Kelet-Ázsiában évezredeken keresztül Kína számított az első számú nagyhatalomnak, e státuszára az első nagy csapást az 1860-ban lezárult ópiumháborúk mérték. A Csing-dinasztia elitje azonban ebből csak a nyugati fegyverek fölényét szűrte le tanulságképpen, fegyvergyárak építése mellett társadalmi-gazdasági reformok nem történtek az országban.

A világtól sokáig elzárkózó Japán is hasonlóan sokkszerűen, bár háború nélkül kellett engedjen a nyugati nyomásnak, a szigetországban azonban a Meidzsi-restauráció néven ismert átfogó modernizációval reagáltak az új kihívásra.

Összecsapás Koreáért

A fejlődő Japán figyelme hamarosan a régóta kínai befolyás alatt álló Koreára terelődött, amelyet „Japán szívére irányzott tőr”-ként tartottak számon. A japánoknak kapóra jött, hogy az ópiumháborúk nyomán Kína pozíciója e térségben is megrendült, így az 1870-es évek második felétől elsősorban gazdasági-politikai eszközökkel igyekeztek Koreát saját érdekszférájukba vonni. Az érdekellentétek a következő években többször is fegyveres összecsapásokba, felkelésekbe csaptak át a félszigeten, majd végül 1894 augusztusában kitört az első kínai–japán háború is. A modernizált japán flotta és hadsereg kevesebb mint egy év alatt döntő győzelmet aratott a kínai erők felett, és 1895. április 17-én meg is kötötték a háborút lezáró simonoszeki békét.

A szerződés természetesen tükrözte a japán győzelem tényét: Kína elismerte Korea teljes függetlenségét (ez persze a gyakorlatban a félsziget feletti japán befolyás erősödését jelentette, ami 1905-re nyílt megszállásba is torkollott); Japán megkapta a Liaotung-félszigetet, a Penghu-szigeteket és Tajvant. Kína közel 7,5 tonna ezüst kártérítést tartozott fizetni Japánnak, megnyitott egy sor fontos kikötőt a japán kereskedők előtt, ráadásképpen még egy sanghaji koncessziós területet is kapott a szigetország.

A gond az volt, hogy ezzel a térhódítással Japán már az európai hatalmak tyúkszemére is rálépett.

Japán meghátrált

A fő ellenző Oroszország volt, amely német és francia támogatással már hat nappal az aláírás után a szerződés módosítására szólította fel Japánt. II. Miklós cárt kiváltképp a Liaotung-félsziget végén található Port Arthur kikötőjének sorsa aggasztotta, mivel a várost birodalmának jégmentes csendes-óceáni kikötőjévé kívánta tenni. A három hatalom egységes fellépése meghátrálásra késztette Japánt, amely novemberben kiürítette a Liaotung-félszigetet, további kártérítés fejében (a dolog külön szépsége, hogy ezt a „nyugatiak” Kínával fizettették, noha a területet végül Oroszország szerezte meg).

Az események ilyetén alakulása nemcsak az 1904–1905-ös orosz–japán háborúnak ágyazott meg, amelyben Japán megmutatta, hogy „hazai pályán” már egy európai nagyhatalommal szemben is fel mer és fel is tud lépni. Kínában az újabb, ezúttal az évezredeken át lenézett apró szomszéd kezeitől elszenvedett megaláztatás a Csing-dinasztia rendszerének végső megroppanásához, majd 1911-es bukásához vezetett.

Japánban pedig a nyugati beavatkozás jelentett komoly törést, az országban tömegek tüntettek a meghátrálás ellen, a kormány majdnem bele is bukott a történtekbe. A japán közvélemény és az országot irányító elit ekkor szembesült először azzal, hogy a modernizáció és a nyugatosodás ellenére az országot még sokáig nem fogják a nyugati hatalmak magukkal egyenrangúnak elfogadni, ez pedig hozzájárult a nacionalista, erőszakos expanzió politikáját követő erők megerősödéséhez.

The post Ezzel lépett Japán a Nyugat tyúkszemére 1895-ben first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu