„Rövid az emberi élet, de örökké akarok élni.”

(Misima Jukio búcsúlevelének utolsó mondata a szeppuku előtt, idézi Nádas Péter a Misima-mondat című esszéjében)

Nagyon sajnálom, de olvasóként még mindig könnyebb átkelni a tű fokán, mint íróként. A tű hegye a toll hegye. Nádas Péter írásmódja egy archaikus tetoválóé volt. Mindig ilyen precíziós szakembernek képzeltem, akinek az írás folyamata egyszerre érzéki, fájdalmas, intim, monoton, kreatív, komponált, féktelen – és mérhetetlenül magányos. Saját bevallása szerint íróasztalmunkájának legnagyobb küzdelme éppen az volt, hogy megszabaduljon a leszúrt mondatoktól. Legendás íróasztala mégsem tűnt csatatérnek vagy terepasztalnak. Inkább volt bibliapapír, amelyre rátetoválta a berlini falat, a Történelem véraláfutását, majd az új törésvonalakat, lövészárkokat és vetemedéseket. Striákat, sebhelyeket, idegpályákat, elzáródó koszorúeret, lepedők gyűrődéseit.

Nádas Péter a saját bőrét, a saját életét és a saját halálát vitte vásárra.

De ez mégsem a hiúság harsány könyvvására volt. Hiszen az író élete és életrajza: a könyvei megírásának története. A hazatérés pedig e két végállomás között lehetséges: Megszállott Irodalomból a Fegyelmezett Életbe, Megszállott Életből a Fegyelmezett Irodalomba. Élettől keletre, Irodalomtól nyugatra.

Hiába menekülne. Harangoznak

– szól a Vonulás felütése.

Mint a nagy művészet általában, a nádasi próza is anyagcsere: a létezés anyagát cseréli irodalommá, amely aztán kérlelhetetlenül azt viszi színre, hogy az élet maga viszont nem csupán anyagcsere, hanem eksztázis is. Ez az életmű fákra, földigilisztákra, szőrmemackókra, fényképekre és szövegekre is testvérként gondol. Teszi ezt egy magányos tudós, egy bölcs remete hol excentrikus, hol határsértő, tehát egy gyermek nyughatatlan képzeletével.

The post Fehér Renátó: A fegyelmezett és a megszállott – búcsú Nádas Pétertől first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu