Jankovics Márton

Charles Dickens: Két város regénye (Athaeneum, 2016, 616 oldal)

Mielőtt a Két város regénye díszes kiadása tavaly a kezembe akadt volna, utoljára talán még a gimiben olvastam Dickenst – akkor viszont annyira magával ragadott, hogy rendre hajnalig fennmaradtam, hogy megtudjam, mi lesz szegény kis Twist Olivér sorsa. Nem kérdés számomra, hogy ha a viktoriánus kor írófejedelme ma élne, a Netflix vagy az HBO elsőszámú showrunnere lenne. Ehhez tulajdonképpen megvan a szakmai előképzettsége, hiszen az eredetileg hétről hétre, fejezetenként közölt bestsellerei fektették le a mai sorozatok számos dramaturgiai eszközét. A Két város regénye is bőven él a lélegzetmegakasztó cliffhangerekkel, az ügyes elhallgatásokkal, a váratlan fordulatokkal, keserédes happy enddel és az egyéb elbeszélői trükkökkel, így nem is a tekintélyes hossz miatt (több mint 600 oldal) nyúlt hónapokra az elolvasása, csakis azért, mert más könyveket is közbe kellett iktatnom hivatalból. Már a híres nyitómondat is mutatja, hogy szerzőnk tökéletesen tisztában van a felütés fontosságával:

Azok voltak a legjobb idők, azok voltak a legrosszabb idők

– mutasson valaki ennél jobb regénykezdést! Persze Dickens később is odateszi magát a London és Párizs között ugráló cselekménnyel, amiből természetesen nem hiányzik az itt-ott kissé dagályos szerelmi szál, a hősies önfeláldozás, szimpatikus hőseinket pedig folyton bebörtönözni vagy lefejezni akarják. A közeg annyiban ezúttal nem igazán dickensi, hogy a viktoriánus Anglia helyett a francia forradalom idején járunk, de azért Dickenst itt sem kell félteni a lesújtó társadalomkritika terén: hatásos leírásokat kapunk a francia parasztok nyomoráról, valamint az őket lázadásba szadizó arisztokraták elvetemültségéről és totális inkompetenciájáról, ahogy később persze az évszázadokig fortyogó indulatait szabadjára engedő nép értelmetlen vérszomjáról is.

A kalandos sztori és a történelmi tabló működik a morális okfejtések, a szappanoperai túlzások, valamint annak ellenére is, hogy Dickens érzékelhetően otthonosabban mozog a két címbéli város közül az egyikben, mint a másikban: Londont minden elemében ismeri, míg Párizst és a francia falvakat inkább történelemkönyvekből és útleírásokból idézi elénk, de ezt is nagy mesélőkedvvel. Bónusz, hogy a művet Karinthy Frigyes fordította, akinek előszóbeli frappáns meglátásával könnyű egyetérteni: „Dickens, akit kis idők nagy tanújának lehetne nevezni, ebben a művében megmutatta, hogy a nagy időknek is méltó krónikása tudott volna lenni.”

Christopher Duggan: A bódult nemzet – A Mussolini-imádat anatómiája (Park, 2016, 564 oldal)

„A nép olyan, mint egy nagy gyerek: irányításra, segítségre, és ha kell, büntetésre van szüksége” – mondta a mellébeszéléssel aligha vádolható Benito Mussolini egy angol lapnak adott interjújában 1925-ben. Azóta pontosan száz év telt el, de ez a nyíltan paternalista vezetői szemlélet egyáltalán korántsem ment ki a divatból, sőt, most kezd csak igazán visszatérni. Az első világháborúban nagy veszteségeket szenvedő olaszok – más népekhez hasonlóan – akkoriban is épp ki voltak ábrándulva a liberalizmusból és a tesze-tosza demokráciából, vissza akarták kapni „egykori nagyságukat” és mindennél jobban vágytak egy erőskezű vezérre, aki irányt szab nekik. Már csak az ilyen ismerős motívumok miatt is nagyon tanulságos manapság kézbe venni a korszak egyik jeles kutatója, Christopher Duggan brit történész 2012-es könyvét, amely magyarul A bódult nemzet – A Mussolini-imádat anatómiája címen jelent meg. Az eredeti cím persze sokkal kifejezőbb, így szól: Fascist Voices. An Intimate History of Mussolini’s Italy.

Mert Duggan művében épp az a legérdekesebb, hogy a fókuszt nem a vezetők, hanem a nép szólamaira helyezi, amivel valóban elér egyfajta történészi intimitást. A könyv nem elsősorban a politikai döntések, intézmények és történelmi figurák szemszögéből fejti fel az itáliai fasizmus kiépülésének és tartósságának okait, sokkal inkább átlagpolgárok naplóbejegyzéseiből és a Ducénak írt levelek tízezreiből – ezek pedig egész más, olykor mélyebb dimenzióit világítják meg egy rendszernek, mint a hagyományos politikatörténet. A társadalmat feszítő vágyakat, projekciókat és felfokozott érzelmeket ugyanis gyakran kifelejtik az elemzésekből, miközben azok kulcsfontosságú részei lehetnek a politika működésének. A történelmi eseményekbe ágyazott vallomásokat olvasva sokkal érthetőbbé válik például, hogyan válhat le a vezér mitikussá növesztett alakja a mindennapi korrupció és problémák bosszantó megtapasztalásáról, vagy akár egy nagy kedvvel megkezdett, mégis kudarcba fulladó világháborúról, amelynek borús éveiben is efféle fohászok árasztották el Mussolini titkárságát: „Kedves Ducénk! A legrettentőbb megpróbáltatásokat szenvedjük el veled és érted, de ne hagyj el bennünket ebben a súlyos órában. Jöjj vissza, és légy teljesen a miénk: szoríts bennünket erős öklödbe. Te mondád: »A tavasz közel””.

Kránicz Bence

Walter Benjamin: A műalkotás a technikai reprodukció korában (Open Books, 2024, 346 oldal)

Az egyre nélkülözhetetlenebbé váló Bázis Könyvek sorozatban megjelent kötet alcíme Művészetelméleti és kultúrpolitikai írások, vagyis nem csak Benjamin leghíresebb, nemzetközi szinten legnagyobb karriert befutott tanulmánya szerepel benne. Azért jó, hogy benne van az is: a magyarul már többször megjelent Műalkotás-tanulmányt most Mélyi József és Erhardt Miklós fordította újra, annak tudatában, hogy Benjamin gondolkodói építményében minden szónak – jelen esetben a sokszorosíthatóság helyett használt reprodukciónak – jelentősége van.

Ennek a tanulmánynak az elhíresült részletei közé tartozik az egyedi műalkotásokra vonatkoztatott „aura” fogalma és a fasizmus nagy trükkje a politika esztétizálásáról, amire a kommunizmusnak a művészet politizálásával kell válaszolnia. Benjamint, a múlt század húszas, harmincas éveinek egyik legeredetibb művészetfilozófusát és társadalomkutatóját viszont igazán párizsi széljegyzeteinek, céduláinak, bölcsész agyömléseinek, vagyis a Passzázsoknak itt olvasható válogatása hozza közel a mai olvasóhoz: a tragikus sorsú szerzőt mindent megjegyző és összegyűjtő, folyton kombináló, megszállott mű-, életmód- és politikaértelmezőnek mutatja, a huszadik század egyik legmozgékonyabb elméjű tudósának.

Raymond Chandler: Asszony a tóban (21. Század Kiadó, 2020, 304 oldal)

Chandlert télen jó olvasni igazán. Átmelegít, ahogyan csak a csavaros bűnügyek meg a cinikus és/vagy korrupt nyomozók tudnak. Az Asszony a tóban a szerző 1939 és 1943 közötti nagy szériájának utolsó darabja, a negyedik az akkoriban évente érkező Philip Marlowe-regények sorában. A visszatérő motívumok már készen állnak: a magándetektív Marlowe életunt és állhatatos, ironikus bölcselkedésre könnyen kapható figurája, Los Angeles lecsúszott és rideg szegletei meg a befejezések pirruszi győzelmei. Hiába oldja meg ugyanis Marlowe a gyilkossági ügyeket, néhány illúzióval mindig szegényebb lesz, és a világot összehasonlíthatatlanul rosszabb helynek látja, mint mielőtt belebonyolódott volna aktuális ügyébe. Pedig már akkor sem tartotta valami sokra.

The post Fasiszta szenvedély, az univerzum rejtélyei és asszony a tóban – ezekről olvastunk decemberben first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu