Az újkori világtörténelem egyik kétségkívül sorsfordító eseményében, az 1789-es francia forradalomban feltűnt mozgalom, a Jakobinus klub az államforma és a társadalom radikális átalakítását is célul tűzte ki. A jakobinusok 1793–1794 között diktatórikus eszközökkel irányították az országot, a monarchia támogatóit és a potenciális ellenzéket tömegesen gyilkolták le: alig egy év alatt francia polgárok tízezrei vesztették életüket, a Nyugat-Franciaországban kitört vendée-i felkelés leverését pedig a történészek közül többen népirtásnak tekintik. A forradalom azonban „felfalta saját gyermekeit”: a jakobinus diktatúra kiötlői 1794-ben maguk is vérpadra jutottak.

Ezzel párhuzamosan Magyarországon is radikálisan megváltoztak a körülmények, 1792-ben elhunyt Habsburg II. Lipót, az őt követő I. Ferenc viszont elődeivel, II. Józseffel és II. Lipóttal ellentétben már nem a felvilágosult abszolutizmus elveit követte. A konzervatív abszolutista rendszer visszaállítása azonban szembehelyezte a reformokban gondolkodókat a császárral és magyar királlyal. Ezen reformerek közé tartozott Martinovics Ignác és a magyar főnemesség több képviselője.

Tanár, besúgó és tanácsos

Martinovics színes egyéniség volt, akinek hánytatott életútja mintegy predesztinálta arra a szerepre, melyet végül betöltött. Szerb vagy albán eredetű családból származott, felmenői a 17. század végén menekültek az Oszmán Birodalom területéről a Magyar Királyságba. Az ifjú Martinovics belépett a ferences szerzetesrendbe, majd a teológiát is elvégezte és pappá szentelték. Nehezen viselte azonban a szerzetesi élet kötöttségeit és a kolostorban uralkodó szigorú hierarchiát.

Mikor Horvátországba helyezték, Martinovics engedély nélkül megszökött, és tábori lelkész lett Bukovinában, Czernowitzban (ma Csernyivci, Ukrajna). Innen egy lengyel főúr jóvoltából Lembergbe került (ma Lviv, Ukrajna), ahol egyetemi tanár lett. Martinovics nagyravágyásának azonban nem felelt meg a lembergi karrier, így megpróbált a bécsi és pesti egyetemi tanszékekre pályázni, de sikertelenül. 1791-ben kapcsolatba került a bécsi titkosrendőrséggel,

jelentéseket küldött a szabadkőművesekről és a feloszlatott jezsuita rendről, ezeket azonban kiszínezte,

hogy saját fontosságát is növelje. Jutalmul, hosszas unszolásra II. Lipót császár vegyésszé, illetve császári és királyi tanácsossá nevezte ki. I. Ferenc hatalomra jutása után azonban a császári udvar többé nem tartott igényt szolgálataira. A sértődött Martinovics így az ellenállás útjára lépett.

Elárulta a társait

1794-ben két titkos társaságot alapított: a „Reformátorok Társaságát” és a „Szabadság és Egyenlőség Társaságát”. Előbbi a mérsékeltebb reformokat támogatta, míg utóbbi radikálisabb eszméket képviselt, egy „nemesi köztársaság” kikiáltását tekintette végső céljának. Martinovics szervezkedése egy független, köztársasági berendezkedésű Magyarország létrehozására irányult, amelyben megszűnnének az arisztokratikus kiváltságok és az emberek egyenlő jogokat élveznének.

A társaságok tagjai között több értelmiségi, katonatiszt és haladó gondolkodású nemes is volt, például Szentmarjay Ferenc, Laczkovics János és Hajnóczy József. A két titkos társaság azonban sosem számlált háromszáz főnél több tagot, bár Erdélyben és Horvátországban is sikerült támogatást szerezniük, valódi tömegek nem álltak mögöttük. Maga Martinovics úgy próbálta életben tartani szövetségeseinek lelkesedését, hogy Franciaországból érkező pénzügyi és katonai segítséggel hitegette őket.

A szervezkedés alig három hónap alatt a császári titkosrendőrség látókörébe került. 1794 júliusában letartóztatták Martinovicsot, aki kihallgatásakor maga túlozta el az általa vezetett szervezkedés jelentőségét és valós méretét. Miután a szervezkedésben résztvevőkről is részletes listát szolgáltatott, az év végéig 49 személyt tartóztattak le, javarészt nemeseket, értelmiségieket és a korabeli államigazgatás tagjait. Bár a mozgalom jelentősége egyértelműen eltúlzott volt, az abban részt vevők magas társadalmi státusza miatt ügyüket a Királyi Ítélőtábla kiemeltként kezelte.

Megfenyegették az ügyvédet

A per – a korban is szokatlan módon – a nyilvánosság teljes kizárásával zajlott. A vád „felségsértés és hazaárulás” volt, annak ellenére, hogy a hatályos jogszabályok alapján csak az uralkodó személye elleni közvetlen támadást lehetett volna felségsértésként kezelni. Ez a jogi besorolás lehetővé tette a legsúlyosabb büntetés kiszabását a vádlottakra. A nagyszámú vádlott védelmét mindössze öt kijelölt védő látta el, közülük Szabó-Sáry Sámuel megkérdőjelezte a felségsértés tényét, az ügyész azonban konkrétan megfenyegette a védőügyvédet:

Fejével játszik, ha továbbra is ilyen módon védelmezi a vádlottakat!

A koncepciós elemeket magán viselő eljárás végén 14 vádlottat halálra ítéltek, 16 személyt felmentettek, 2 személy a bírósági eljárás alatt elhunyt, egyikük letartóztatásakor öngyilkos lett. A császár 9 személy esetében kegyelmet gyakorolt, a halálos ítéletet börtönbüntetésre változtatva, így került a kufsteini várbörtönbe Batsányi János költő és egy brünni börtönbe Kazinczy Ferenc, a magyar nyelvújítás későbbi vezéralakja. Hét személy halálos ítéletét azonban végrehajtották.

Öt elítélt, köztük Martinovics Ignác halálos ítéletét 1795. május 20-án hajtották végre a budai Várhegy alatti, úgynevezett Generális-kaszálón, mely később – a kivégzés miatt – a Vérmező nevet kapta. Martinovics mellett kivégezték Hajnóczy Józsefet, Laczkovics Jánost, Szentmarjay Ferencet és Sigray Jakabot.

Mártírokká váltak

A kivégzésről Kazinczy Ferenc így emlékezett meg: „A megöregedett hóhér háromszor vága Zsigrayba, s ezt látván Martinovics, kit azért állítának kapitány Pelcz mellé (így beszélé ezt nekem maga Pelcz), ájultan dőlt el, s Pelcz elébe álla, hogy többé semmit se lásson. A többi egy ütésre veszett. Laczkovicsnak igen nagy teste, leüttetvén feje, feldönté székét.” Martinovics nem viselkedett hőshöz méltóan, Kazinczy visszaemlékezése alapján legkevésbé sem akart meghalni az ügyért, melyet szolgált: „Martinovicsot bajjal vonták a székhez. Ott beköték szemeit, s a hóhérlegény tartotta a kendő végét. A kopasz koponyáról lesiklott a kendő, s Martinovics az öröm mosolyával pillanta körül. Gráciát reményle. De szemeit ismét beköték, s feje repült. Homokkal hintették be a vér helyét, s az öt testet kivitték a Buda megett emelkedő tetőkre. Senki sem tudja, hol fekszenek. Másnap reggel a vérhelyen rózsa virított. Valaki rózsákat ása le ott csuprokban.” Június 2-án két másik halálos ítéletet is végrehajtott a hóhér: Őz Pált és Szolártsik Sándort fejezte le.

Az elítéltek holttestét ismeretlen helyre temették, több mint egy évszázaddal később talált rájuk dr. Bartucz Lajos egyetemi tanár, a mai Szilágyi Erzsébet fasor és Kútvölgyi út találkozásánál elhelyezkedő egykori katonai temetőben. Maradványaikat a Kerepes úti temetőben hantolták újra.

Bár Martinovics mozgalma a korban egyáltalán nem számított jelentősnek, kivégzésük miatt lényegében a magyar szabadságmozgalmak mártírjaivá váltak. A szervezkedés és Martinovics alakja az 1848-as forradalom idejére jelentősen átalakult a köztudatban, a márciusi ifjak szellemi elődeikként és példaképként tartották számon a sikertelenül szervezkedő jakobinusokat. Maga Petőfi Sándor is megörökítette alakjukat Vérmező című versében, az összeesküvőket a magyar függetlenségi eszme előfutáraiként ábrázolva: „Martinovics apát, Hajnóczi, Zsigrai, / Laczkovics és a szép ifju Szentmarjai, / Ezek és több mások összeszövetkeznek, / Széttörni rabláncát a magyar nemzetnek; / Összeszövetkeztek élet és halálra, / Szabadságot hozni a magyar hazára, / A magyar hazának elnyomott népére, / Az elnyomott népnek sohajtó lelkére.”

Később a szocialista mozgalom emelte zászlajára a magyar jakobinusokat. A Népszava kiadója 1902-ben egy 32 oldalas írást tett közzé A magyar jakobinusok címmel, melyben következőképpen értékelte Martinovicsék szocializmusra gyakorolt hatását: „Csak az a tan fogja megalapítani a jakobinusok óhajtotta boldogságot, amely mellőzi a magántulajdont. Ez a tan pedig a szoczializmus! És mi hisszük, hogy Laczkovics utolsó szava teljesedésbe megy, hogy: “amit vetettem, az ki fog kelni, elvesznek a kopók, de megmaradnak a vadászok.» Megmaradnak a vadászok! De ezek nem a magyar jakobinusok, hanem mi vagyunk: a nemzetközi, a forradalmi, a vörös jakobinusok!” Martinovics kultuszát 1945 után a szocialista rendszer is fenntartotta, 1950-ben a Budapest melletti Kis-Sváb-hegyet Martinovics hegynek keresztelték. 1991-ben visszakapta korábbi nevét.

A cikk szerzője Kovács Szabolcs történész.

Az illusztrációként felhasznált archív újságcikket az Arcanum Újságok biztosította.

The post Ezért végezték ki Martinovics Ignácot first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu