Ezért lett öngyilkos Kádár közeli munkatársa

Nem gratulálok, hanem üdvözlöm

– helyesbített Kádár János az első telefonbeszélgetésükön Leonyid Brezsnyev felé, miután utóbbi a puccsal eltávolított Nyikita Hruscsov helyére lépett a Szovjetunió élén 1964 októberében. A hír váratlanul érte és meglehetősen kínosan érinthette a magyar első titkárt épp lengyelországi hivatalos látogatásán, hazatérve rögvest a pályaudvaron beszédet is tartott. Ebben amolyan „kádári stílusban”, de mégis azt mondhatjuk, morális alapon kiállt jó barátja, patrónusa, a megbuktatott Hruscsov mellett.

Kádár remek hatalomtechnikusként egy személyben irányította a Magyar Szocialista Munkáspártot (MSZMP), az állampárton keresztül pedig az egész országot: szava minden kérdésben döntő súllyal bírt. Ez így is maradt, Brezsnyev biztosította őt, hogy nem tervez változást Magyarországon, a moszkvai „vezércserének” nem lett belpolitikai következménye. Pontosabban egyes vélemények szerint mégiscsak megmozdult a hazai pártellenzék, ami egy korrupciós botrányban, a nagy port kavart Onódy-ügyben öltött volna testet, célja pedig a Kádár-rendszer lejáratása lett volna.

Erről szólt az előző része sorozatunknak, amelyben történészekkel készült beszélgetések alapján foglaljuk össze Kádár János életét. A tudományos tények és értékelések mellett helyet kapnak visszaemlékezések, és meg-megállunk háttérinformációk, pletykák felgöngyölítésére is. A folytatásban ismét Dr. Krahulcsán Zsolt történésszel, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára tudományos kutatójával, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kutatási projektjének munkatársával beszélgetünk, a téma pedig:

a csehszlovákiai bevonulás, a Kádár ellenében kétszer is kiálló Tömpe András öngyilkossága, illetve Kádár János „lemondása”.

Arcanum Újságok / Magyar életrajzi lexikon Magyar Életrajzi Lexikon 3., kiegészítő kötet A-Z (1981) Tömpe András

Kádár nem akart újabb ’56-ot

Amíg hazánkban a komoly reformokkal kacérkodó új gazdasági mechanizmus tervezése, politikai biztosítékokkal való körülbástyázása és bevezetése zajlott, Csehszlovákiában is jelentős változások indultak. Az ottani reformerek akciója Alexander Dubčeket emelte a párt élére 1968. január 5-én, aki azonnal hozzálátott az úgynevezett emberarcú szocializmus építésének. Újfajta baloldali gondolkodás jelent meg, középpontjában szociális és gazdasági reformokkal, fő attribútumait tényleg az emberarcúsággal lehet összefoglalni. Ez az 1968 augusztusának végéig tartó időszak prágai tavasz néven vonult be a történelembe.

Moszkvában és a csatlós országok fővárosaiban természetesen azonnal megindult a reakcióról való gondolkodás, a nyár folyamán véglegesített többségi álláspont pedig katonai, adminisztratív beavatkozást tartott szükségesnek. A magyar pártvezetés is hosszasan vitatta a csehszlovák helyzetet, itthon elsősorban Biszku Béla érvelt a kemény fellépés mellett. Kádár maga mérsékelt álláspontot képviselt, nem támogatta az erőszakot.

Végül a szocialista országok, és persze elsősorban a Szovjetunió nyomására be kellett adnia a derekát: a Magyar Néphadsereg – mondhatni Kádár akarata ellenében – csatlakozott az akcióhoz

– mondja a 24.hu-nak Krahulcsán Zsolt.

Magyarországon ’68 elején lépett életbe az új gazdasági mechanizmus, vagyis a reformokról való gondolkodás, a megengedőbb gazdasági környezet kialakítása, a tervutasításos rendszer lazítása. Csakúgy, mint Csehszlovákiában. Kimondva-kimondatlanul tehát ott volt a levegőben a fenyegetés, hogy a Moszkva szempontjából túlhajtottnak ítélt reformokra fegyveres erőszak lehet a válasz. Miként a történész fogalmaz: „senki nem akart még egy ’56-ot, Kádár különösen nem.”

Ezért lett öngyilkos Kádár közeli munkatársa 2 — Varga Jennifer / 24.hu

Utólag szóltak, hogy bevonultunk

Andrej Grecsko marsall júliusban Budapestre utazott a Varsói Szerződés egyesített csapatainak főparancsnokságáról, három magyar hadosztály bevonását kérte. A katonai beavatkozás Csehszlovákiában július végére, augusztus elejére vált eldöntött ténnyé, és, mint látni fogjuk, a magyar vezetőkre nem számítottak benne komoly partnerként.

A támadás augusztus 20-án éjfélre volt kitűzve, a tervek szerint a szélsőséges, sztálinista Vaszil Bilak segélykérő levelet küld a külföldi testvérpártok vezetőinek, amelyben a csehszlovákiai szocializmus megmentését kéri tőlük Dubček ellenében. Magyarán behívja hazájába a Varsói Szerződés csapatait. Azon a bizonyos napon Biszku Béla látta el a Politikai Bizottság ügyeletét (vagy Fehér Lajos, miként emlékirataiban magának követeli, de nem is ez a lényeg), azonban behívólevél nem érkezett. Csupán egy jelzés a kijelölt időpont előtt 45 perccel, 23:15-kor, amely tényként közölte a magyar pártvezetőkkel:

a Varsói Szerződés erői, köztük magyar csapatokkal megkezdték a bevonulást Csehszlovákiába.

Biszku nyomban telefonált Kádárnak, másnap hajnalra összehívtak egy PB-ülést (Politikai Bizottság), ám többet nem tehettek, mint tudomásul vették a történteket. A csehszlovákiai események nem voltak olyan hatással a magyar belpolitikára és Kádár Jánosra, hogy tovább időzzünk a témánál, inkább egy áttételesen ide kapcsolódó, sorozatunk témájába jobban illő szállal, Tömpe András kiállásával és öngyilkosságával folytatjuk.

Tömpe András elvhűsége és lelkiismerete

Az 1913-as születésű, gépészmérnök végzettségű Tömpe önkéntesként harcolt a spanyol polgárháborúban, ahol kétszer megsebesült, majd a világháború alatt bekapcsolódott az itthoni illegális kommunista mozgalom munkájába. A szovjet bevonulás után az államrendőrségnél helyezkedett el, konfliktusba került Péter Gáborral, majd Farkas Mihállyal, ezt követően pedig feleségével együtt 12 évig a KGB ügynökeként szolgált Dél-Amerikában. A szovjet elhárítás tábornokaként tért haza 1959-ben, és a belügyi tárcánál töltött be magas tisztségeket.

Ezért lett öngyilkos Kádár közeli munkatársa 3 — Gara Andor / Fortepan A Belügyminisztérium épülete 1960-ban.

Amikor a kádári vezetés 1961–62 folyamán a kétfrontos harc jegyében megkezdte a múlttal való leszámolást, vagyis a rákosista káderek kiszűrését a belügyből – itt írtunk róla bővebben – Tömpe volt a vizsgálat egyik vezetője, e minőségében pedig szembesült Kádár János aktív szerepvállalásával Rajk László kivégzésében.

Tudta, hogy Kádár neve nem merülhet fel a Rajk-ügyben (sem), eltussolni azonban nem engedte a lelkiismerete. Így aztán az első titkárral folytatott rövid levélváltás után lemondott a tisztségéről és visszavonult

– emeli ki a történész.

A Corvina Könyvkiadó igazgatója lett, majd 1967-ben hazánk berlini (kelet-berlini) nagykövetének nevezték ki. Mélyen ellenezte a csehszlovákiai bevonulást, főleg az abban való magyar részvételt, és ezt őszintén, kemény hangon meg is írta: nem az elvei változtak meg, hanem a szocializmus emberarcúvá fejlődése mellett állt ki. Lemondott nagyköveti posztjáról, hazatért, ahol parkolópályára tették, kinevezték a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének elnökévé.

Itt konfliktusba keveredett egy helyi apparatcsikkal, egyes történészi vélemények szerint nem véletlenül: korábbi ellenfelei érezhették úgy, hogy eljött a leszámolás ideje. Pártfegyelmit akasztottak a nyakába, amit ráadásul egy vállalati gyűlésen akartak nyilvánosságra hozni 1971. december 15-én. Tömpe András nem tudta elviselni az igaztalan megaláztatást, felment az irodájába és főbe lőtte magát – előtte még kiküldte a szomszédos helyiségből a titkárnőjét, nehogy a golyó esetleg átüsse a vékony falat, és ő is megsérüljön.

Ez a fajta erkölcsi tartás és autonóm személyiség igencsak atipikus volt a korszakban, egyúttal Tömpe halála volt az első azon furcsa halálesetek és öngyilkosságok sorában, amelyeknek az áldozatai a pártelit reformista szárnyából kerültek ki. Politikai hátteret egyiknél sem lehet bizonyítani, ám sorozatunk egy későbbi részében kitérünk majd a gyanús részletekre.

Kádár nyugdíjba vonul?

Az 1960-as évek jelentősebb belpolitikai eseményeinek sorát Kádár János maga zárta le 1972-ben, amikor is Machiavellihez méltó csavarral biztosította és bizonyította ország-világ előtt: rajta kívül nincs politikai, hatalmi tényező Magyarországon. Május 26-án töltötte be a hatvanat,

születésnapja alkalmából pedig benyújtotta a lemondását a Politikai Bizottságnak azzal, hogy nyugdíjba vonul, és e tényt a pártnyilvánosság (KB) tudomására kívánja hozni.

Ezért lett öngyilkos Kádár közeli munkatársa 4 — Album057 / Fortepan A Batthyány téri aluljáró és a HÉV végállomása. Előtérben balról Németh Károly, a MSZMP budapesti bizottságának első titkára, Daczó József, a BKV vezérigazgatója és Kádár János, az MSZMP KB első titkára 1972-ben.

Az ijedt elvtársak persze azonnal a támogatásukról biztosították, megerősítették tisztségében, és kérlelték: amennyiben Kádár elvtárs egészségi állapota engedi, folytassa a munkát – az ügy lekerült a napirendről anélkül, hogy a hír a Központi Bizottság (KB) szűk körén kívül jutott volna, Kádár elvtársban pedig soha többé nem merült fel a visszavonulás gondolata. Ennek ellenére nem szabad azt gondolnunk, hogy nagyobb volt a füstje mint a lángja: előre megfontolt taktikai lépés volt Kádártól. Ki akarta ugrasztani a nyulat a bokorból, színvallásra kényszeríteni az esetlegesen ellene konspirálókat. De nem akadt ilyen, nem mutatkozott ellenfél.

A teljes képhez ugyanakkor hozzátartozik, hogy Hajdu Tibor történész meglátása szerint egyfajta puccskísérletnek tekinthető, hogy a megelőző hónapokban Biszku és Pulai Árpád előre megírt, hosszú felszólalásokkal mintegy obstruálta a PB üléseit. Bírálták a párt irányvonalát, a gazdasági reform negatív következményeit hangsúlyozták. Mindez azonban jelen tudásunk szerint inkább csak teória, utólagos konstrukció.

Sorozatunk folytatásában ismét szakítunk a kronologikus renddel, visszatérünk a ’60-as évek elejére, hogy bemutassuk: az 1956-ot követő megtorlás végeztével miként finomodtak a társadalom elnyomásának módszerei, hogyan vonult vissza az erőszak a színfalak mögé.