A Párizstól nyugatra emelkedő Mont-Valérien katonai erőd börtönének fojtogató hőségében 1898. augusztus 31-én Hubert-Joseph Henry alezredes elkeseredett hangú levelet írt feleségének, majd megivott egy fél üveg rumot, és végzett magával. Kétségbeesett tette fordulópontot jelentett az újkori történelem egyik legismertebb perének számító Dreyfus-ügyben. Henry öngyilkosságának történetét – amit azután követett el, hogy a kérdéses ügy bizonyítékainak meghamisítása miatt letartóztatták – a jobboldali nacionalista sajtó egy olyan sajtókampányban használta fel, amely alkalmas volt a francia demokratikus rend és a köztársaságba vetett bizalom megingatására.

Az ügy háttere ma már jól ismert. 1894-ben a kémelhárító tiszt Henry egy, a francia katonai hírszerzésben működő besúgóra talált árulkodó bizonyítékot. A német nagykövetségen dolgozó (és Henry zsoldjában álló) egyik takarítónő ráakadt egy utóbb bordereau-nak elnevezett, katonai titkokat feltáró jegyzékre, amely a francia vezérkar egyik tisztjének tollából származott. A kézírást az akkor a hadügyminisztériumban dolgozó Alfred Dreyfus századoséval azonosították, akit – miután letartóztatták – hadbíróság elé állítottak, nyilvánosan megfosztották a rangjától, és a Francia Guyana partjainál fekvő Ördög-sziget hírhedt fegyenctelepén magánzárkába zárták.

A hadsereg azonban bakot lőtt.

Az ügyben ugyanis mind több ellentmondás és szabálytalanság bukkant elő. 1896 augusztusában Georges Picquart alezredes, a katonai hírszerző szolgálat frissen kinevezett vezetője újabb, a német nagykövetségről ellopott iratokat tanulmányozott. Megállapította, hogy az egyik dokumentum kézírása megegyezik azon bordereau-éval, melynek alapján Dreyfust elítélték, ám az aláírás Ferdinand Walsin-Esterhazytól, egy züllött életet élő, adósságokban úszó, kétes hírű tiszttől származik, aki két éven át katonai titkokat adott el a németeknek. Picquart számára tehát világossá vált, hogy Dreyfus ártatlan.

Eltitkolt melléfogás

Dreyfus még e felfedezést követően is évekig börtönben tengődött, mivel sem a kormányhivatalnokok, sem a hadsereg, sem a közvélemény jelentős része nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy milyen égbekiáltó hiba történt. Ez részben a hatóságoknak a nemzetbiztonság fenntartására irányuló igyekezetéből fakadt, hiszen mindenképpen szerették volna elkerülni, hogy a hadsereg éppen akkor demoralizálódjon, amikor Franciaország katonai szövetségre lépett Oroszországgal, miközben a Németországgal fennálló viszony Elzász-Lotaringia 1871-ben történt német elcsatolását követően egyre ellenségesebbé vált. Ugyanakkor Dreyfus elzászi és zsidó származása is szerepet játszott benne – egy olyan időszakban, amikor az antiszemitizmus „tudományos” fajelméletre alapozott erőteljes irányzata ütötte fel a fejét.

Mindezek a tényezők arra a mélyebb megosztottságra is hatást gyakoroltak, amely a francia társadalmat 1789 óta bomlasztotta. Voltak, akik – hasonlóan Dreyfushoz – elfogadták a forradalomnak az 1870-ben alapított Harmadik Köztársaság által megtestesített elveit és örökségét: az állam és a vallás szétválasztását, a parlamentáris demokráciát, a polgári egyenlőséget és a tudományt, valamint az emberi értelmet nagyra becsülő világnézetet.

• A francia politikai kultúra eme határozott irányvonalát követők általában Dreyfus hívévé – „dreyfusard”-rá – váltak, akik a kapitány ártatlansága mellett kardoskodtak.
• Ellenlábasaik 1789-et Franciaország valódi – katolikus, hierarchikus és monarchikus államot feltételező – történelmi rendeltetésével való végzetes szakításnak tekintették. E hagyományos konzervativizmus utóbb egy újfajta, társadalmi reformokat kilátásba helyező, ugyanakkor nacionalista, tekintélyelvű és zsidóellenes jobboldali ideológiával egészült ki. Hívei közül sokan az ügy felülvizsgálatát ellenző Dreyfus-ellenes mozgalomhoz csatlakoztak.

E lángokat a fanatikusan elfogult sajtó szította, amely meghatározó szerepet játszott a közvélemény meggyőzésében.

A nyomtatott média hatalmas fejlődésnek indult, melyet a gyorsabb hírközlés, a fényképek lapokban történő közzététele, a hirdetések elterjedése, az újonnan bevezetett nyomtatási eljárások ösztönöztek, így előállításuk gyorsabbá, olcsóbbá vált, és a közönség szélesebb rétegeihez is eljutott. Az 1881-ben elfogadott sajtótörvény szinte minden korlátozást feloldott a közzé tehető tartalmakra vonatkozóan, jóllehet ezt 1893-ban és 1894-ben, az anarchista bombamerényletek sorozata után visszavonták. Az újságírókat és a kiadókat lehetett perelni rágalmazásért, ám az ilyen ügyek csak ritkán jártak sikerrel. 1881 és 1914 – az első világháború kitörése – közötti időszakban az időszaki kiadványok száma 250 százalékkal gyarapodott.

Ugyanakkor a nyomtatott sajtó eme pezsgő ökoszisztémájában egy, a közösségi média, az online hírek és a mesterséges intelligencia mai korában is ismert veszély leselkedett. Nagyon könnyen lehetett ugyanis

• álhíreket – vagyis félrevezető információkat (nem szándékosan terjesztett hamis állításokat),
• dezinformációkat (az olvasók politikai és társadalmi célú manipulálására kitalált koholmányokat)
• és rosszindulatú torzításokat (valódi tényeken alapuló, de megtévesztés céljából eltorzított állításokat)

– terjeszteni.

Álhírek

A Dreyfus-ügy éveiben az újságok hemzsegtek a „fake news”-tól. Azt követően, hogy Walsin-Esterhazy perét 1898 januárjában a katonai bíróság végül tárgyalta – majd nagy feltűnést keltő sietséggel fel is mentette őt –, a Dreyfus-ügy közfelháborodást okozó, szenvedélyes vitává fajult.

Január 13-án a regényíró Émile Zola a L’Aurore napilapban „J’Accuse…!”, azaz „Vádolom…!” címmel jelentette meg a köztársasági elnökhöz intézett nyílt levelét. Ebben a kormányt és a hadsereget kirívó igazságtalanság elkövetésével és az igazság eltitkolására irányuló összeesküvéssel vádolta meg. Külön hangsúllyal emelte ki és ítélte el a hamis állítások mögött fellelhető antiszemitizmust, militarizmust és tekintélyelvűséget: „A közvéleményt félrevezetni, gyilkos célok érdekében manipulálni és egészen az őrületig eltorzítani bűncselekmény” – mutatott rá Zola.

Bűncselekmény az antiszemitizmus gyűlöletes bástyája mögé rejtőzve az egyszerű, hétköznapi emberek elméjét megmérgezni, reakciós és mások véleményét elfogadni képtelen szenvedélyeket dühöngéssé korbácsolni. Bűncselekmény a gyűlölet céljainak elérését hazafias húrok pengetésével elősegíteni.

Zola szenvedélyes kirohanása után a Dreyfus-ügy országos méretű botránnyá terebélyesedett. Az újságok – kevés kivételtől eltekintve – inkább megerősítették hitükben az olvasóikat ahelyett, hogy a tényekkel szembesítették volna őket. Azon törekvésüknek, hogy olvasóikat azzal traktálták, amit hallani akartak, részben gazdasági okai voltak: például a konzervatív Le Figaro 1897-től felhagyott Zola cikkeinek közlésével, mivel azok nyíltan Dreyfust támogatták, csökkentve ezzel a lap kelendőségét.

Sok álhír azonban még alattomosabb célokat szolgált. A Dreyfus-ellenes újságok a zsidókat célba véve szították a nacionalista előítéleteket, azt bizonygatva, hogy a hadsereg „becsületét” védik, és szembeszállnak a „dreyfusard”-ok „hazafiatlan” mesterkedéseivel – mindezt annak érdekében, hogy támogatást szerezzenek a köztársaságot gyűlölő, különféle autoriter, monarchista, nacionalista és antiszemita erőknek.

Nem mintha a Dreyfus-pártiak ártatlanok lettek volna a „fake news” terjesztésében. Jóllehet Zolának a „Vádolom…!” című cikkében megfogalmazott állítások megfeleltek a valóságnak, nem mindenben volt igaza. Ezt maga is elismerte, amikor végül kijelentette, hogy hajlandó alávetni magát az 1881. évi sajtótörvény által előírt, rágalmazás miatti vádemelési eljárásnak. 1898-ban bíróság elé is állt, és a börtönbüntetést csak úgy tudta elkerülni, hogy júniusban Angliába szökött, ahol egy évig élt száműzetésben.

Alkalomadtán még néhány baloldali, Dreyfus-párti lap sem átallotta használni a zsidókról, mint kapitalistákról elterjedt antiszemita előítéletet, hogy igazolja a zsidóellenes közhangulatot. A Dreyfus-ellenes sajtótermékek a zsidókat, a szocialistákat és a baloldali köztársaságpártiakat az „árulók testülete” (ahogyan a vitriolos tollú újságíró, Henri Rochefort megfogalmazta) tagjainak bélyegezték.

A Dreyfus-párti sajtó is hajlott arra, hogy maga gyártotta összeesküvés-elméleteket terjesszen, és ellenfeleit a katolikus egyház és a nacionalisták által szőtt összeesküvés résztvevőinek tekintette, amely a köztársaság és az 1789-es örökség megsemmisítését szeretné elérni. De a Dreyfus-ellenes sajtó nőtt nagyobbra: az 1898 februárjától megjelent 55 napilapból csak 8 volt Dreyfus-párti, csaknem mindet viszonylag alacsony példányszámban is terjesztették. A sajtópiacot a Dreyfus-ellenes lapok uralták, amelyek

csaknem saját kényük-kedvük szerint bombázhatták olvasóikat féligazságokkal és szemenszedett hazugságokkal, ekként erősítve az előítéleteket, gerjesztve a félelmeket.

Bocsánatos hamisítás

Az egyik legbotrányosabb esemény Henry alezredes halála után következett be. Miután bajtársa, Picquart 1896-ban leleplezte Walsin-Esterhazyt, mint a valódi árulót, Henry úgy igyekezett a Dreyfus elleni vádat jobban megalapozni, hogy egy bűnös voltát „bizonyító” levelet hamisított, amelyet a bizonyítékok közé csempészett. A trükk egészen 1898-ig bevált, amikor is az egyre erősebb nyomásnak engedve a kormányzat vizsgálatot rendelt el, melynek eredményeként a hamisítás lelepleződött, és Henry – miután őrizetbe vették – öngyilkosságot követett el. A Dreyfus-ellenes újságírók Henry bűncselekményét megbocsáthatónak tartották, hiszen e „hazafias” tett magasztosabb célt – a nemzet biztonságát – szolgálta. Kitartottak amellett, hogy Dreyfus mindenképpen bűnös, és, még ha ártatlan volna is, azok, akik nevét igyekeznek tisztára mosni, Németország zsoldjában álló árulók.

A gondolat, hogy Henry a hazafiság ügyének mártírja volt, mind nagyobb teret nyert, amikor a nyíltan és hevesen zsidóellenes La Libre Parole gyűjtést indított az alezredes özvegye, Berthe asszony támogatására, aki ily módon nem kevesebb mint 25 ezer adományozótól kapott felajánlást. Az újság pedig közzétette a küldeményekhez mellékelt antiszemita és köztársaság-ellenes üzenetek sokaságát. Mivel a La Libre Parole annyit tesz, hogy „szabad szó”, az ügy valóságos esettanulmányként szolgál arra, hogyan rejtőznek az előítéletek és a demokráciaellenes erők pontosan azon szabadságjogok mögé, amelyeket megsemmisíteni vagy másoktól megtagadni igyekeznek.

1899 februárjában Félix Faure elnök – aki ellenezte Dreyfus perének újratárgyalását – agyvérzésben elhunyt. Utódja a Dreyfus-párti Émile Loubet lett, akinek parlamenti megválasztása sikertelen puccskísérletet váltott ki a Dreyfus-ellenes mozgalom tömegeit szervező Hazafiak Ligája (Ligue des Patriotes) és az Antiszemita Liga részéről. A fellebbviteli bíróság júniusban érvénytelenítette Dreyfus elítélését, és elrendelte a perújrafelvételt, amelyre 1899 augusztus–szeptemberében, Rennes-ben került sor – mivel Párizst túl veszélyesnek ítélték.

Általános megdöbbenésre a katonai bíróság ismét bűnösnek nyilvánította a kapitányt. Jóllehet, Loubet köztársasági elnök államfői kegyelemben részesítette, Dreyfust hivatalosan csak 1906-ban mentették fel.

Ezután visszatért a hadseregbe, és kitüntetéssel szolgált az első világháborúban. A Dreyfus-ügy során világossá vált, hogy, amikor a tét magas, a társadalmat megosztó árkok pedig mélyen húzódnak, a féligazságok, hazugságok, a figyelemelterelés, a félelem meg az előítéletek szítása, valamint a „hazafiságra” való hivatkozások áradata mennyire megnehezítette a polgárok számára, hogy megalapozott döntéseket hozzanak. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy sok polgár inkább megelégszik avval, hogy előítéleteit megerősítsék, minthogy kritikus szemmel vizsgálat alá vegyék azokat.

A cikket Barabás József fordította.

The post Fake news és manipuláció a 19. században: a Dreyfus-botrány first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu