Tavasszal Simon kicipelte a székeket és asztalokat a szabadba, és nekilátott, hogy kifesse a vendégteret. A nyitás óta eltelt évek alatt a falak megszürkültek, és a plafonon kormos foltok keletkeztek, amelyek sötét fellegek gyanánt lógtak a vendégek feje fölött. Voltaképpen egy sápadt tojássárga mellett döntött, a háztartási bolt eladója azonban rövid megbeszélés után két vödör vakító alabástromfehéret vett le a polcról és vitt határozott léptekkel a kasszához. Simon vett még egy létrát, néhány ecsetet, valamint egy vödör glettet, és egyetlen kedd délután alatt kifestette a kávéházat.

Este nedves ronggyal letörölte a port az asztalokról és a székekről, majd bevitte őket.

Fél pohár sörrel leült az ajtó elé, és arcát a nap felé fordította. A borostyánban motoztak a verebek, a piacon pedig ropogtak a redőnyök, akár a sortűz. A hentesmester átintegetett, majd elment a másik irányba. Az utóbbi időben panaszkodott az üzletre. A Taborstraßén megint nyílt egy új szupermarket, már a negyedik nem egész ötszáz méteren belül. A vákuumfóliázott, mélyhűtőpultban tartott és gusztusosan megvilágított hús hetekig elállt, és az árakkal amúgy sem tudott senki lépést tartani a piacon. Simon kinyújtóztatta a lábát. Két, látásból ismert ember ment el előtte, szőlőt ettek papírzacskóból.

– És hogy fogadta? – kérdezte az egyik. – Nehéz lehetett.

Néhány éve bukkantak föl a piacon: az egyik Frank Wessely halkereskedésében dolgozott, a másik a Navracek zöldség-gyümölcs boltban. Zakót viseltek, és a hajukat feszesen hátrafésülték. Biztos a Tabor moziba mennek, gondolta Simon, vagy a Práterbe, ahol lányokkal lehet találkájuk, hogy karonfogva sétáljanak velük kuncogva és sugdolózva az attrakciók között. A végén majd fél liter fehérborral leheverednek egy gesztenyefa alá, zakójukat takaróként leterítve, és átadják magukat az este élvezetének.

Egy férfi meg egy nő lépett ki a szemközti ház bejáratán, a nő szorosan a férfi vállához simult, arcát félig elrejtve a felhajtott kabátgallér mögött. A Leopoldsgassénál megálltak. A férfi megfogta a nő vállát, és beszélni kezdett hozzá.

Úgy nézett ki, mintha az orrát bele akarná akasztani a nő arcába, ám az hirtelen a nyaka köré fonta a karját, és hosszan csókolóztak, azután kimerülten elengedték egymást, és eltűntek a sarkon.

Simon kiitta a sörét, és a poharat a nap felé tartotta. Homályos volt, finom karcolásokkal és mészfoltokkal teli. Mila már régóta mondogatta, hogy vegyenek egy mosogatógépet, de hát drága volt, és a zaj csak megzavarta volna a kávéház hangulatát. Azonkívül Simon nem szerette az olyan gépeket, amelyeknek még annyi erejük sem volt, hogy maguktól megmozduljanak. Nehezen tudta elképzelni, hogy jobb munkát végezzenek, mint a saját keze.

A nap sugarai egy szemközti ablakra vetültek, és nagy négyszöget rajzoltak a padlóra. Összegyűrt papírgombóc feküdt benne, akár valami kis állat, amely kipiheni magát a melegben. A Sperlgasséból fiatal nő kanyarodott be a sarkon, és gyors, ideges léptekkel közeledett. Gesztenyebarna haja olyan kócos volt, mintha viharból érkezett volna; sápadt, már-már fehér bőre volt, és világos szeme. Két kézzel szorított magához valami rongycsomót, és egyenesen Simon felé futott.

– Még él! – kiáltotta. – Vizet, gyorsan!

– Kicsoda? – kérdezte Simon. – Ki él még?

Ebben a pillanatban a nő lába megcsúszott a járdaszegélyen, és rázuhant az úttestre. Simon fölugrott, de mielőtt segíteni tudott volna, a nő már talpra állt.

– Tessék – mondta a csomagot Simon felé nyújtva. Kendő vagy vékony sál lehetett, selymes és könnyű, tarka virágmintás.

– Mit kezdjek vele? – kérdezte Simon, aki most már biztos volt benne, hogy a nő megbolondult.

– Hát nem látod? Él! – kiáltotta a nő.

Simon csak most vette észre a galambot. Úgy feküdt a nő kezében, akár egy fészekben. A nyakát erősen hátrahajlította, a szárnyát a testéhez szorította.

A begyén keresztben nagy seb tátongott, amin kibuggyant a belseje gyöngyházfehéren, kékesen és vörösen.

– Halott – mondta Simon.

– Az nem lehet – mondta a nő. – Az előbb még élt.

– De most halott. Talán egy patkány kapta el. Óriásira tudnak nőni ezen a környéken.

– Az nem lehet – ismételte meg a nő. – Annyira sajnálom. Olyan szép madár. – Mérgesen toppantott, továbbszaladt a Leopoldsgasse sarkáig, és ott megállt.

Simon már sok halott galambot látott, főleg a práterbeli vendéglők közelében hevertek gyakran az útszélen, mert megmérgezték őket a vendéglősök, vagy elütötték őket az autók, amelyek évről évre nagyobbak és gyorsabbak lettek. Gyerekkorában a városban csavarogva bement egyszer egy romos házba, és fölmászott az épen maradt lépcső tetejére. A tetőn és a falon legalább háromméteres lyuk tátongott. A fiatal Robert Simon úgy állt ott, mint valami szirttetőn, tekintetével a Lipótváros beomlott tetőit pásztázta, amelyek a rajtuk végigvonuló felhőárnyékoktól mintha lüktettek volna. A távolban felsejlett az Óriáskerék, ami kabinjai nélkül csontváz gyanánt meredt az égnek, a másik irányban pedig a Stephansdom fekete szilánkként a pára- és porfátyol mögött.

Még sosem volt része ilyen látványban. Lent az utcán nem látott tovább a következő saroknál, és még a dunai ártereken is fák állták útját a tekintetének, innét föntről azonban végtelenül tágasnak és nyitottnak látszott a világ, és alighanem hangosan felkiáltott és kurjantott volna, ha nem fél, hogy észreveszik és lezavarják a kilátóhelyéről.

Hozzálátott, hogy fölfedezze a padlás hátsó részét, átmászott egy halom törött kéménytéglán és elszenesedett gerendán, belebotlott egy horpadt vaskályhába, amely a hátán feküdt, mint valami óriási, fekete rovar, nyitott hasa pedig tele volt törmelék fával és üveggyapottal, majd lehajolt, és átbújt az égésnyomokkal lyuggatott lepedők alatt, amelyek a tető alatt keresztben kifeszített szárítókötélen lógtak. Minél mélyebbre hatolt a padlás belsejébe, annál sötétebb lett, a levegő pedig annál fullasztóbb. Kellemetlen, édeskés szag terjengett, és minden lépésnél roppant valami a lába alatt. Papírzörgésszerű zajra lett figyelmes, mintha egy galamb egyetlen szárnycsapása lett volna, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha mozogna előtte valami, elsuhanna a sötétben. A háta mögött megduzzadtak a lepedők, és beeresztettek némi napfényt. A világos sugarak szétterpesztett szárnycsontokra, aszott karmokra és fekete szemüregű meg keskeny, a végükön kissé meghajló csőrű, apró koponyákra vetültek.

Az egész padozatot vastagon fedték a madárcsontvázak, a piszok és a toll, itt-ott szürke tetemekkel közöttük, némelyik sértetlen volt, másokat patkányok és nyestek kezdtek ki.

Simon sarkon fordult, és futásnak eredt. Lerohant a lépcsőn, át a szétlőtt bejáraton, ki a szabadba, addig rohant a Duna-csatorna menti utcákon egyre csak tovább észak felé, amíg a heiligenstadti pályaudvar környékére érve ki nem fulladt, és levegő után kapkodva meg nem kellett állnia, még mindig az orrában érezve a halál és a rothadás szagát.

A sarkon ott állt a fiatal nő. Lehajtotta a fejét, mint aki a kezében lévő galambot nézi. Hirtelen megfordult, és visszajött.

– Azt hiszem, igazad van – mondta. – Halott.

– Mondtam – felelte Simon.

– Mit csináljunk most?

– Semmit. Semmit nem lehet csinálni.

A nő óvatosan megérintette a szürke tollakat. A keze szép volt. Az ujja vékony és a bőre világos. A körme széle azonban fekete a piszoktól.

– Add ide – mondta Simon. Fogta a galambot, bevitte hátra, a konyhába, és bedobta a szemétbe. Megmosta a kezét és az arcát, gondosan megtörölte, és újra kiment.

– Azt hittem, még dobog szíve – mondta a fiatal nő, aki nem mozdult a helyéről. – Úgy éreztem.

– Hol találtad? – kérdezte Simon.

– Ott elöl, az egyik autó alatt. Bebújt az árnyékba.

– Mindenesetre most halott.

– Olyan szép madár – mondta a nő ismét. – Annyira sajnálom.

Egy darabig lehajtott fejjel állt, és a kezében lévő sálra meredt, majd Simonra nézett.

– Adsz valamit inni? Beszélgethetünk egy kicsit.

Simon nem tudta, mit feleljen. A festék a falon biztosan megszáradt már, de elő kellett még készítenie a vendégteret másnapra.

– Mára már eleget beszéltem – mondta.

A nő fölnevetett. Rekedt, elharapott nevetés volt.

– Miféle szerzet vagy te? – kérdezte. – Se nem öreg, se nem fiatal. Csak üldögélsz itt. Pedig nem is süt már a nap.

– Az előbb még sütött.

– Most meg elbújt. És nem tudni, előjön-e még.

– Hát ide figyelj – mondta Simon. – Lehet, hogy neked megártott ez a galamb, vagy mit tudom én. Legjobb lesz, ha elmész.

A nő ijedten nézett Simonra. Kinyitotta a száját, mint aki mondani akar valamit, de aztán megrázta magát, és elsietett. Simon utánanézett, ahogy a nő az úttestre lépett.

Kissé előrehajolva ment, a vállát fölhúzva, a háta szokatlanul keskenynek és finomnak látszott, akár egy gyerekhát.

– Na jó, felőlem – kiáltotta utána. – Adok valamit inni.

Jasának hívták. A hatvanas évek derekán érkezett a szüleivel Jugoszláviából Bécsbe, tizenhat órás buszozás után, és az egész út alatt nem volt hajlandó egyetlen szót sem szólni. A lábánál lévő kis bőröndben nem volt más, mint néhány ruhadarab meg egy illusztrált füzet mondókákkal és Josip Broz Tito beszédeiből származó részletekkel. Tizenöt éves volt akkor, és amióta egyszer látta Titót, amint a zászlócskákkal díszített utcán motoros rendőrök kíséretében elszáguld előtte, hitt a kommunizmusban. Visszavágyott a település szélén lévő halfeldolgozó ifjúsági klubjába, hiányoztak neki a barátnői meg a szél fűszeres szaga, ami reggelente a Baška Voda mögött emelkedő hegyekből fújt, és suttogva végigsimított a szomszédos fenyőligeten.

Kezdettől fogva gyűlölte Bécset. Úgy tartotta, hogy a házak szürkesége átragadt az emberek arcára. Gyűlölte a lármát. A villamosok csilingelését már hajnali ötkor.

Az utcákon mindenütt uralkodó zúgást, amiről senki nem tudta, hogy voltaképp honnét jön. Gyűlölte és átkozta a szüleit, akik feladták gyerekkora otthonát, őt pedig kényszerítették, hogy idejöjjön, akiknek az arca időközben ugyanolyan szürke lett, mint minden bécsié, és akik minden igyekezetük ellenére, hogy alkalmazkodjanak, megmaradtak annak, akik voltak: jugoszláv parasztoknak. Csak úgy dőlt belőle a szó, egy szuszra mesélte el az egészet Simonnak, enyhe akcentussal, el-elcsúsztatva közben egy magánhangzót vagy egy egész szótagot, amitől váratlanul elmélyült a hangja egy-egy pillanatra.

– Az összes szürke rohadékra! – kiáltott föl, és a fejét hátravetve felhajtotta az italát, mintha hirtelen szenvedély kapta volna el. Simon fehérbort töltött, és úgy tűnt, hogy a nő már az első pohár után betelt vele. Olykor megakadt a mondat közepén, és idegesen meredt egy pontra a falon, vagy a nyitott ajtón keresztül ki az utcára. Farmert viselt zöld pulóverrel, meg velúr lemberdzseket, kopottast és kissé piszkosat. A haja fénytelen pászmákban lógott. Az arcán és a homlokán kis piros foltok ütköztek ki. Az egyik metszőfogának letörött a sarka, és ha nevetett, látszott, hogy hiányzik két foga alul. A szeme még világosabbnak tűnt, mint az előbb az utcán. Halványkék volt, és nagy.

A második pohár után megéhezett, mire Simon kenyeret és uborkát hozott neki a konyhából. Egy ideig némán evett, azután megint beszélni kezdett.

Kifejezéstelen arccal, csak az ajkát mozgatva, mintha valami láthatatlan tábláról olvasná a szöveget. Azután mintha feloldódott volna benne valami, az arca szinte belülről kezdett világítani, és hangosan, élesen fölnevetett. A gyerekkoráról mesélt, az osztályteremről az embermagasságú kályhával a sarokban. A fekete kövekről a parton, amelyek életre keltek, mihelyt felfutott rájuk a hullám. A kutyájáról, amit az apja kénytelen volt lelőni, miután habzó pofával tért vissza a hegyekből, meg a kalapról, amit Tito viselt az autóban, és zöld volt, meg furamód kicsi egy ilyen jelentős ember fejére.

– De ez már régen volt – mondta. – Most itt vagyok.

– Miért nem mész vissza? – kérdezte Simon. – A fekete kövek biztos megvannak még.

– Nem – felelte Jasa. – Már nincsenek meg. Már semmi sincs meg. Baška Voda eltűnt a föld színéről a hegyekkel, a kályhával és az összes lakosával együtt. Csak úgy, egyetlen éjszaka alatt. Még a szél is eltűnt. Az egyetlen, ami megmaradt, az Tito.

– Kérsz még egy pohárral? – kérdezte Simon.

Jasa megrázta a fejét.

– Zar moj dragi neće da se vrati. O zar bes suza, nema ljubavi!

– Ez mit jelent?

– Nem fontos. Lehet, hogy talán elmagyarázom neked majd egyszer.

Odahajolt Simonhoz, és ujjbegyével megérintette a vállát.

– Te jó vagy – mondta. – Nem úgy, mint mások.

– Mások milyenek?

– Árnyszerűek. Alig lehet már felismerni őket.

– Azt hiszem, jobb lesz, ha most már elmész.

– Igen, megyek. Mit csináltál a galambbal?

– Eltemettem, ahogy illik.

– Ó – felelte a nő. – Jól csináltad.

Hirtelen fölállt, amitől egy pillanatra kibillent az egyensúlyából, és fél kézzel megkapaszkodott a pultban.

– Rögtön a fejembe száll.

Két kézzel végigsimított néhányszor a kabátján, és idegesen fölnevetett.

– Vigyázz magadra – mondta Simon.

Jasa még egyszer visszafordult, kiment az utcára, és eltűnt.

Simon nekilátott, hogy előkészítse a vendégteret. Becsukta az ablakokat, helyükre tolta a bútorokat, az asztalokra gyertyatartót és hamutartót tett. Az utcai lámpák fénye bevilágított a nyitott ajtón, és a kávéház hívogatóan nézett ki a frissen festett falakkal.

Jasára gondolt. A rebbenékeny kezére meg a gyászkeretes körmeire. Úgy tartotta felé a halott galambot, mint valami ajándékot, s a szél egy pillanatra felborzolta a madár tollait.

Hirtelen olyan érzése támadt, mintha már régóta ismerné Jasát, csak szem elől tévesztette, és most végre megtalálta. Értelmetlen gondolat volt, de nem akarta elvetni. Még mindig érezte azt a helyet, ahol Jasa megérintette. Ám amikor később az ágyában feküdt, és nyitott szemmel belebámult a sötétbe, az egész este nevetségesnek tűnt, és azon tanakodott, hogy miért is fecsérelte így el.

Robert Seethaler: A névtelen kávéház

Fordította: Blaschtik Éva

Park Könyvkiadó, 2025

The post Felszakadt begyű, haldokló galambbal rontott a bécsi vendéglősre egy nő first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu