, 1990-ben pedig ennek több mint a kétszerese. Az 1990-es évek közepén a Képes Európa többeket megkérdezett a Tölgyfa Galéria lomokból rendezett kiállítása kapcsán. Míg Bese Erzsébet miniszteri főtanácsos azt emelte ki, hogy a hulladékokból az életszínvonalunkra, a fogyasztói szokásainkra is következtethetünk, és általában pontosan megállapítható egy-egy lomtalanítási kupacról, hogy melyik kerületben található, Fábry Sándor közíró többek között ezt mondta: „A lomtalanítást, vagy, ha úgy tetszik, a javak »visszalopását” nagyon pozitív tevékenységnek tartom. (…) A lomtalanítások során én nem a kidobásnak örülök, hanem, ha valami egy kedves emberhez kerül, aki ezt értékeli. Újjáélednek a tárgyak, s ez így van jól.”
Írta: Lukács Zsolt | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/lomtalanitas
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
The post Ezeket a csodás fotókat szó szerint kikukázták first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
