Az ifjú Kádár János férfiként komoly hatást gyakorolt a korai kommunista mozgalom munkásnőire, ám esetleges hódításai még anekdoták szintjén sem maradtak ránk. Egyetlen barátnőjét ismerjük név szerint, Steiner Piroskát, aki viszont az első titkár halála után még azt is közkinccsé tette, hogy melyik budai barlangban húzódtak meg egy légyott erejéig. Piroska házas volt ekkor, de válófélben, amikor pedig külön albérletbe költözött a kisfiával, Kádár nem tartott vele.

Inkább az édesanyjával maradt, és ez akkor sem változott, amikor összejött egy ugyancsak férjes asszonnyal, Tamáska Máriával, a későbbi feleségével. A mozgalomban ismerkedtek meg, az illegalitásban Kádár gyakran bújt meg náluk, talán éppen Mária férje, a szintén kommunista Róna Ottó invitálására.

A vonzalom 1944-re szinte biztosan kialakult köztük, ismerkedésük a nő visszaemlékezései szerint „nem volt valami romantikus”. Ekkorra már állítólag amúgy is elhidegültek egymástól a férjével, valójában azonban nem tudjuk, Kádár János milyen szerepet játszott a házasság megromlásában. Az asszony szerint 1946-ban vált el Rónától, a hivatalos iratokban 1948 szerepel, tény viszont, hogy a Kádárral közös élete még jó darabig nem kezdődhetett el. A férfi ugyanis még mindig nem tudott elszakadni az édesanyjától, egészen Csermanek Borbála 1949. februári haláláig egy fedél alatt lakott vele. Csak ezután, júniusban tartották meg az esküvőt, két tanújuk Kovács István, a régi bajtárs (aki arra volt büszke, hogy jól bírja a verést, a rendőrök nem tudják megtörni) és az ávó rettegett vezére, Péter Gábor volt.

Erről szólt az előző rész sorozatunkból, amelyben történészekkel készült beszélgetések alapján mutatjuk be Kádár János életét, a tudományos tények és értékelések mellett helyet kapnak a visszaemlékezések, és meg-megállunk háttérinformációk, pletykák felgöngyölítésére is. Továbbra is Dr. Majtényi Györggyel, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem történészprofesszorával, a Magyar Nemzeti Levéltár főlevéltárosával beszélgetve a folytatásban Kádár és Tamáska házasságáról lesz szó:

jóban-rosszban rendíthetetlen kapcsolatukról, hűségükről, mindennapjaikról és arról, hogy mennyire szólt bele Kádár Jánosné a magyar politikába.

Kádár Jánosné

Érdemes azzal kezdeni, hogy házasságkötésükkor Mária Kádár Jánosnéként került az anyakönyvbe, és élete végéig így használta a nevét. Alapvetően nincs ebben semmi különös, a férj nevének felvételét törvény írta elő 1952 végéig, a keresztnevet is a vezetéknév mellé tették a -né végződéssel. Tamáska Mária azonban előző házasságában formabontó módon, függetlenségét hangsúlyozva, nevét Róna Máriaként használta.

Aki ismerte, nem csodálkozott rajta, hiszen önálló véleményt formáló, független, okos, autodidakta módon műveltséget szerző nő volt. Aktív politikai és társadalmi életet élt első férje mellett és vele együtt, szakszervezeti rendezvényen szólalt fel, vitázott, tudatosan kilépett a társadalami skatulyákból, amelyek a nőket a gyerek és a tűzhely mellé kényszerítette. 1949 után azonban Kádár Mária helyett a Kádár Jánosné nevet használta.

Úgy tűnik, hogy ezt az autonómiáját, különállását idővel feladta, és inkább egyfajta magára szabott sorsnak akart megfelelni Kádár oldalán, feltehetően úgy gondolta, hogy személyes életében áldozatot kell vállalnia a férjéért

– mondja a 24.hu-nak Majtényi György.

Ilyenkor persze az embernek eszébe jut, hogy Kádár János ekkor, 1949 nyarán a belügyminiszteri székben ült, a kommunista pártban pedig névleg Rákosi Mátyás egyik helyettese volt, igaz, gyakorlati hatalom nélkül. Ki ne akarná, hogy már a bemutatkozáskor ehhez az emberhez kössék? Máriának is legyezhette az önérzetét, hamarosan azonban kiderült: a „jóban-rosszban” fogadalomból az asszony utóbbit is nagyon komolyan gondolta.

Rosszban is

A Vörös Hadsereg bevonulásával a Moszkvából hazatérő „öreg kommunisták” Rákosival, Gerő Ernővel, Farkas Mihállyal és Révai Józseffel az élen hamarosan átvették a hatalmat, és Kádár is mind magasabbra emelkedett a ranglétrán – az úgynevezett moszkoviták megbíztak benne. Barátait és rokonait mind a Belügyminisztériumban helyezte el, Mária az államvédelemhez került, a levélcenzúrán kapott állást, feladata magánlevelek felbontása és tartalmuk ellenőrzése volt. A nem sokkal később Kádárt vallató, „kínzó” ávós ezredes, Farkas Vladimir így írt róla:

Nagyon csinos, ápolt, mindig ízlésesen öltözködő, értelmes asszony volt, akivel szívesen voltam együtt

– idézi a történész Kádár és Kádárné. Házasságban a hatalommal című könyvében a hírhedt államvédelmis tisztet.

Aztán beütött a mennykő. Miután Kádár asszisztált, sőt tevékeny szerepet vállalt Rajk László kivégzéssel végződő perében, a Rákosi-féle ámokfutás őt is elérte: a Rajk-összeesküvés folytatásának vádjával 1951. április 20-án letartóztatták, decemberben első, majd egy évvel később másodfokon is életfogytiglani börtönre ítélték – itt írtunk ennek részleteiről. Még aznap este ÁVH-s különítmény tört be a Cserje utcai villába, Kádár Jánosné másnap egy szem bőrönddel hagyta el a házat, kérésére testvére lakására vitték.

Elveszítette az állását, elvették az iratait, még a nevét is: ettől kezdve Tamáska Máriaként kellett bemutatkoznia, és jó időre megélhetés nélkül maradt. Többször kihallgatták, végül egy plüssjátékokat gyártó üzemben kapott állást, illetve új papírokat leánykori nevére. A legrosszabb azonban az lehetett, hogy az életfogytiglani ítélet tényén kívül semmilyen információ nem jutott el hozzá a férjéről. Próbált minden, általa ismert követ megmozgatni, de még a régi barát, az esküvői tanú Péter Gábor sem állt vele szóba.

Három év telt el így, és Mária mindvégig kitartott. Határozottan visszautasította, amikor környezete arra biztatta, keressen másik férfit magának.

Ketten a világgal szemben

Nagy Imre első miniszterelnöksége elhozta az enyhülést, Kádárt 1954 nyarán kiengedték a rácsok mögül, ekkor találkozhattak újra. A nő szó szerint belebetegedett a bizonytalanságba – ettől kezdve gyomorbántalmak kínozták, sokszor küzdött fájdalmakkal, rossz közérzettel. A férfit is rendkívüli módon megviselték a börtönévek és az egész procedúra, a későbbiekben bizalmatlanabbá vált környezetével szemben, és még inkább befelé fordult. A házaspár kapcsolatát azonban bizonyos értelemben elmélyítették a szenvedések.

Joggal érezhették úgy, hogy ketten maradtak a világgal szemben, csak egymásra számíthatnak

– fogalmaz Majtényi professzor.

Mária megpróbálta rávenni a férjét, hogy hagyjon fel a politikával, de ő hajthatatlan maradt, a legtöbbünk számára ma felfoghatatlan vak párthűség hajtotta, a feleség szavai szerint azt mondta, „nem tud úgy élni, hogy ne tegyen valamit a pártért”. Nem sokkal később rehabilitálták, kárpótlást kapott – ebben a cikkben írtunk erről részleteiben –, ám a Cserje utcai villát csak 1957-ben szerezték vissza.

Kádár visszatért a párthierarchiába, és ettől kezdve aktívan taktikázott: nem köteleződött el sem Rákosiék, sem a Nagy Imre köré csoportosuló reformerek irányába. Mária visszakerült az ávóhoz, majd a Magyar Távirati Irodánál helyezkedett el személyzeti vezetőként. Szakmai tapasztalat nélkül, a visszaemlékezések szerint azonban hamar megszerették, mert „megértő volt és emberi”.

„Nem neked kellene csinálni”

Az 1956-os forradalom történéseinek Kádár aktív részese volt, egyre inkább Nagy Imréék oldalára sodródott, majd november 1-jén eltűnt, elrabolták a szovjetek. Itthon senki nem tudta, még a felesége sem, hogy hol van, él-e még egyáltalán, majd november 4-én bejelentkezett a rádióban mint Magyarország új vezetője. November 7-én pedig szovjet tankokkal érkezett Budapestre rendet teremteni, leszámolni az „ellenforradalommal”.

Október 23-ától a Parlamentben lakott, előtte hosszabb jugoszláviai látogatáson volt, Máriával hetek óta nem látták egymást. Az asszony Aczél György visszaemlékezése szerint e szavakkal fogadta az Országház lépcsőjén:

Ezt a szart már hagyhattad volna Rákosiékra. Nem neked kellene csinálni

– idézi Majtényi György a Kádárné és Kádárban.

Nem hagyta, ő csinálta. Kádár János teljes mértékben kiszolgálta Moszkva érdekeit Magyarországon, miközben részben a saját biztonsága érdekében kivégeztette Nagy Imrét, és mondhatni a falig elvitte a bosszút amikor „számolta”, hány embert végeznek ki a forradalomért.

A kádári hatalom sorozatunk korábbi részében inkább restaurációnak, mint konszolidációnak nevezett megszilárdítása után a házaspár életét már nem befolyásolták érdemben külső körülmények. A történész meglátása szerint Kádár és Kádárné „egymáshoz öregedett”: a férfi egyre zárkózottabb és komorabb lett, az asszony pedig mindinkább ehhez idomulva adta fel önállóságát. Nézzük hát 40 évig tartó házasságuk mindennapjainak néhány aspektusát.

Hűség és gyerek

Mint férfi és nő, remekül kiegészítették egymást. „Én nem tartottam az uram mellett fiút magamnak” – fogalmazott Kádár Jánosné utóbb azokra az évekre visszaemlékezve, amikor a férje börtönben ült, és ez nemcsak akkor volt igaz, hanem a későbbiekben is így maradt. Nincs arra bizonyíték, de még csak szóbeszéd, utalás sem, hogy Tamáska Mária valaha is félrelépett volna.

Ugyanezt mondhatjuk el Kádárról. A kommunista elit itthon és külhonban sem a földi örömök megtagadásáról volt híres, és mint oly sok más területen, az elvtársak itt is hírhedten visszaéltek a hatalmukkal. Az Ónody-per kapcsán a közvéleményt rendkívüli módon foglalkoztatták a féktelen mulatozásokról, egyenesen titkos orgiákról szóló hírek, amik ugyan csak részben tartalmazták az igazságot, mégis jól mutatja, hogyan viszonyultak a vezetők a hatalmukhoz, és mit gondoltak minderről a hétköznapi emberek. Hasonló pletykák jártak az elvtársak vidéki vadászkiruccanásairól is, ám Kádár Jánost ezek a feltételezések messze elkerülték. Azt kell mondanunk, a házaspár sírig tartó hűségben élt együtt.

A magának való pártfőtitkár mellett Máriának nehéz volt társasági életet élni, alig néhány ember volt bejáratos a Kádár-villába. Nagyon visszahúzódó életük volt, leginkább egymás társaságában töltötték az idejüket

– folytatja a történész.

Egyetlen párral ápoltak szorosabb kapcsolatot, Aczél Györggyel és nejével, a sebészorvos Csató Zsuzsannával: Máriának Aczélnéval volt a legközelebbi viszonya a pártvezetés köreiből, valószínűleg intellektuálisan is vele érthette meg magát a leginkább. Gyermekük nem született (Máriának az első házasságából sem volt gyereke), aminek pontos okát nem ismerjük. Talán koruk miatt, mindketten 1912-ben születtek, 37 évesen kötöttek házasságot, Kádár szabadulása után már a 42. évüket taposták, a megpróbáltatások hatására mindketten egészségi gondokkal terhelten kezdték újra az életüket.

Ám miután erről soha nem beszéltek, mi sem akarunk megalapozatlan feltételezésekbe belemenni. Tamáska Mária így nyilatkozott: „A mi házasságunkból nem született gyerek. Sajnos ez az én hibám. Az uram nagyon szeretett volna gyereket, de ezért soha nem tett nekem szemrehányást. Viszont életének utolsó napjaiban gyakran ismételgette: még szerencse, hogy nincs gyerekünk, ugyan mit is csinálna most?”

Jánoskám, Gyermekem és Kis Fiam

A negyvenes éveik végétől, az ötvenes éveik elejétől mindketten sokat betegeskedtek. A teljesség igénye nélkül gyomorbántalmakkal kínlódtak, ki-kiújuló gyomorfekély kínozta őket, Kádárnak fájt a vállízülete, lumbágós panaszai voltak, és magas vérnyomással küzdött. Máriának a térde és a csigolyái fájtak, pajzsmirigy-túlműködéssel kezelték, diétáznia kellett, és jóindulatú daganatot távolítottak el az egyik melléből. Emiatt gyakran jártak gyógykezelésekre, ilyenkor, illetve egyébként is meglepően gyakran, levélben érintkeztek, ahol érthető módon – a korban még az ő leveleiket is felbonthatták volna – visszafogottabban fogalmaztak, mégis erős érzelmi kötelék olvasható ki az írásaikból. Az asszony Jánoskámnak, Gyermekemnek vagy Kis Fiamnak becézte férjét.

Mély kapcsolatuk azonban nem volt mindig problémáktól mentes. A hatalmat megszerző Kádár 1956 végétől évekig szünet nélkül dolgozott, korábbi cikkünkben azt írtuk, kezdetben szinte mániákus módon vetette magát a munkába, pokoli tempót diktált magának. Az asszony egyre mellőzöttebbnek érezte magát, nemtetszésének, bánatának a maga elmés módján adott hangot 1958-ban.

Kádár titkárságára írt hivatalos levelet férjét elvtársnak szólítva, bemutatkozott, majd felrótta a férfi közömbösségét, és hogy állandóan a munkába merül.

„És miért vagyok én mindég csak árnyék? A pártszerűség is bizonyos határon túl ésszerűtlen, mint minden, amit túlhajtunk” – írta Kádárné. Az is fájt neki, hogy Rákosi megtorlását ő éppúgy megszenvedte, mégsem kapott semmiféle kárpótlást, senki sem foglalkozott vele, árnyéknak nézték Kádár János mögött. Írásos választ fenti panaszára nem kapott, ám későbbi leveleik meghittebb stílusából következően sikerült elrendezniük a konfliktust.

A források alapján Majtényi György az 1950-es évektől inkább bensőségesnek, barátinak értékeli Kádár és Tamáska kapcsolatát, mintsem szerelminek és szenvedélyesnek. A Kádárné és Kádárban idézi Mária Kádár halála után tett kijelentését: „Azt vallotta, a barátság nagyon mély érzés, az nagyon komoly dolog. […] Azt hiszem, én voltam a legjobb barátja. Engem mindig becézett”.

Időnként tartottak tőle

Tamáska Mária 1958-ban a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának osztályvezetője lett, 1974-ben a hivatal vezetőhelyettesévé nevezték ki. Gyakorlatilag miniszterhelyettesi pozíció volt, ezzel pedig a legmagasabb rangú női politikusok közé emelkedett. Saját jogán volt beleszólása a politikába, miközben bizonyos szempontból férjét is befolyásolta. Nem tudjuk, mennyire „szólt bele” egyes ügyekbe, személyzeti döntésekben azonban nagy hatással volt Kádárra.

Diktatúrában az egyik legfontosabb kérdés, hogy milyen emberek kerülnek a hatalomba, és lojálisak maradnak-e a pártvezetéshez. Magánbeszélgetéseik során Mária rendre kifejtette a véleményét az egyes személyekről, és Kádár alighanem hallgatott rá

– fogalmaz a történész.

Visszaemlékezésekből ismert, miszerint Kádár nagy gondot fordított arra, hogy mindenkit elvtársként üdvözöljön, kezet fogjon a pincérekkel, vadászokkal, a mindennapi érintkezések során gondosan kerülte a hatalmi gőgöt. Mária azonban tudott keményen és hidegen bánni a személyzettel. Nem voltak túlzó allűrjei, de főleg az idős Kádár Jánosnétól időnként tartott a környezete – rideg, kemény emberré vált az évtizedek során.

A nagyzolás egyikükre sem volt jellemző, Máriának nem voltak olyan igényei, mint mondjuk Tito, Hruscsov vagy Brezsnyev feleségének. Rotschild Klára a szalonjából öltözködött, követte a korabeli protokollt, ám nem akart feltűnő fényűzésben élni.

A közös örökség szándéka

Végezetül pedig a szociálpolitika lehetett az a terület, ahol Tamáska Mária kifejezetten igyekezett hatást gyakorolni Kádár döntéseire. Mindketten szegénységből, alsóbb társadalmi rétegből származtak, Mária egyfajta közös küldetésnek tekintette, hogy a Kádár-rendszernek legyen valami pozitív öröksége a szegényebb társadalmi csoportok számára, ami Kádárnak szintén fontos volt. E kérdésben úgy tűnik, nem húzódott a háttérbe férje életében sem, halála után pedig létrehozta a rászoruló tehetségeken segítő Kádár János Alapítványt. Ezt tartotta a rendszer legfőbb örökségének, és azt szerette volna elérni, hogy a köztudatban ez tapadjon férje emlékéhez.

Az első házasságában féltve őrzött autonómiáját második férje mellett feladta, mégsem tekinthetjük néma, háttérbe húzódó feleségnek, a neki fontos kérdésekben hallatta a hangját, illetve voltak emberi és politikai elvárásai társával szemben. A nadrágot azonban mindvégig a férfi hordta. Majtényi György megjegyzi:

Életük végén azért megfordult ez a szerep, amikor már csak ő volt a beteg Kádár mellett, ő ápolta. Ikonikus kép, ahol utolsó beszéde után feleségével távozik a pártszékházból úgy, hogy Mária botra támaszkodva támogatja.

Kádár Jánosné 1992. március 30-án hunyt el. Férje 1989-ben bekövetkezett halála után azon dolgozott, hogy Kádár megítélését „megváltoztassa”, kedvezőbb képet örökítsen róla tovább.

A január 11-12-ei hétvégén jelentkezünk a Kádár-sorozat folytatásával, amikor is visszatérünk a politikába, és az erőltetett haderőfejlesztésről, valamint a gazdasági nehézségek sokasodásáról lesz szó.

The post „Ezt a szart már hagyhattad volna a Rákosiékra” – korholta Kádárt a felesége first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu