Az elmúlt években Budapest arca gyökeresen megváltozott, a folyamat mögött pedig számos esetben a kormány állt, amely sokszor nem csak elképesztő mennyiségű pénzzel, de a már meglévő rendeleteket felülíró új rendeletekkel – főleg kiemelésekkel –, kézivezérléssel érték el, hogy az újjászületésre váró területek a szakmai viták, vagy épp a főváros ellenkezését félresöpörve nyerjék el az új arcukat.

Ennek a legfrissebb fejezetét a Gellért-hegy csúcsán közel egy hónapos csúszással, március 15. helyett végül csak húsvétvasárnap átadott Citadella jelenti. Az újragondolt komplexum ünnepélyes megnyitóján a rendszerváltás óta sosem látott sűrűségű kampány hajrájában, a szerbiai hírek árnyékában került sor, és maga Orbán Viktor mondott beszédet, Ákos pedig egy rövid koncerttel szórakoztatta az egybegyűlteket.

A modelljét tönkretevő Szabadság-szobor és oldalalakjai alkotta Felszabadulási emlékművel, valamint az egykori erőd falai közti térrel kapcsolatban az elmúlt évtizedekben senki nem tudott mihez kezdeni, így a kormány lépése első hallásra pozitív volt, a koronavírus-járvány kitörése előtt röviddel bejelentett projekt körül lassan azonban elkezdtek gyűlni a furcsa fejlemények: a projektet kiemelt beruházássá nyilvánították, majd napvilágot láttak az első, sokak számára ijesztő látványtervek is. Az ígéret szerint a parknak 2022 tavaszán, a múzeumnak pedig egy évvel később kellett volna megnyitnia a kapuit, ez azonban nem sikerült, hiszen a munkák 2022-re éppen csak elindultak.

A jobb későn, mint soha-elv mentén, az országgyűlési választások előtt kerek egy héttel az együttes mégiscsak megnyitotta a kapuit, így az emberek hosszú idő után újra bejárhatták a Mészáros Lőrinc és Garancsi István cégei, a ZÁÉV és a Market által átdolgozott területet, valamint a Szabadság bástyája nevű kiállítást.

A helyet most mi is megnéztük, hogy eldöntsük, valóban megérte-e többet várni az átalakításokra, mint amennyi a felépítéséhez kellett.

A rövid válasz egyértelmű nem, a projekt végeredménye ugyanis számos sebből vérzik, mindemellett pedig nem volt képes választ adni a leglényegesebb problémákra. Az azonban egyértelművé vált, hogy a munkák újabb állomásai annak a Budapesten gyökeresen megváltoztatni akaró kormányakaratnak, aminek köszönhetően

• a ferencvárosi Közvágóhíd megmentésre, hasznosításra érdemes épületei a török milliárdos, Adnan Polatnak kedvezve előbb pusztasággá váltak, majd lakópark született a területen,
• a Magyar Rádió egykori tömbjének lapunk által tucatnyi cikkben végigkövetett, média- és építészettörténeti szempontból sem szerencsés eltüntetésével a Pázmány Péter Katolikus Egyetemet hozták helyzetbe,
• visszaépültek a Várnegyed léptékét a századfordulón teljesen megtörő épületek – köztük a Pénzügyminisztérium egykori, a tárca számára túl kicsinek bizonyuló együttese, ami 24 helyett végül 61 milliárdba került,
• javában folyik a Budavári Palota századfordulós arcának helyreállítása,
• tömegközlekedési kapcsolattal nem, vagy csak alig rendelkező területeken engedélyeztek egy sor Otthon Start-kompatibilis lakónegyed-projektet,
• megszületett a világörökségi védelmet élvező városképbe agresszívan beleavatkozó MOL-torony, látszólag pontot téve a hosszú évtizedeken át húzódó toronyház-vita végére.

Mindezeket egymás mellé helyezve egyértelmű, hogy a NER fontos célja a korábbi történeti korokhoz hasonlóan mély nyomot hagyni a fővároson, ami évtizedekkel egy újabb rendszerváltás után is emlékeztet majd a kétezertízes és kétezerhúszas évek világára.

Ezt nyilván a turisták által legsűrűbben látogatott helyeken lehet igazán jól megtenni, a Vár a kormánypárt számára azonban nem bizonyult elégnek, mert felismerték: igenis van feljebb, így a hosszú évtizedek óta rendezetlen sorsú Citadella, a Szabadság-szobor, valamint az azt körülvevő sétány felújításával és fejlesztésével minden addiginál nagyobb hatást lehet gyakorolni a városképre.

Sosem használták igazán

A Gellért-hegy csúcsán álló erődöt a 1848-49-es forradalom és szabadságharc után a Habsburgok azért építtették, mert úgy gondolták, annak puszta jelenléte is elegendő az újabb felkelés megakadályozására. A rettegett Haynau felügyelete alatt, Emanuel Zitta hadmérnök tervei szerint négy év alatt (1850-1854) valósággá vált Citadellában állomásoztatott császári katonák, valamint az ágyúk bevetésére sosem volt szükség, szerepe pedig a kiegyezés után szinte nullára csökkent. Az osztrák csapatok végül 1897-ben hagyták el véglegesen, a főváros pedig úgy gondolta, hogy a sötét emlékű együttest teljes egészében le kellene bontani. Pénzt végül nem tudtak keríteni erre, így végül csak részleges visszabontásra került sor.

A megmaradt részek hosszútávú hasznosítására végül sem ekkor, sem később nem született igazán jó ötlet. A két világháború között hosszú időn át kényszerlakásokat rejtő, Budapest ostroma alatt viszont már légvédelmi bázisként és hadikórházként hasznosított Citadellában a Kádár-korban rövid ideig szálloda, majd évtizedeken át étterem működött, jó része azonban üresen állt.

Ezer sebből vérzik

A Citadella-projektnek már az indulásakor félő volt, hogy a legnagyobb problémát a munkák összehangolásának – látszólag teljes – hiánya fogja okozni. Ez így is történt: a fővárossal, valamint a kerülettel nem sikerült érdemi együttműködést kialakítani, a hegy csúcsán így ma egy csillogó-villogó épület áll, a feljutás azonban semmivel sem egyszerűbb, mint néhány évvel ezelőtt.

A turistáknak, valamint a magyar látogatóknak épp ezért a következő opciói maradtak:

• megküzdeni a Szent Gellért tér mellől induló, kopott, töredezett lépcsősorral, aminek az egyhangúságát kopott burkolatok, szép kilátást adó pihenőpontok, illetve graffitik szakítják meg,
• felsétálni a Hegyalja, illetve a Villányi úton haladó járatoktól,
• taxit hívni, és sokat fizetni,
• autóval felgurulni, majd remélni, hogy lesz hely a nem bővített parkolóban,
• megvárni a Móricz Zsigmond körtérről 10-20 percenként induló, szinte a hegy tetején lévő Búsuló Juhász étteremnél megálló 27-es buszok bármelyikét, imádkozva azért, hogy ez velük egyidőben csak keveseknek jusson eszébe.

Mi előbb a lépcsősort, majd a buszt választottuk, de képtelenek lennénk eldönteni, melyik volt a rosszabb ötlet. A helyzet rövidesen persze javul majd, ha a kezdeti óriási érdeklődés alábbhagy, a problémát azonban nem oldja meg. Lapunk információi szerint a megoldást a Budavári Önkormányzat sem látja, hiszen egy néhány héttel a megnyitás előtt tartott lakossági fórumon Bajnóczi-Márton Melinda főépítész, illetve Böröcz László polgármester sem tudott épkézláb ötleteket prezentálni. A naponta várható 15-20 ezer turista hegytetőre való feljuttatása eszerint egy ideig még biztosan nem lesz megoldva, ugyanis sem a 2024 óta tetszhalott állapotban lévő sikló, sem a kerület által korábban belengetett elektromos kisbuszvonal tervében nem látszik hirtelen előrelépés.

Utóbbi egy fokkal még közelebb áll a valóra váláshoz, az I. kerületet irányító Böröcz februárban ugyanis bejelentette, hogy a Citadella kapcsán folyamatban van a forgalmi rend kialakítása, az elektromos buszflottával kapcsolatos közbeszerzés pedig előkészítési szakaszba ért. A polgármester hozzátette: ideális esetben már nyáron elindulhat egy nyolc járműből álló, átmeneti jelleggel dízelbuszokkal is kisegített flotta, amit 2027 végéig akarnak a teljes méretére bővíteni.

Erődből NERőd

A miniszterelnök apjának Hatvanpusztán álló, műemlékrombolással született birtokát is jegyző, emiatt pedig előbb milliárdossá, majd Magyar Építész Kamara etikai-fegyelmi vizsgálatának célpontjává vált Taraczky Dániel és társai által jegyzett munka egyszerű ötletre épít: a két jókora kardvágással átszelt, így három helyen megnyitott falakra, amik a kormányközeli megmondóemberek által is ellenzett keresztet egy ideje már magán viselő Szabadság-szobor, valamint a sétány felől is könnyen megközelíthetővé teszik a belső udvart.

A nettó húszmilliárdosra tervezett, de végül valamivel olcsóbb projekt (plusz a bunker bontására szánt közel 252 millió, illetve a tervezés ára) lényegét adó átvágás létjogosultságát kár lenne vitatni, hiszen a korábbi főbejárat nem lett volna képes megküzdeni a nagyobb tömegekkel, a megvalósítás módjával azonban több ponton is vitába lehet szállni.

A problémával a Szabadság-szobor mögé kerülve, a keleti oldalon találhatjuk szembe magunkat, ott ugyanis egy relatíve szűk útszakaszról egy grandiózusnak szánt, de valójában csak túlzó szélességű lépcső, mindössze a zászlórúdra kilátást adó vezet felfelé. Erről visszanézve vagy épp lefelé sétálva vagy a kilátást takaró, voltaképpen csak útban lévő nőalak hátát, vagy a talapzatot nézzük, az óvatosabbak pedig a változó szélességű fokok miatt az orruk hegyét fogják figyelni. A térélmény emiatt szinte teljesen elveszik, hiszen nem érezzük azt, hogy egy látványos úton át jutunk egy pihentető térbe.

A problémán néhány másodperc alatt persze túltehetjük magunkat, a benyomás azonban lépésről lépésre egyre mélyebbé válik, hiszen a lépcsőt és oldalfalait – épp úgy, ahogyan az oldalsó átvágásoknál – az év jó részében iszonyatosan vakító előregyártott finombeton-felületek adják. Az elemek idővel persze beszürkülhetnek, ez azonban nem fogja megszüntetni a főként a legkisebbeket, valamint az időseket veszélyeztető botlásveszélyes pontokat, amikre semmi sem figyelmeztet.

A hasítékokon az erőd egykori területére bejutva nyilvánvalóvá válik, hogy a térkő mellett a gyepnek, a növényeknek is jutott lehetőség, az összképet látva a látogató azonban mégsem érezheti úgy, hogy egy pihenőparkba lépett. Ennek egyik oka persze az, hogy a növényzet nyilvánvalóan nem a megnyitás utáni napokban éri el az ideálisnak szánt méretét, a helyzet azonban a jövőben sem fog szignifikánsan javulni, a falak között sok helyen nincs ugyanis nyoma olyan fáknak, amik néhány év múlva árnyékot adhatnának a ma még a napon sétálóknak.

Az összképen az ülőfelületek elhelyezése sem segít, mivel azokat nem a fák alá helyezték el, így a jövőben sem fognak majd enyhülést adni a nagy melegben.

A projekttől azt persze nem lehet elvitatni, hogy a korábban meglévő külső és belső zöldterületeket a másfélszereésre emelte, a második világháborús földalatti bunkertől, valamint szárazároktól megszabadított fal mögötti teret pedig háromezer köbméternyi földdel töltötte fel, így a belépésre korábban senkit sem csábító falak közé élet költözött. A nyugati falátvágások szintjétől a Szabadság-szobor felé kissé emelkedő feltöltésen sétálni mindezek miatt egyáltalán nem rossz élmény, a valódi emberközpontúság hiánya azonban szomorú ízt hagyhat az ember szájában.

Az első pillanatban kialakuló képet tovább árnyalja, hogy séta közben a burkolatra sem árt figyelni, a 36 méteres zászlórúd által uralt központi zöldsziget határánál ugyanis a Gellért-hegyet alkotó dolomitsziklákra emlékeztető burkolatok érdes felületűek, a sík szomszédaikhoz való fűrészfogas kapcsolása pedig kellemetlenségeket okozhat a parkhasználóknak.

Az ottjártunkkor is nagy tömeget vonzó kürtőskalácsos, a teraszos kávézó, illetve a kilencvenes és kétezres években a főbejáratnál működő, a kommunizmus májkrémes konzervdobozba zárt utolsó leheletét is árusító szuvenírboltot helyettesítő, steril kínálattal rendelkező utód mellett az erőd udvarában nincs lehetőség más vásárlásra, sokakat ez persze nem fog érdekelni, hiszen a bel- és külföldi turisták, valamint a budapestiek jó része a kilátás miatt mászik majd fel a hegytetőre.

Ezt az építészek a lehető legsokoldalúbban próbálják megmutatni, így a falak immár járható tetején egy-egy rövid szakasztól eltekintve végig lehet sétálni. Az elénk táruló kép bemutatásának megoldása persze nem érdem, hanem egy alapvető adottság kihasználása, a feladatot pedig akár egy, a megerősített falakhoz kapcsolt, jóval olcsóbban kivitelezhető faszerkezet is képes lett volna abszolválni.

A hiányosságok a Citadellát körbevevő sétányon sem maradnak el. Örömteli ugyan, hogy az elmúlt bő száz évben a hegyen járó magyarok, vagy az 1945-ben bevonuló szovjet katonák falba karcolt betűi részben a helyükön maradtak, a lövésnyomok a tisztítás miatt még hangsúlyosabbá váltak, a járható terek a déli oldalon azonban jócskán beszűkültek, így egy nagyobb turistacsoport (vagy csak több ember egyidejű) érkezésével tumultus alakulhat ki. A változásnak van némi pozitív hozadéka, hiszen az útvonaltól az erőd faláig terjedő sávot földdel töltötték fel, ahol akár egy pokróccal, akár anélkül is lehet pihenni.

A munkák során a déli oldal szabadtéri hadtörténeti kiállítása is megszűnt, így a sokáig ott látható ágyúk, valamint egyéb fegyverek a jövőben a most még saját kiállítótér nélkül létező Hadtörténeti Múzeum raktáraiba kerültek. Kaptunk azonban helyette új kiállítást, ami a Szabadság Bástyája nevet kapta.

A Taraczky-féle építészeti tervek a kardvágásokat nemcsak szimbolikus jelképnek szánták, hiszen a parknak szánt, felemás képet adó területet így választották el a kiállítás nyugati rondellába költöztetett tereitől. A munka részeként a hatvanas években megnyitott szálláshely panorámaablakait nyom nélkül eltüntették, a rondella a belső udvar felé néző falát pedig méretes üvegpanelokra, valamint a kiállítótér főbejáratára cserélték.

A kapun átlépve a látogató voltaképp egy ingerszegény, de cserébe túlméretezett térbe jut, aminek ürességét csak néhány képernyő, a jegyárusító pult, valamint a rondella belső udvarának víztükrére és örökmécsesére való rálátás próbálja oldani.

A kívánt hatás elmarad, a sokk azonban nem itt, hanem a jegyárakat meglátva éri az embert, hiszen az egy óra alatt végigjárható termeket felnőttként 4900 forintért (diákként és nyugdíjasként féláron) járhatjuk végig, pedig a pedig az MCC Média Iskolájának Story Labját is vezető, a Blokád (2022) című, Göncz Árpádból hülyét csináló kurzusfilm mellett a Ma este gyilkolunk (2024), az Örök tél (2018) és A vizsga (2011) forgatókönyvét is jegyző Köbli Norbert mindent megtett azért, hogy a termek sora fenntartsa az érdeklődést.

A „mindent” szót itt úgy értjük, hogy Taraczkyval és csapatával együtt egy olyan, minden érzékre ható élményt hoztak létre, amihez hasonlót legutóbb Bástya elvtárs érezhetett A szocialista szellem vasútján.

A fájdalmas párhuzam nem pusztán túlzás nélkül megáll, de még finomítja is azt az élményt, ami a bejáratnál osztogatott fejhallgatóval együtt éri az embert. Egy idő után már-már irigyek is lehetünk Bástyára, aki legalább egy kisvasúton ülve küzdi végig magát a folyosókon, nekünk ugyanis csak a Törőcsik Franciska által megszemélyesített Emese mindvégig a fülünkben visszhangzó mondatai, valamint a túlélő reflexeink maradnak.

A sokszor pátoszos, sőt, helyenként dagályos mondatok már az első pillanatban is megütik a látogatót, hiszen az ősanya így indítja a túrát:

Üdvöz légy, vándor, és vesd össze éveid számát egymillióval. Mert a hegy, ahol most állsz, bizony egymillió éves. Nagy idők nagy tanúja. A magyarság szent hegye, a nemzet szíve, a szabad Magyarország grandiózus szimbóluma. Szimbólum ez a hegy, mert aki uralja, az az egész országot uralja. Ezer évvel ezelőtt a népem kápolnát állított a hegy tetejére. A török szultán dzsámit. A Habsburg császár erődítményt. A szovjet diktátor szobrot a saját dicsőségére. A hódító birodalmak így akarták – jelképesen is – uralmuk alá hajtani országunkat. De nem hagytuk magunkat. Harcba szálltunk a magyar szabadságért. Újra és újra. Ez a kiállítás azt meséli el, hogyan dacoltunk a megsemmisítésünkre törő birodalmakkal, és váltunk a túlélés európai bajnokaivá.

A már emlegetett tűlélő reflexekre igencsak szükségünk is van, mert a kiállítás minden egyes négyzetcentimétere történelmi tényekkel, valamint tényként kezelt legendákkal – így a mindenféle történeti alapot nélkülöző vérszerződéssel, valamint a jó eséllyel sosem létezett Dugovics Titusz hőstettével – bombáz minket, a fények, az úton-útfélen a látogatók lába elé vetített képek, animációk, feliratok, gipszszobrok, valamint az élményt tovább növelni kívánó installációk pedig emberpróbáló kihívássá teszik a befogadást.

Az összképet a több tucat képernyőn látható, a mesterséges intelligenciának köszönhetően mozgó történelmi alakok (jó részükről nem ismerünk hiteles ábrázolást) feltűnése, valamint az életnagyságúnál nem ritkán nagyobb gipszalakok is tarkítják, zavarossá alakítva a huszonhat tematikus egységből álló, kétszintes kiállítást, ami az elmúlt években sokszor mellőzött, a menekültek és bevándorlók befogadását javasló Szent István-i intelemnek is helyet ad.

Meglehet persze, hogy épp ez a nyomasztás volt a rendezői akarat lényege, hiszen az egyidőben alig néhány embert befogadni képes termekben lehetetlen mindent békésen elolvasni, a padlóra vetített elemeket pedig a közelünkben állók sokszor kitakarják, épp ezért a saját bőrünkön élhetjük át azt a szorongató érzést, amit az alapvetően békés, de veszély esetén azonnal hadba induló magyarok hosszú évszázadokon át érezhettek.

A nyomás a történeti áttekintés derekához érve egy kissé enyhül, a látogatók ugyanis egy lépcsőn át, vagy lifttel juthatnak el a felső szintre, ahol a Habsburg-uralom alatt töltött évszázadokat, valamint a 20. századi történelem főbb pontjait ismerhetik meg.

Félúton, a Rákóczi-szabadságharc bemutatása után egy menekülőút is feltűnik, ha valaki megcsömörlött a fényektől és árnyékoktól: a jókora lövésnyomok egyikének árnyékában lévő kilátóteraszra valóban megéri kilépni, majd némi friss levegőhöz jutva kipróbálni a kihelyezett távcsöveket, amikkel fél évezredet utazhatunk vissza az időben.

A kiállításélmény végül az utosó néhány teremben válik a legerősebbé, hiszen az elmúlt bő száz év történetében egyre nehezebb elkerülni az aktuálpolitikai utalásokat, az ellentmondásokról a kiállítás azonban elegánsan nem kíván tudomást venni. A Vörös Hadsereg négy évtizedes jelenlétével különösebben nem foglalkozó felső szinten a trianoni döntés persze külön termet kapott: a szándékosan megégetett tárgyalóasztal felületére vetítve, illetve a falon egyaránt láthatjuk az ország feldarabolását mutató térképet, miközben mindent hatásvadász vörös fény világít be.

Ez a fény a Rákosi-kor az Andrássy út 60-ban, valamint a recski kényszermunkatáborban való kínzásokat bemutató termekben is visszatér, sőt, az 1956-os események rövid bemutatása előtt az egykor a Parlament csúcsán álló vörös csillag másolatával is találkozhatunk, egyértelműsítve, hogy az Oroszországi Föderáció elődje egy ideig bizony rengeteg szenvedést hozott Magyarországnak.

A feloldozást a kiállítás alkotói szerint 1956 egy csettintésre elhozta, a következő szobában szinte nulla eszközzel bemutatott Kádár-kort, az „antikommunista ellenállás” időszakát ugyanis néhány sornyi szöveggel, valamint két, a padlóra vetített Müller Péter Sziámi-idézettel sikerült elintézni.

Ezen a ponton talán már azt hihetnénk, hogy véget ért az időutazás, de valójában csak néhány nagy levegőt vehetünk, miközben átkelünk a bejárati csarnok felett átívelő, nyáron tojássütésre is alkalmas üveghídon, és „a lét elviselhetetlen könnyűségéről”, valamint az 1989-es „csodaévről” hallva megérkezünk a kiállítás csattanóját jelentő lezáráshoz, ahol az első szabad választásokat hozó 1990-es év politikai plakátjai között állva nézhetjük, illetve hallgathatjuk meg a huszonhat éves Orbán Viktor Nagy Imre újratemetésén elmondott beszédének részletét.

A minimum egy órája tartó állandó szorítás ezen a ponton hirtelen elengedi az embert, aki már úgy hiszi, túl van a nehezén. Tévedés, hiszen a szovjet csapatok kivonulását illusztráló vonatkocsi archív filmfelvételeket mutató ablakai előtt elsétálva ugyanis a következő, 1991-es évre vonatkozó mondattal szembesülünk:

Magyarország visszanyeri a szuverenitását – Az utolsó szovjet katona is elhagyja az országot, Magyarország visszanyeri függetlenségét.

Ez az állítás a rendszerváltás után nyilvánvalóan igaz volt, a néhány nappal ezelőtt napvilágra került, Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin közti telefonbeszélgetés tartalmát ismerve azonban felmerülhet a kérdés, hogy ugyanezt ma is elmondhatjuk-e magunkról.

Egy pillanatra megéri persze elhessegetni ezeket a gondolatokat, és meghallgatni a fejünkben egy ideig még biztosan Emeseként továbbélő Törőcsik zárómonológját, ami egy senkitől sem függő, szabad Magyarországról álmodik:

Visszavesszük ősi helyeinket, visszájára fordítjuk az idegen jelképeket. Így lesz a felszabadulási emlékműből Szabadság-szobor. Így lesz a Habsburg Citadellából a szabadságunk bástyája. Most búcsúzom, vándor. Ég áldjon utadon. És sose feledkezz meg azokról, akik életüket adták érted. Azért, hogy te most itt lehess egy független, szabad Magyarországon.

A kiállítás legnagyobb pozitívuma, hogy van némi hely a jövőben való bővítésére, így egy esetleges újabb rendszerváltás után a 2010 óta zajló történések is helyet kaphatnak a falai közt.

Addig is marad az a lehetőség, hogy a sokktól tántorgó látogató beveti magát a kijáratnál lévő kávézóba, és megkóstolja a szigorúan piros-fehér-zöld sütinyalókát (980 Ft), a Kossuth-kiflit (780 Ft), vagy a Matolcsy-vagyon egy részének jelenlegi őrzési helyére utaló Dubai csokoládés szeletet (2480 Ft).

The post Felemás élmény lett az új Citadella, amivel a kormány minden eddiginél erősebb nyomot akart hagyni Budapesten first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu