• Másfél évtized alatt megfeleződött a magyar kocsmák száma. Ez jóval több, mint ágazati hanyatlás: ez pusztulás. Mi áll emögött? Hol a hiba? Mit mond el Magyarországról a magyar kocsmák története?
• Erre kerestük a választ országszerte, és hamar kiderült: a probléma összetett. Éppúgy van köze nagyobb társadalmi változásokhoz (elvándorlás, a szociális életünk átalakulása), mint a szektort jellemző gazdasági nehézségekhez, például a vendéglátásban szokásosan alacsony fizetésekhez. Emellett, akárhány kocsmárossal is beszélgettünk, mindegyikük azt mondta: a Covid-járvány megváltoztatott valamit az emberekben.
• Van, aki egyenesen azt jósolja, hogy a kistelepüléseken meg van számlálva a kocsmák napja.
• Akad, aki szerint rendszerváltás zajlik a kocsma világban, és nem akkora baj, ha a színvonaltalan helyek bezárnak. Változik a világ, változnak az igények, ami most történik, az valójában a nem túl fényes szocialista kocsmakultúra pusztulása.
• Arra is kerestük a választ, vajon jó-e, ha egy településen van kocsma, illetve több-e az alkoholista a kocsmák miatt.
• Kocsmárosportréinkból kiderül, mit ad a szakma, és mi mindent kell beáldozni érte. És bármilyen lesújtó képet is mutatnak a hivatalos számok: a helyzet cseppet sem reménytelen.

*

Kamaszkoromtól ez a hely volt az álmom. 2020-ban vettem át a nagybátyámtól, most egy hete volt a búcsúbuli. Bezártam. Nem bírtam tovább, elkészültem, elfogytam.

Pannonhalmán ülünk a városközpontban, a kocsmabezárásokról szóló riportunkat hol máshol kezdhetnénk, mint egy bezárt kocsma bejáratánál.

Gémes Balázs története csupán egy a sok ezer magyar kocsmároséból, akik a közelmúltban húzták le a rolót. Lassan már olyan sok az elhasalt hely, hogy a magyar vidék újabb szimbóluma lehetne a bezárt kocsma, miután az elmúlt másfél évtizedben megfeleződött a számuk.

Ha úgy fogalmazunk, hogy krízis van az ágazatban – még nem mondtunk semmit. Nem is látszik, hol lesz a bezárási hullám vége, mert az még odébb van – ebben minden forrásunk egyetért.

Gémes Balázs a bezárt kocsmája előtt mesél. A beszélgetés alatt néhányán még benyitnának a kocsmába, most szembesülnek vele, hogy vége. A kukás is elvinné a szemetet, de intenek neki, hogy nem kell.

Hűvös van, egész nap esik az eső. Ez az időjárás passzol leginkább első kocsmárosunk elmúlt négy évéhez.

„Volt, hogy 32 napot dolgoztam egyben”

„Múltkor a vodkás üzletkötőm azt mondta, hogy én vagyok a huszadik a megyében rövid időn belül. A pénztárgépes emberem pedig azt, hogy az enyém a negyedik kocsma, ami pár héten belül bezárt a környéken” – kezdi Gémes Balázs. „Pannonhalmán a 2000-es években még 22 kocsma volt, mostanra csak páran maradtunk, és most már bezártam én is. Nem is értem, mi ez. Jó helyen vagyok, benn a központban, kidolgoztam a belem, szívvel-lélekkel csináltam, szerveztem bulikat, és ez még a Dunántúlon belül is egy jó település, még turizmus is van. És mégis.”

Sorolja az okokat: elszálló árak és rezsi, a Covid-járvány, az örökös pultosprobléma, az alacsony haszonkulcs meg a sok-sok bürokratikus nyűg.

Úgy változnak az árak, hogy hetente kellett az árlistát szerkesztenem. Az emberek közben meg csak azt látják, hogy folyton emelsz. Sokan átszoktak a dohányboltozásra, ott megveszik a sört, aztán még ott megisszák, még beszélgetnek is egymással. Én 650-ért adom a sört, ott mondjuk 400, a különbség már tétel, főleg, ha kevés a pénzed. A Covid mérföldkő volt, sok szokást megváltoztatott, azóta kevesebbet jönnek, kevesebb a pénz, inkább spórolnak az emberek.

És négy és fél év alatt nem találtam egy fix, rendes pultost, pedig kerestem, hiszen nem akartam mindig itt állni. Kisgyerekem van, feleségem. Volt olyan jelentkező, aki eljött, és a nevét sem tudta leírni, de olyan is volt egy másiknál, hogy a telefonszámát én néztem ki az ő telefonjából, mert az meg már számokat sem tudta leírni rendesen. Volt egyszer egy lány, az 100 ezer mínuszt csinált egy este alatt, ő sem értette hogyan, pedig nem lopott. Teljesen alkalmatlan emberek akarnak pultozni. Aztán volt olyan pultosom, aki azt mondta, kimegy inkább Ausztriába mosogatni háromszor ennyiért. Szóval így én voltam itt szinte mindig, reggel 7-től este 10-ig vagy 11-ig, hétköznap és hétvégén is. Volt olyan, hogy 32 napot dolgoztam egyben, napi 12–14 órát. Csoda, hogy vérnyomásproblémáim lettek? Arról nem beszélve, hogy itt napi 150 ember akar beszélgetni veled, vagy épp lelki szemetesládának használ. Záráskor sokszor olyan feszkó volt bennem, hogy be kellett dobjak pár sört, hogy lenyugodjak, aztán, mire hazaértem, csak az alvó gyerekemet láttam. Reggel meg már jöttem, mielőtt felkelt. Az a csoda, hogy eddig bírtam. Kimerültem, teljesen elkészültem az erőmmel. Stabil pultos nélkül, egyedül nem lehet vinni egy kocsmát.”

Az utolsó csepp a pohárban a brutálisan magas rezsiszámlák voltak, kisvállalkozóként Gémes Balázsnak is kiszámláztak visszamenőleg sok százezres tételeket. „Tavasszal kaptam egy 600 ezres számlát, ami két hét múlva már 1,2 millió volt. Most már közelítjük a kétmilliót, mert nem nyilatkoztam megfelelően.” Arról, hogy ez a jelenség milyen sokakat érint, bővebben is írtunk: a nyáron az MVM-hez került E.ON Áramszolgáltató bejelentette, hogy a 2022. augusztus 1. és 2024. március 31. közötti időszakra visszamenőleg módosítja az áramdíjat. Az energiaszolgáltató két éve nyilatkozatot kért a hozzá tartozó kisvállalkozásoktól, hogy továbbra is a jogosultak körében kívánnak-e maradni, a nyilatkozat szerepét azonban sokan nem értették, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyták a felszólítást. Balázs több ismerőse is így járt Pannonhalmán.

„Nem önmagában ezért zárok be, ez inkább csak előre hozta azt, amit előbb-utóbb úgyis meg kellett volna lépnem. Meg is könnyebbültem igazából, már megvan a következő munkahelyem, ami ennél sokkal nyugodtabb, tervezhetőbb lesz. Nem kell izgulnom, van-e vendég, mínuszban maradunk-e hónap végére, és nemcsak akkor látom a másfél éves gyerekemet, amikor alszik. Az elmúlt négy évben egyszer mentünk a feleségemmel nyaralni. Három napot Dömösre.”

Azért szeretett valamit a kocsmázásban? – kérdezzük végül.

„Szerettem, hogy jöttek az emberek. Mindig jöttek újak. Szerettem hallgatni a sztorijaikat. Saját magam ura voltam, és közel voltam az otthonomhoz. Szerettem ezt a helyet. Mégis azt mondom, hogy akinek csak egy kis esze van, az nem nyit ma kocsmát.”

Durván visszaesett az alkoholfogyasztás a vendéglátásban

A KSH adatai szerint 2010-ben még több mint 21,5 ezer volt az italüzletek száma, ám ez 2023-ra 11,5 ezerre zuhant. Csak összehasonlításképp: az éttermeknél jóval visszafogottabb volt az esés ebben az időszakban: a 2010-es 25 ezres szám 2023-ig 22 ezerre csúszott vissza. Ebben a szegmensben is volt egy 10 százalékos „fogyás”, ez azonban meg se közelíti a kocsmák csaknem lefeleződését.

Ami világosan jelzi, milyen súlyos válságban van a kocsmaszektor Magyarországon.

A szektor mélyebb adatai pedig megmutatják, hogy a hazai vendéglátásban – azaz nemcsak a kocsmáknál, de az éttermeknél, cukrászdáknál, kávézóknál is – a Covid-járvány valóban egy súlyos visszaesés kezdetét jelző mérföldkő lett. A Magyar Vendéglátóhelyek Ipartestületének (MVI) 2023-as jelentése szerint a vendéglátóhelyek összforgalma csaknem 10 százalékkal maradt el a 2019-es számoktól.

A KSH-adatokon nyugvó jelentés legfőbb megállapításai ezek:

• mintegy 5 százalékkal kevesebb foglalkoztatott van a szektorban: amíg 2019 első negyedévében 195,4 ezer fő dolgozott, addig 2023-ban már csak 183,7 ezer.
• A vendéglátásban továbbra sem éri el a szektoron belüli átlagkereset a nemzetgazdasági átlagkeresetet. Sőt, a kettő közti különbség nőtt 2020 óta. És – idézzük az MVI éves jelentését – a Covid óta tapasztalható növekedés ellenére „a szálláshely-szolgáltatás, vendéglátás területén alkalmazásban állók havi bruttó átlagkeresete (a szociális ellátás után) továbbra is a második legalacsonyabb volt, a nemzetgazdasági átlag 64 százaléka.” Magyarán: az átlagkereset mindössze kétharmadát lehet megkeresni ebben a szektorban, ami részben meg is magyarázza azt, hogy miért olyan nehéz alkalmazottat találni a kocsmákba.
• Külön érdekes az rész, amely a vendéglátóhelyeken belüli fogyasztásra koncentrál. Eszerint 2019 óta visszaesett 25–30 százalékkal az alkoholfogyasztás, és mintegy 15 százalékkal a nem alkoholos italok fogyasztása, de a kávéé is – jó 10 százalékkal. Eközben az ételforgalom érzékelhetően megnőtt. Azaz: jóval kevesebbet iszunk a vendéglátóhelyeken, mint öt évvel ezelőtt. És főleg alkoholból, tehát a visszaesés épp a kocsmákat érintette a legjobban.

„A kocsmázás mint közösségi élmény, sok helyen megszűnik”

A bezárási hullámról megkérdeztük Kovács Lászlót. A Magyar Vendéglátók Ipartestületének elnöke azt mondja a 24.hu-nak, hogy 2023-ban naponta átlagosan öt vendéglátóhely zárt be Magyarországon. (Igaz, ebbe nemcsak a kocsmák, de az éttermek és a cukrászdák is beletartoznak.) Azt is mondja, hogy ma már a vidéki kocsmák vannak a legnagyobb veszélyben.

Vidéken – elsősorban a kistelepülésekre gondolok – lényegében el fognak tűnni a kocsmák. Kivételek persze lesznek, de a kocsmázás mint közösségi élmény, sok helyen megszűnik, valahogy úgy, mint egykor megszűnt a kávéházi kultúra.

A szakember szerint több oka is van ennek. Az egyik, hogy hatalmas változás zajlott le a szórakozási kultúrában. „A társadalmi szórakozás a közösségi élményből az egyéni szórakozás irányába tart. Régebben az emberek unalmukban is elmentek a kocsmába, odajártak beszélgetni, kártyázni, ott tudták meg a híreket. Ma ez teljesen másképp van. A fiatalok inkább otthon, sokszor egyedül szórakoznak, és rengeteg időt töltenek a digitális eszközökön, tulajdonképp ott élnek szociális életet, leginkább a mobiltelefonon. Ez is a spontán közösségbe járás ellen hat.” További okként említi Kovács, hogy a nemzeti dohányboltok részben átvették a korábbi kocsmák szerepét, főleg a kisebb településeken, sokan ugyanis ott veszik meg az italt, és az sem ritka, hogy azt a bolt előtt kihelyezett asztalnál vagy padon fogyasztják el.

Hozzáteszi: alapvetően gazdasági okok vetik vissza a kocsmák kilátásait. A magas infláció, a kevésbé jó gazdasági kilátások mind az óvatosabb költés felé terelik az embereket, ez is egy ok, amiért egyre inkább már nem a kocsmában költenek alkoholra, hanem a boltban.

A Covid után legkevésbé a vidéki, illetve a peremkerületi kocsmák, sörözők épültek vissza, nyitottak újra. A belvárosi, frekventáltabb, esetleg turisztikai helyek sokkal inkább, ott nem is kell általános gondokról beszélni.

A kocsmabezárások okát tudományosan nem vetették még vizsgálat alá Magyarországon, a lapunknak nyilatkozó szociológusok így csak más kutatásokból, illetve terepmunkákból származó tapasztalatok alapján mondják azt, hogy a bezárás okai közt szerepelhet:

• a népességfogyás, illetve az elvándorlás, főleg a fiatalok elköltözése, ami leginkább a kistelepüléseket sújtja, azok közül is a szegényebbeket (a legszegényebb településeken pedig – ahogy említettük – az ott maradó lakosság már nem tud eltartani egy kocsmát, mivel nem is jár oda).
• Egyre kevesebb társadalmi érintkezés jellemzi az életünket.
• Ráadásul a munkaerőpiaci szokások is megváltoztak az elmúlt évtizedekben, ezek sem kedveznek a rendszeres kocsmába járásnak: egyre többen járnak kocsival, ingáznak – akár nagyobb távolságokra is –, és egyre többen dolgoznak hosszabb-rövidebb ideig külföldön.

Klasszikus falusi kocsma: 30 éve hétszer annyi sört fogyott, mint ma

Újra egy dunántúli kocsma, ezúttal egy Komárom-Esztergom vármegyei, 500 fős zsákfaluban, Etén, Kisbértől pár percre. Házigazdánkat, Tálos Tibort itt mindenki ismeri, és bár Ete tényleg nem nagy hely, az is igaz, hogy Tálos úr volt itt már alpolgármester, önkormányzati képviselő, a helyi focicsapat elnöke – és a mai napig ő itt a kocsmáros. Töretlenül, immár 35 éve. Egy kocsmáros pedig sok mindenkit ismer, és sok mindent tud. Tálos úr például egy könyvbe írogatja, hogy ki született és hunyt el a településen, sokszor fel is kérdezik őt ebben a témában, elvégre a papír nem felejt. „Egy regény, egy Egri csillagok összejött volna, ha ebbe leírtam volna, ami itt történt a kezdetek óta. Volt itt minden” – meséli nevetve.

Délelőtt 10-kor parkoltunk le a kocsma előtt, épp nyitja az ajtót Tálos Tibor, lévén pont nyitvatartási időn kívül érkeztünk. „Hattól tartok nyitva reggel kilencig. Aztán, ha kell, elmegyek ügyet intézni, bankba, hivatalba vagy bevásárolni, és ebéd után kinyitok újra úgy fél 2 körül. És akkor nyitva vagyok este 9-ig, 10-ig, ahogy igény van rá. 35 éve ez az életem. Arra tettem fel mindent, hogy a vendégeimet kiszolgáljam. Ez jó falu, téesz-falu volt, a melósok pedig jártak kocsmába, eltartották. Az urak, a feljebbvalók viszont nem jöttek, azok a saját pincéjükben ittak. A családi származás, ha hiszi, ha nem, még ma is számít, engem is akkor fogadtak el ezek az itteni magasabb körök, amikor alpolgármester lettem.”

Az etei Tibi kocsma tankönyvbe illő, több szempontból is. Például azért, mert klasszikus falusi kocsma, tág térrel, barna lambériával, fehér csempén kis asztalokkal, egyetlen sörcsappal, focikupákkal, csocsóasztallal, külön női és férfi vécével. Hangsúlyozni kell, hogy a mellékhelyiségek szép tiszták, ezeket természetesen rendszeresen maga Tálos úr takarítja. És bőséges kínálat van mindenből: fagyi, ropi, rágó, csoki, chips, csaknem tízfajta sör, rövidek, pezsgők, bor, üdítők, jégkrém és még sorolhatnánk.

Minőségibb, bőségesebb a kínálatunk, mint a ’90-es években. Mégis kevesebben jönnek és kevesebben fogyasztanak. Még úgyis, hogy anno 80 százalékos haszonkulccsal dolgoztunk, ma csupán 40-el, mert ennyit bírnak el az emberek. Akkoriban eladtam hetente hét hordó sört. Ma eladok egyet. Ekkora a visszaesés: hét az egyhez! Pedig akkor még hűtő se volt. Nem volt hideg sör, és mégis itták az emberek, és jöttek. Ma viszont még a tíz forintot is visszakérik, ha ötszázast adnak 490-nél. Számít nekik, ilyen világot élünk.

Mi a legfontosabb egy jó kocsmánál? – kérdezzük.

Tálos úr szerint minden az öltözékkel kezdődik, még otthon, az indulás előtt. „Nekem azt tanították, hogy tisztelni kell a vendéget. 22 évesen jöttem ide, akkor még nyakkendőt kötöttem, fehér ingben dolgoztam, köpenyben. Nekem mindent azok az öregek tanítottak meg, az alapján viszem a kocsmát ma is. És én ma se állok rövidnadrágban a pult mögé. Inget hordok vagy ingpólót, mint ma.”

Az ősfradista Tibi kocsma története 1988 decemberére nyúlik vissza, amikor még Áfész-hely volt. Tálos Tibor öt évvel később vette saját tulajdonba, és nem tagadja, nosztalgiázik a ’90-es évek után, mert

az emberek felfogása akkoriban más volt. Három asztalnál csak ultiztak. Nem fogyasztottak sokat, de elvoltak órákon át. A kocsma szabadidős helyszín volt, afféle klub. Meg a munka után bejöttek a téeszből, mert ez egy parasztfalu volt, itt minden az állatokról meg a földről szólt. Megittak egy sört, vagy a templom után bejöttek beszélgetni, sok üzletet is kötöttek itt. Akkoriban minden háznál volt háztáji meg saját állat, de ma tehén magánkézben már egy sincs, vége annak a világnak. Még a 2000-es évek eleje is jó volt, én úgy érzem, hogy 2015-től kezdett el itt megsüllyedni minden. De még a Covid előtt is jobb volt. A koronavírus előtt rendre éjfélig itt voltam, most az már jó, ha este tízig van vendég. A Covid óta brutális a helyzet. Otthonülősebbek lettek az emberek, megveszik a sört a diszkontban, megisszák otthon és kész. A másik az okostelefon. Na, én azt nem értem. Bejönnek a fiatalok, leülnek négyen egy asztalhoz, aztán egymással nem is beszélnek, csak nyomkodják a telefont, én meg csak nézek. Amúgy sem értem ezt a mai világot. A fiatalok elvannak szórakozás nélkül. Amikor én voltam fiatal, csütörtökön volt kertmozi, pénteken sörkert, szombaton diszkó, aztán ott voltak a búcsúk, bálok, pörgött az élet. Ma ilyen nincs. És miért nincs? Azért, mert nem csinálnak. Mert elvannak nélküle.

A Tibi kocsma története sok szempontból figyelemre méltó, nemcsak a kora, de az üzleti modellje miatt is. Nem mindegyik 500 fős falu bír el egy kocsmát, sőt, ennél nagyobb települések sem tudnak eltartani egyetlen vendéglátóhelyet sem. (Más kérdés, hogy a legtöbb helyen hiányzik az olyan elkötelezett és profi kocsmáros, mint Tálos Tibor.)

A kisebb településeken egyébként egyre inkább az összevont üzleti modell működhet fenntartható módon. Etén például a nemzeti dohánybolt költözött be a Tibi kocsmába. „Enélkül ma már nem állnánk meg” – mondja a kocsmáros. „És az is kell, hogy a saját boromat adjam. Van egy kis szőlőm, onnan származik. Teljesen hivatalosan, minden szabályt betartva, természetesen. Itt szemben, nézze csak, most zár be a posta, épp ma, onnan megpróbálom a szerencsejáték-engedélyt megszerezni, hogy lehessen lottózni, kaparós sorsjegyet venni. Ezekkel együtt vagyunk meg, amit én itt megkeresek az egy tisztes gyári fizetés, a megélhetéshez elég, de gazdagsághoz nem vezet. Alkalmazottat soha nem termelt ki ez a hely, néha egy-egy beugrót, de állandót sose. Volt itt zenegép meg játékgép, de ezeket a tulajdonos egy hónap múlva elvitte, mert nem érte meg. Még a ’90-es években tudtam venni egy Toyota Corollát, azt most adtam el. Új autót most már nem tudok venni, csak használtat.”

Benyit valaki, Tálos úr már megy is kiszolgálni: cigarettát jött venni.

Nincs olyan, hogy nemet mondunk. Én tisztelem a vendéget, épp ezért nem is iszom vele. Egyébként is veszélyes, ha a pultban kezd inni valaki. Nem csinálom, nem szabad. Hitelbe is csak kis tételt engedek, azt se mindig. Pár dolgot be kell tartani, el ne szaladjon a ló. Muszáj.

Hogy bírta ezt az élete? 35 éve van itt reggeltől estig.

Sőt, sőt! Sokszor volt, hogy a feleségem állt be, amikor nekem el kellett mennem, vagy mentem fel Fradi-meccsre. De hát így volt. Így volt, mert így éltünk.

És jó volt, hogy így volt?

Nem tagadom, idegileg felőrölt. Napi 14 óra munka. Tavaly kétszer voltunk egy napot a Balatonon. A nyaralás mindig csak pár napos. Van unokám, itt voltak tegnap, és be kellett jönnie a kocsmába, hogy a papával találkozzon. Ezek rossz dolgok. Nehéz is ezekre gondolnom. Mert ki kell nyitni mindig. A családdal mégis többet kellett volna lenni. De ki kellett nyitni mindig.

Újrakezdené? Újra belevágna?

Igen, mert szerettem ezt a munkát, szerettem a vendéglátást. Szabad is voltam. Volt vendégem, aki úgy hívott engem, hogy pszichológus, mert olyan jó tanácsokat kapott tőlem. Szeretek beszélgetni az emberekkel. Régen szerettem, ahogy az öregek meséltek a Don-kanyarról vagy ’56-ról. Engem érdekel a történelem, ezeket örömmel hallgattam mindig. A kisöregek élményeit, tapasztalatait, a gyerekeimnek elmondom, azt, amit Ernő bácsi mondott. De ezek a mesélések valahogy eltűntek már. A kocsmából, de a faluból is.

Amikor az elején főzött nekünk egy kávét, még akkor mondta Tálos úr, hogy elfáradt, nyugodtabb életet szeretne. „Másfél éve árulom a kocsmát, de eddig csak egyvalaki jött el megnézni, és végül ő is továbbállt. Átadnám a boltot, ha lenne valaki.”

„A szocialista Magyarország igénytelen kocsmavilágának kikopása zajlik”

Ha valakinek van elképzelése és átfogó tapasztalata arról, hogy mégis mi történik a magyar kocsmákban, az Csanádi Tibor.

Közel tíz éve járja a kocsmákat, eddig több mint 3700 helyen fordult meg itthon és külföldön. Tapasztalatairól a Kocsmaturista-projekt felületein közöl beszámolókat: lenyomatok, benyomások, kortörténeti írások, olykor beszélgetések ezek. Csanádit a kocsma, mint jelenség is érdekli, a kocsmakultúra, a kocsmatapasztalat különböző dimenziói. Például az, hogy miért járunk kocsmába, mitől jó egy hely, mitől rossz, mit jelent egy kocsma egy adott környéken. „Nem vagyok szociológus, nem tudományos igénnyel vizsgálódom, nincs ilyen eszköztáram. Ugyanakkor régóta járom Magyarországot, és nem feltétlenül látom tragédiának, ha a színvonaltalan kocsmák bezárnak. Ennek a trendnek az okai pedig csak részben azok a mumusok, amelyekről olyan gyakran lehet hallani.”

Csanádi mumusként utal a vendéglátósok által gyakran emlegetett negatív hatást kiváltó okokra, így a játékgépek, a dohányzás kitiltására, az inflációra, a Covidra vagy a sok helyen italboltként, „kvázikocsmaként” működő dohányboltokra. „Nem elvitatható ezeknek a hatása, de szerintem másra is érdemes figyelni, messzebbről érdemes közelíteni a magyar kocsmakérdést.”

Amikor egyébként belevágott a Kocsmaturista-projektbe a ma már tematikus túrákat is vezető Csanádi, romantikusan állt a témához. „Azt hittem, főleg közösségeket látok majd, sok szép régi történettel találkozom, hogy vannak irodalmi kocsmák. Ez azonban kevésbé valóság a magyar vidéken, kisvárosokban, külvárosokban. Sokkal több dehidratált, látványosan alkoholista, maga elé meredő embert láttam annál, mint amire számítottam. És sokkal több rossz helyen jártam, mint amit vártam. Ennek alapján mondom, hogy részben hamis illúziót siratunk, ha azért szomorkodunk, hogy jaj, bezárnak a magyar vidéki közösség színterei, mert ezek egy része nem volt alkalmas arra, hogy széles társadalmi réteg közösségi tere legyen.”

Jelentős részben a szocialista Magyarország olcsóságra és mennyiségre fókuszáló, igénytelen kocsmavilágának kikopása zajlik, ami szerintem nem tragikus jelenség.

„Pláne annak fényében nem az, hogy elkezdtek már új generációs, színvonalasabb hely nyílni vidéken is, és nemcsak a megyeszékhelyeken meg a turistavárosokban. Persze nemcsak rossz helyek zárnak be, mert értékes, jó kocsmák is nagy számmal becsuknak ilyen-olyan okokból, de a bezárások nagy része ebben a szegmensben történik.”

Hozzáteszi: hiányosság, hogy sokan nem gondoskodnak utódlásról, nem éreznek felelősséget a saját kocsmájuk jövője iránt, így amikor az életük másképp alakul, csak becsukják a helyet, mintha sose lett volna. Egy másik jelentős bezárási ok – főleg a nagyobb városokban – a szomszédokkal szemben feladott harc, vagy a szomszédok által megnyert csata. A kocsma környékén élő lakók rendkívül sok helyet záratnak be.

A szocializmusból eredő magyar kocsmakultúra Csanádi szerint jó okkal kezelendő kritikával. „Elsősorban az olcsó, mennyiségi, és nem jó minőségű alkoholfogyasztásra gondolok. Azt a rengeteg kocsmát részben az tartotta el, hogy munka előtt és munka után is bementek inni az emberek, mert, ahogy a sláger is mondja: „a munkának vége, kijössz a gyárból – egy vodkától erős vagy és bátor.” Csakhogy– magyarázza Csanádi – megváltozott a munkamorál. „Ma már inkább szégyen, ha isznak a munkahelyen, sok helyen szondáztatnak, sokkal többen járnak autóval, vagy munkásjárat viszi a gyári dolgozókat, nem kell annyi kocsma a gyár és a pályaudvarok közt.”

Sajnálhatjuk ezeket a régi kocsmákat, nosztalgiázhatunk utánuk, de nem hiába lett ennyire pejoratív jelentésű a magyar nyelvben az, ha valaki kocsmázni jár. Vidéken széles körben elfogadott nézet, hogy nők nem járnak, sőt, ne is járjanak ilyen helyekre, ha jót akarnak maguknak. Hiszen ott sokszor olyan a színvonal, hogy jó érzéssel tényleg nem tudnak bemenni. Pókhálós, koszos helyiségek, ahol kannás bort adnak és kommersz szeszeket, vagy csapra savanyodott sört – ha van egyáltalán csapolt sör. A vécé világítás, papír és szappan nélküli, jobb inkább semmihez sem hozzányúlni, mert minden ragad, piszkos, nem ritkán büdös: sok ilyen hely van még ma is Magyarországon, ami ennek a szocializmusból itt maradt kocsmavilágnak a hagyatéka. És bizony az, hogy ilyen sok kocsma volt, az sok-sok családi és egyéni tragédiával is együtt járt. Ennek ellenére léteznek kivételek, és én minden másnál jobban örülök, amikor a magyar vidéken fedezhetek fel jó kocsmát.

Csanádi kiemeli, nem csupán arról van szó, hogy a régi helyek, a többek által „kocsmakocsmának” hívott egységek közül sok lehúzza a rolót – mert nyílnak közben újak is, ezekről szerinte kevesebb szó esik. „Már kisvárosi szinten is rendre ott vannak a frissebb, új generációs helyek, amelyek sokszor közösségként határozzák meg magukat, nem pusztán kocsmaként, és megpróbálnak nemcsak jó kocsmák, de jó helyek is lenni. Ez utóbbi a siker kulcsa, a jó hely pedig megtalálja saját közönségét.”

Szerinte a jó hely kellemes környezetet, jó kocsmárost, tisztes kínálatot és rendes küllemet, kulturáltságot, valamint kikezdhetetlen higiéniai szintet jelenti. „Nálam emellett alapkellék a bárszék is” – teszi hozzá. „Nem vagyok sznob, a nagyon fancy helyek ugyanúgy nem a világom, mint a lepukkant kocsmák. A barátságos, közvetlen, közösségi aranyközép-kocsmákban érzem magam a legjobban.”

Kocsmaturistánk nem győzi hangsúlyozni, hogy külföldön mennyire más a kocsmakultúra, mint itthon, például Angliában egy pub vagy egy cseh, esetleg szlovák, lengyel, osztrák, belga söröző mennyire más miliőt sugároz, mint egy magyar.

Ennek háttere, hogy Magyarországon, a szocializmusban a kocsmák célközönsége az alsóbb rétegekből került ki, külföldön viszont inkább a középosztályra célozták ezeket a helyeket.

„Angliában egész speciális a helyzet, ott a pub tényleg egyfajta társadalmi fórum, ahol az öltönyös figura mellett ugyanannál a pultnál rendel a punk is. Az olasz bárok, illetve a Balkánon, Horvátországon vagy Szerbiában a helyi caffe bárok abban különlegesek, hogy egésznapos helyek, azaz reggel kávézók, estére pedig átváltoznak kocsmává. Nappal oda sokkal inkább közösségi életet élni, beszélgetni, kávézni, üdítőzni járnak a helyiek, nem elsősorban alkoholt inni.”

Magyarországra visszatérve állítja: nem csupán egy tragikus lejtmenet,

hanem egy generációváltás is zajlik ma a kocsmáknál.

„Megváltoztak az igények és a szokások, megváltozott a közönség, és ennek eredménye, hogy kevesebb kocsmára van szükség, mint a régi szocialista Magyarországon.”

„Többen mondták, hogy hülyék vagyunk”

Ganna egy zsákfalu, gyönyörű természeti környezetben, a Bakony nyugati szélén, Pápa alatt 15 kilométerrel. Etéről, a Tibi kocsmából bő egy óra alatt gurulunk át ide, ahol hivatalosan mindössze 243-an laknak: ez lenne az egyik utolsó hely az országban, ahol vendéglátásba vágnánk. Hisz mit tud eltartani ennyi ember? Arra tippelnénk, hogy semmit.

Természetesen tévedünk.

Rávai Katalin és Török Róbert ugyanis belevágott, megnyitották saját helyüket, amely köszöni szépen, megvan, mágnesként vonzza a vendégeket – kis túlzással mindenhonnan.

Katalinék tavaly vették át a faluvégi lerobbant kocsmát, négy hónap alatt kipucolták, felújították, majd teljesen újragondolva a helyet, idén áprilisban kitárták a kapukat. Ebből lett a Bujdosó kocsma és pub, amely a helyi hagyományokat ápolva tette meg reklámarcnak az egykori bakonyi betyárt, Sobri Jóskát. A Bujdosó ma egy igényes, széles italkínálattal rendelkező – legalább tízfajta sör, közte kézműves is kapható –, kicsit amerikás belsőt mutató söröző, ahol remek nápolyi pizzákat is süt a háziasszony.

Jó, hogy hétfő van, ma nem vagyunk nyitva. Ha máskor jöttök, nem tudnánk beszélgetni, mert itt állandó a jövés-menés. Meglepően nagy a forgalom, reggel tízkor nyitunk, éjfélkor megyünk haza

– kezdi Róbert.

A pár több mint tíz éve vett egy házat a Veszprém megyei faluban, amely arról nevezetes, hogy itt van az Esterházy család mauzóleuma, Esterházy Péter írót is itt helyezték örök nyugalomra. „Pesten is közösen vállalkoztunk, a kereskedelemben dolgoztunk. Egy ideje azonban már itt élünk lenn, és úgy döntöttünk: végleg ideköltözünk, és itt vágunk bele valamibe. Nem volt vendéglátós tapasztalatunk, egyszerűen azt gondoltuk, hogyha csinálunk valami jót, az működni fog. Gondolkodunk, hogy további helyiségeket alakítsunk ki, például játszószobát vagy fedett teraszt, de rendes konyha és szakács is jó lenne.”

De el tud tartani egy 240 fős falu egy prémium helyet?

Többen mondták már nekünk, hogy hülyék vagyunk, hogy ebbe ennyi mindent beleteszünk. Hogy itt még az a lepusztult, romos hely sem élt meg, akkor hogy fog egy ilyen. Igen, ezt megkaptuk, tulajdonképpen érthető is. De belevágtunk, és csak elkezdtek jönni az emberek. Csak a nyitóbulin 150-en voltak

– meséli Katalin.

Azt mondják, a vendégkörük több rétegű. Egyrészt vannak, akik rendszeresen járnak a faluból hozzájuk, és akik örülnek, hogy van egy hely, ahol le lehet ülni beszélgetni. És vannak azok – ők a legtöbben –, akik a környékről érkeznek, a szomszédos falvakból, de Pápáról is jár le hozzájuk sok társaság, hetente akár többször ugyanazok. „És ők hosszabb időre jönnek, hosszan beszélgetnek, pizzáznak. Csinálunk bulikat is, zenés esteket vagy borkóstolókat, ezekre is nagy az érdeklődés. Családbarát hely vagyunk, nyáron a teraszon rengeteg gyerek játszott, miközben a szüleik beszélgettek.”

Ezt egészítik ki a turisták, akik szervezetten, busszal jönnek az Esterházy-mauzóleumhoz, illetve azok, akik a Bakonyban kirándulnak, és Gannára vetődnek. „Több vendégház is van Gannán, ők is betérnek rendszeresen. Voltak itt már lengyelek, hollandok is. Jöttek a testvérfalunkból, Erdélyből is, csak akkor elfogyott 28 pizza. De volt olyan is, hogy Paksról jött egy egész motoros csapat, és órákig itt voltak. Vannak, akik kíváncsiságból jönnek el megnézni minket, mert hallották, hogy van itt egy érdekes hely, ahol szeretik a vendégeket. Sok helyről tevődik ez össze, valahogy bevonzunk mindenhonnan vendégeket, csak a falu egymaga nyilván nem tudná eltartani. Fontos, hogy sok vendégünk nő, a fogyasztók 30–40 százalékát ők adják. A pizzát olykor elvitelre is kérik. Pusztán az italból nem jönnénk ki, de csak a pizzából sem. A kettő megtámasztja egymást.”

Ezek szerint minden úgy megy, mint a karikacsapás? Nos, korántsem. Sok élményt és pozitív megerősítést kap Katalin és Róbert, a projekt működik, de ennek az az ára, hogy heti hat nap itt vannak reggeltől estig, hétvégén is természetesen, sőt, akkor a leginkább.

Nagyon sok ilyen-olyan költség van, sok a bürokrácia, az ellenőrzés. Magasak a járulékok. Egyelőre úgy érzem, hogy holtponton vagyunk, mert kellene fejlesztenünk, de nincs miből. Kicsi árréssel dolgozunk, nem tudok a sörért elkérni 700 forintnál többet, hiszen a bolti ár annál jóval alacsonyabb. Kellene egy stabil ember is valamikor, azt is nehéz lenne megoldani. Hogy biztosabban álljunk, ahhoz növelni kellene a pizzaszámot mondjuk napi 50-re, de azt Kati már nem bírja egyedül, vagy akkor látástól-vakulásig azt csinálja. Így is állandóan itt vagyunk, szabadságra gondolni sem merünk

– mondja Róbert.

Párja sokkal optimistább, szerinte minden megoldódik, elrendeződik majd.

„Imádok pizzát csinálni, imádom a tésztát gyúrni, de azért elfáradtam az elején. Aztán az egyik vendégtől kaptunk egy dagasztógépet. Csak úgy. Azóta azt használjuk. Azt sem felejtem el, hogy volt egy hölgy, aki nagyon nem akart bejönni az elején, mondván, hogy ez kocsma, de aztán rábeszéltem: azóta rendszeresen jár ide. Folyamatosan jönnek új vendégek. Élményként élik meg, hogy van egy hely, ahol megtisztelik őket, ahol élményt kapnak, ahova jó bejönni és beszélgetni. Ez hiányzott nekik, sokan megköszönik, hogy lett végre közösségi élet.”

Társadalmilag káros vagy hasznos?

A kocsmakérdés szociológiai szempontból is izgalmas ügy. Tanulmányok elsősorban angolszász területen jelentek meg a témáról, ezek arról tudósítanak, hogy a rendszeres kocsmába járás akár pozitív pszichikai hatással is járhat, lévén közösségben érzi tőle magát az ember. A jobb közérzetet – állítják ezek a kutatások –, ily módon a mentális egészséget az is segíti, hogy a kocsmában meg tudjuk osztani a minket nyomasztó problémákat, ne adj isten, meg is tudjuk oldani azokat, ráadásul végig barátságos légkörben vagyunk, olyan térben, ahol elengedhetjük a napi stresszt, és nemigen kell megfelelni senkinek.

Fontos, hogy amíg ezek a tanulmányok jellemzően az elegáns brit és amerikai pubok és sörözők világát vizsgálták, addig Magyarországon a kocsma szóhoz egészen más közeg és miliő kapcsolódik, néhány egyetemi dolgozatot leszámítva jelentősebb kutatás vagy monográfia nem is foglalkozik azzal, hogy Magyarország még ma is több mint tízezer kocsmájában milyen szociológiai folyamatok zajlanak vagy zajlottak az elmúlt évtizedekben. (Összehasonlításképp: egy angol tanulmány szerzői például azt is megvizsgálták, hogy mely napokon mennyi idő alatt hörpintenek a vendégek gyorsabban, és mely napokon lassabban.)

Csurgó Bernadett vidékszociológust épp ezért kérdeztük meg, hogy szerinte miként kellene értékelnünk a kocsmák bezárását, milyen funkciója lehet szociológiai szempontból egy ilyen helynek egy településen. Egyáltalán jó-e vagy rossz-e ez a tendencia?

„Fontos közösségi tér a kocsma egy településen, akárcsak a bolt. Amikor terepmunkán vagyok, számtalanszor tapasztalom, hogy a bolt és a kocsma a találkozási pont egy faluban, itt futnak össze a helyiek, itt beszélik meg a helyi ügyeket, itt lehet összetalálkozni az orvossal, a tanárral, a polgármesterrel”– mondja.

Pozitív helyszínnek értékelem összességében a kocsmát, mert közösségi térként értelmezhető. Emiatt a kocsmák eltűnése negatív folyamat Magyarországon, ezzel ugyanis egy alapvető szolgáltatás szűnik meg. Ennek a folyamatnak az első része az, amikor az iskola zár be egy településen, aztán jön a bolt és a kocsma. Az elöregedéssel és a szolgáltatások leépülésével pedig a falu elindul a megszűnés vagy a gettósodás felé. A szolgáltatások eltűnése természetesen összefügg a fizetőképes kereslet megszűnésével, esetleg azzal, hogy a helyiek fizetőképessége annyira időszakos – például havonta mindössze egy hét, amíg pénzzel rendelkeznek –, hogy emellett nem lehet fenntartani ilyen üzleteket tartósan.

A szociológus szerint a régi falusi kocsmák eltűnése összefügg a dzsentrifikációval. Azzal a folyamattal, amikor városi, középosztálybeli vagy annál is tehetősebb rétegek megjelennek egy faluban, és elkezdik átalakítani azt. Jó példa erre szerinte a Káli-medence és részben az Őrség. „Ezzel sokszor együtt jár, hogy új helyek, boltok, bisztrók is alakulnak, amelyek azonban a régi, a régóta ott lakók igényeit nem szolgálják ki. Azt is tapasztaljuk, hogy ezek az újabb helyek nem válnak integrációs térré, itt a keveredés nem jellemző, inkább az újonnan érkezők igényét szolgálják ki, és nem a hagyományos falusi társadalmat, amely így ki is szorul ezekről a helyszínekről.”

A legszegényebb falvakban az alkoholt a dizájnerdrogok váltották fel

L. Ritók Nóra az Igazgyöngy Alapítvány vezetője egy apró, 300 fős kelet-magyarországi falu, Told és környékéről szerzett tapasztalatai alapján mondja azt, hogy az elszegényedő térségek kistelepülésein nem speciálisan a kocsmák zárnak be, hanem általában a szolgáltatások szorulnak ki, magyarán a „kocsmakrízis” ennek a nagyobb tendenciának a része.

Ezeken a helyeken egyre jobban a szürke-, illetve a feketezóna felé mozdul el minden, miközben a falvak egyre inkább szolgáltatáshiányosak lesznek. Ha a boltban fel tudnak írni hitelre, úgy tapasztaljuk, a boltok túl tudnak élni. Ha viszont nem, akkor előbb-utóbb bezárnak. Van olyan tendencia is, hogy a kisboltok elkocsmásodnak, az alkoholt ugyanis sokáig el lehet adni szemben sok élelmiszerrel. Ugyanakkor van az alkoholkereskedelem feketezónás, falusi változata, amely részben helyettesíti a kocsmákat: az otthonról árult pálinka, bor, amikor bekiabálnak a kerítésen, és hozzák ki az italt, felírják füzetbe, hogy a vevők majd a családi pótlék megérkezésekor fizessenek.

L. Ritók Nóra saját tapasztalatai alapján mondja: nem gondolja, hogy attól több vagy kevesebb alkoholista lenne valahol, ha van vagy nincs kocsma, ilyen szempontból nincs negatív hatás. Ugyanakkor abban sem hisz, hogy a kocsma olyan nagyon meghatározó közösségi hely lenne az általa ismert kistelepüléseken. „Van erre ellenpélda itt a környéken, hogy a kocsma köré a sport képes közösséget építeni. De azért nem ez a jellemző, inkább a magányosan üldögélő fogyasztók.”

Egy szegénységkutatással foglalkozó, Észak-Magyarországon dolgozó szociológus mindehhez azt teszi hozzá, hogy az általa ismert környéken a kocsmák már évekkel ezelőtt bezártak. „A legszegényebb réteg itt nem is jár kocsmába. Az alkohol szerepét sok helyen átvették a jóval olcsóbb dizájnerdrogok vagy épp a patkányirtó.”

„Luxus lett kocsmába járni”

Utolsó kocsmárosunk sem gazdagodott meg az elmúlt években, igaz, nem is akarja abbahagyni. Azt mondja, sok problémával küzd, de neki ez a szakmája, ezt szereti csinálni, nem tudja elképzelni, hogy hivatásszerűen mással foglalkozzon, és nem akar elmenni egy gyárba vagy egy boltba dolgozni. Lőrincz István a Borsod vármegyei Nyékládházán a Szöglet kocsma tulajdonosa – és persze mindenese. Vidám, mosolygós, jókedvű ember, két órát ültünk nála, mégsem hallottuk panaszkodni. Ha mond is valami kellemetlent, azt is igyekezett poénba fordítani. „Ott áll a Puntóm, 2012-ben vettem 1,2 millióért. Rég nem tudnám, akkor meg minek is akarnám lecserélni?”

Az első percektől világos, hogy Lőrincz kocsmáros nem az a típus, akit faggatni kell. Miközben üdvözlő szódánkat nyújtja át, fel is idézi, hogyan kezdődött minden. „Tíz éve kocsmázom, anno úgy volt, hogy Írországban próbálom meg, de végül is úgy voltam vele, hogy itt is isznak az emberek, akkor meg minek utazgassak? Meg kényelmes is, hogy itt lakom a szomszéd házban.”

Iszom a szódát, folyik a szó Lőrincz kocsmárosból.

Ja, én nem iszom, nem dohányzom. Egy pezsgő szilveszterkor, azzal meg is vagyok az évre. Úgy vagyok vele, így legalább több marad a vendégnek. Amúgy nem is szabad. Volt olyan kocsmáros, aki a vendégekkel együtt ivott, aztán egy ponton elkezdte ingyen adni az italt, csődbe is ment. Ha iszol a pultban, vége. Félreszámolsz, félretöltesz, balhé lesz, ja, meg a szabadrablás, mert a vendég egyből megérzi, ha lehet nyúlkálni. Tilos, ne csináld! És itt azért sokszor észnél kell lenni. Tud itt lenni egy csomó helyzet, ez a munka nem is fizikailag, inkább mentálisan fárasztó. Volt már, hogy elesett valaki, beverte a fejét, azonnal mentőt kellett hívni. Olyan vendégem is volt, aki annyira készen volt, hogy inkább beültettem a kocsiba, és hazavittem. Mondom, ha ez felül a biciklire, abból baj lesz. Én ilyen kocsmáros vagyok. Fontos a vendégem. És én hitelt is adok. Volt olyan, aki már félmillióval tartozott, de megadta. Nagyobb összegnél azonnal elismervényt íratok alá.

Közbeszúrunk: és hogy megy az üzlet?

„Hát, most mit mondjak? Kevesebbet jönnek, kevesebbet fogyasztanak. Nyolc éve még az volt, hogy jött a Józsi, bevert három-négy vodkát, közben szépen rágurított úgy három sört, csak hogy kellemes is legyen a dolog, ne csak erős. Ma? Ott tartunk, hogy megáll egynél. Egy vodka, egy sör és kész. De hozzám még járnak, itt a szomszéd utcában nemrég zárt be egy hely, ők feladták.”

És van profit?

„Néha igen, néha nincs. Mivel nincs ez így? Kijövök, sőt, tudok félrerakni, nem élünk nagy lábon, de el tudom tartani a családom, a gyereket egyedül nevelem, a szüleim segítenek. A házunk palatetős, most cserélem cserepesre. Idén ezért nem is nyaraltunk, majd jövőre.”

Még mindig kötéltánc ez a vállalkozás, még akkor is, ha már nincs olyan, hogy két–háromhavi rezsivel lennék elmaradva. Egy puzzle ez, ahol mindig tologatni kell. Nemrég elromlott a fagyigép, félmilliós tétel lett. Nemrég cseréltem valamit a kocsiban, amivel az árut is szállítom, volt egy hetvenes. Ami megmaradna, az ilyenekre megy el.

A Szöglet sportkocsma is, a labdarúgó Európa-bajnokság, az olimpia vagy egy hétvégi rangadó mindig segít a közönségszervezésben. Van itt horgásztó, strand is, sok bringás jár erre: közülük is akad vendég. Meg jönnek a nyékládháziak a központból, „sokszor azért, mert rájönnek, hogy kedvesebb kocsmáros vagyok, hogy mindig van egy-két jó szavam a vendégeimhez, meghallgatom őket, elbeszélgetek velük. Sokan csak nekem tudnak beszélni a problémáikról, sokan kérdezgetnek erről-arról, adjak nekik tanácsot. Ha tudok, szívesen adok.”

Alkalmazottat, pultost ő is alig talál. Csokorra való története van e tárgyban. „Vagy a pénzzel kezd ügyeskedni, vagy az itallal. El se hiszem, hányszor lefutottam én már ezeket a köröket! Mindig megmondom előre, hogy nem éri meg ügyeskedni, kiderül, meg kamera is van a pultban. És mégis elkezdik. Látszik, amikor zsebre teszi a pénzt, úgy kellett egyszer visszakérnem a húszezrest. Visszaadta, el is búcsúztunk. Volt olyan is, akivel egy évig nyúztuk egymást, egy idő után elkezdett beszéd közben összeakadni a nyelve, aztán kiderült, hogy ivott munka közben, bort, felest, mindent. Életveszély, mert még a NAV is bejöhet, aztán még bezárja a helyet. Ők amúgy külön kedvenceim, a navosok. Mindig megismerem őket, hiába vannak civilben. Főleg az új helyeket szeretik, itt már egy ideje nem jártak. Egyszer kijöttek, és azt ellenőrizték le, hogy a Royal vodkában az van-e, ami rá van írva. Szépen lemérték, kiszámolták. Az volt.”

Nehéz ez az élet?

Már hogy értve?

Hány órát dolgozik?

Non-stop. Tulajdonképpen itt élek, de hát itt is lakom a szomszédban, ugye.

A nyitás ugyanis reggel hatkor van, a zárás pedig este tízkor. Közben elviszi a gyereket óvodába, aztán délután elhozza, István apja és anyja segít neki a nevelésben. „Ha nyáron felveszek valakit szezonra, akkor tudok a fiammal többet lenni. De nem panaszkodom, hogy sokat vagyok itt. Ezzel is úgy vagyok, mint mással: jut is, marad is. Sok emberrel találkozom, és beszélgetek. Jól érzem magam, szeretem ezt csinálni. Nem könnyű, de hát mi könnyű? Szerencsésnek érzem magam, hogy ezt csinálhatom. A szabadság, hogy a magam ura vagyok, megfizethetetlen. Mert nem derogál nekem, elmegyek dolgozni én bárhova, de itt azt csinálok, amit akarok, és nem az van, hogy valaki megmondja, mikor ebédelhessek. Ez itt az én művem, én küzdöttem ki. És olyan jelenetek vannak itt néha, hogy én a pultból csak nézek csendben. Volt, hogy az asszony a fülénél húzta haza a férfit. Volt itt már rajtakapás, leleplezett titkos randi, minden. Moziban nem adnak jobbat!”

A szakmáról egyetlen meglátása van még. Tulajdonképpen bárki mondhatta volna kocsmárosaink közül:

Az a baj, hogy régen valahogy természetes volt kocsmába járni. Mára viszont luxus lett.

The post Ezért pusztul tömegével a magyar kocsma: nemcsak súlyos krízis, de rendszerváltás zajlik a mélyben first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu