Amikor megbeszéltük az interjút, azt mondta, bizalmatlan azokkal az emberekkel, akiket nem ismer. Miért nem szereti, ha idegenek látogatnak a tanyára?

Sok rossz tapasztalatot szereztem, az embereknek furcsa elképzeléseik vannak arról, mit és hogyan kellene tenni az állatvédelemben úgy általában, illetve mit kellene nekem tennem. Aki segíteni akar, az már vagy eljött hozzám, vagy bizalmat szavazott nekem korábban, de sokan már egy-egy kép alapján kritikákat fogalmaznak meg. Követhetetlen, mi kerül ki a világhálóra, és annak milyen hatása lesz. Nekem is meg kellett tanulnom, hogy kegyetlen világ az internet és egyre durvább, védekezni pedig nem nagyon lehet. Nekem ez nem hiányzik. Magamat nem féltem, de az állataimat nem akarom kitenni ennek. Én nem menhelyet működtetek, csak egy magánember vagyok, aki több állatot tart a saját birtokán.

Amikor távol van, ki foglalkozik a kutyákkal, macskákkal?

Alapvetően az állatokkal élek, de ha dolgoznom kell vagy valahova mennem, a szomszédom besegít. Most, hogy jöttem, össze is számoltam, volt olyan év, hogy 365 napból 268 alkalommal voltam állatorvosnál. Ez nekem fel sem tűnt, csak amikor az orvosunk kimutatását átnéztem. Összefolynak a napok. De nem szabad leállni, most is van egy cicám, akinek naponta kétszer ki kell nyomnom a vizeletét. Nincs mese.

Mikor volt utoljára szabadságon?

Nem tudom megmondani… Talán a mentés elején, 2010 körül. Azóta nem.

Más szervezettel, befogadóval nem tudja megosztani a terheket?

Mindenki túlterhelt. Én nagyjából tizenegy évvel ezelőtt kezdtem el állatot menteni, akkor már Papamaci idős kutyákat mentett, illetve fogadott be utolsó idejükre. Hivatalosan csak mi ketten foglalkoztunk akkor ezzel, de azóta vannak mások is, akik hospice-t folytatnak, csak ők nem szerepelnek nyilvánosan, vagy nem annyira ismertek. Papamaci sokat segített nekem az indulásban, például, hogy honnan tudok olcsón ételt szerezni, hogyan jutok adományhoz, és úgy általában hogyan is kell ezt csinálni.

Ezek szerint nincs túl sok lehetőség a gazdátlan idős, beteg állatok ellátására.

Legtöbbször az állatmenhelyekre hárul a feladat. Nem nagyon lehet elválasztani a gazdásítható és a „beragadó” állatok befogadását, hisz az állatmentés nincs túl jó helyzetben Magyarországon, sok állat öregen, betegen ott marad a menhelyeken a haláláig. Akarva-akaratlanul kell, hogy foglalkozzanak vele.

Nehéz feladatnak tűnik, ön mégis akarva vágott bele. Mikor dőlt el, hogy öreg, beteg állatokat fog menteni?

Nem rögtön vágtam bele, kezdetben csak befogadóként segítettem. Először még a megboldogult iWiWen keresgéltem, a közösségi oldalon rengeteg kutyát hirdettek. Elsőként egy pulit vittünk haza onnan, később viszont már kóbor kutyákat is mentettem. Sorsfordító volt, hogy teljesen véletlenül találkoztam a Demény, a kötsög oldalával. Deményék éppen az etyeki menhely rendezvényén vettek részt, és én is oda látogattam.

Volt a menhelynek egy 16 éves kutyája, kinéztem magamnak a menhely oldalán, és ott egyszerűen bementem mellé a kennelbe. Nagy szó volt, hogy beengedett, állítólag senkit sem fogadott el. Csodálkoztak, amikor mondtam, hogy ezt a kutyát el fogom vinni. Így is lett. A kutya azért volt fontos szereplő az életemben, mert ő volt az első, akinek területet építettünk, azaz megtettük az első lépést a magánmenhely felé. Utána macskák ideiglenes befogadója lettem. Gyűltek az állatok, de itt még mindig nem volt szó életvégi ellátásról. Volt egy időszak, amikor elkezdtek megjelenni a Facebookon is az idősebb állatok, olyanok, akik nem kellettek senkinek. Sokáig nem jelentkezett értük senki, én viszont többet be tudtam fogadni. Nagyjából így indult a történetem.

Ma hogyan jutnak el önhöz az állatok?

iWiW már nincs, és a Facebookot sem figyelem ebből a szempontból. Legtöbbször vagy egy gyepmester keres meg, vagy egy gyepmesteri telepről mentő egyesület, hogy van egy öreg és betegecske kutyájuk, macskájuk, és ha nem muszáj, nem altatnák el. De sok állatot a gazda tesz ki – és akkor vagy egy privát állatmentő összeszedi az utcán és szól, vagy az állatorvos hív fel, hogy lenne egy kutyus, akit el kellene altatni, de nálam lehetne még akár néhány jó éve. Volt, hogy felhívott az állatorvos, hogy tudnék-e fogadni egy kutyát. Altatni hívták ki, mondván, már rossz állapotban van az állat, aztán kiderült, hogy a kutya már nem ugatta meg a postást. Elmentem hozzájuk, a gazda még büszkén mutatta is nekem, hogy már megásta a kutyája sírját. Én megmentettem. Átvettem, átneveztem és még hosszú ideig gondoskodni tudtam róla. Volt, hogy egykori gazdái meglátogatták, és látták, hogy él és virul a kutyájuk, de az állat sírt az elmenetelük után. Amikor másodszor jöttek, a kutya ki sem jött a házából. Meg kell érteni, hogy a kutyának is rosszat tesznek azzal, ha úgy tekintenek a tanyára, mint egy szeretetotthonra, ahol időközönként megsimizhetik a kedvencüket.

Mennyire sikerül meghosszabbítani egy olyan állat életét, akit a betegsége vagy idős kora miatt akarnak elaltattatni?

The post „Fejfák nincsenek, csak virágok, amik tavasszal mindig a sírokon nőnek először a kertünkben” first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu