Az 1908-ban Budapesten született Inkey Tibor számára már a gyermekkor is mozgalmasan indult az örökkévalóságnak ható békeévekben. A Magyar Királyi Erdőigazgatóság tisztviselőjeként édesapja munkája miatt a család gyakran váltott lakóhelyet, ezért Aradtól Kolozsvárig, Nagybányától Apatinig nehéz lett volna az otthon állandóságáról beszélni, ugyanakkor a gyermeki léleknek a folyamatos helyváltoztatás mégiscsak a világ tágasságát jelentette. Nem ritka az impozáns életművet maguk mögött tudó fotográfusok esetében, hogy egy véletlennek köszönhető a pálya indulása, s ez pontosan így történt Inkey esetében is. Miután az első világháború befejezésével a család felett megszűnt létezni a magyar állam – amely együtt járt az édesapa állásvesztésével – néhány évnyi szerb-horvát-szlovén világ után, 1922-ben Apatinból átköltöztek Székesfehérvárra. Apa és fia a város utcáit járva botlott bele az akkoriban népszerű fehérvári fényképész, Tóth Károly műtermét hirdető tetszetős kirakatba. A rácsodálkozást azonnal tettek követték: másnap megkezdődtek a tizenéves Inkey Tibor számára az inasévek.
A fotográfia misztériuma, vele a napfényműterem légköre és a sötétkamra varázsa nem pusztán a gyors tanulást, de a fokozatos szakmai előrelépést is segítette, miközben hamar kiderült az is, hogy a bevett klisék nyomán készülő professzionális portrékon túl a művészi fényképezés és a technikai kisérletezés is foglalkoztatja a fiatal inast. A szakmát kitanulva 1925-ben Inkey már a nagykőrösi fényképész, Szmrecsányi Miklós jobbkezeként dolgozott, hogy öt évvel később, immár önállósodva nyissa meg első saját műtermét Sümegen.
A nyomokban még mindig erőteljes monarchiás atmoszférát hordozó kisvárosi világok, velük a klasszikus fényképészeti feladatok után jelentős változást hozott 1933-ban a Budapestre költözés, ahol a fotográfus megalapította az Inkey Press Photo Service-t. Riporteri munkája révén jelen volt a korszak számos fontos politikai és társadalmi eseményén, miközben elegáns műtermet hozott létre a Múzeum körút 3. alatti lakóház hatodik emeletén, ahová komfortos lifttel jutottak fel a vendégek. Ebben az időben keletkezett Az Est Lapok grafikusával, Tábori Jánossal terveztetett foto Inkey szövegezésű modern és áramvonalas logotípia, amely portréfotográfiái védjegyeként a budapesti villamosok kapaszkodóin, uszodák öltözőszekrényein és néhány bérelt belvárosi hirdetőoszlopon reklámozta készítőjüket.
A kampány meghozta az eredményt, hamarosan retusőrök, laboránsok és ügynökök dolgoztak Inkey keze alá, a portréalanyok pedig zömmel a felső középosztály, valamint a korszak meghatározó színészei közül kerültek ki. Utóbbi annak is köszönhető, hogy a fotográfus 1938-tól filmgyári standfotósként dolgozott a Magyar Film Irodának, valamint a Hunniának. Ehhez az időszakhoz két jelképerejű munka is köthető. Az egyik az a Karády Katalinról készült műtermi portré, amely máig a legismertebb felvétel a színésznőről. A másik munka Szőts István Emberek a havason című filmje külső helyszíneinek a fotografálása volt. A filmtörténeti jelentőségű mozi főszereplője, Szellay Alice a rendező felesége – egyúttal Inkey sógornője – volt, így a szakmán túl szoros családi kapcsolatok is meghatározták a két házaspár közötti viszonyt.
A Szőts Istvánnal közös erdélyi forgatást Inkey számára a katonai behívó szakította félbe, hogy a fotográfus hamarosan a Don-kanyarban találja magát a haditudósító század tagjaként. Bár megtapasztalta a tüzérségi lövedékek és a pergőtűz gyakori sokkja, valamint a háborús infernó minden egyéb következményét, egészségi okokból idővel kivonták a frontról, majd hazatérhetett Magyarországra. Inkey igyekezett folytatni megszokott fotográfiai tevékenységét, már amennyire az lehetséges volt a háborús hinterlandból totális hadszíntérré változó országban. Az ostromot budai társasházuk pincéjében vészelte át a család, majd a romos Budapesten szinte mindent a nulláról kellett kezdeni; beleértve a csónakkal történő napi átkeléseket a jeges Dunán, eljutva a belvárosi műterembe. Az új korszak beköszöntének szürreális lenyomatai például azok az egész alakos portréfotográfiák, melyeken szovjet tisztek és bakák pózolnak többnyire fegyverrel a kezükben a polgáribb tónushoz hangszerelt műtermi enteriőrben.
A foto Inkey logó, vele a Múzeum körúti műterem az államosítással lényegült át szép emlékké, de szerényebb körülmények között a fotográfus megint újrakezdett mindent egy Boráros téri helyiségben. 1951-ben ezt is elvették Inkeytől, cserébe egy trafikot kínálva fel számára, amiből még a laikus is sejtheti, hogy ott legfeljebb az akkor amúgy nagyon kurrens igazolványkép-készítésen túl másra nem igazán nyílt lehetőség. Ezt a rövid intermezzót követték a Budapesti Fényképész Szövetkezetnél, azaz a Fényszövnél eltöltött évek, amely a korszak magyarországi viszonyai között élénk szakmai időszakot jelentett a fotográfus számára, ugyanakkor nem tartott tovább néhány évnél. Inkey Tibor 1955-ben lett a Mafilm standfotósa, valamint műtermi színészportrék százainak készítője, munkája pedig egészen nyugdíjazásáig kitartott.
Hogy neve fogalommá tudott válni a filmes szakmában, annak számtalan oka van. Egyrészt a rendezőkkel – sok más mellett Ranódy Lászlóval, Fábri Zoltánnal vagy Várkonyi Zoltánnal és Jancsó Miklóssal – a munkakapcsolaton túl intellektuálisan is megtalálta a közös hangot, másrészt mindig figyelemmel kísérte az operatőri munkát annak érdekében, hogy standfotósként maximálisan illeszkedni tudjon az adott film látványvilágához, hangulatához. Erre a képességére az 1970-ben Bergman operatőrével, Sven Nykvisttel egy Turgenyev regény adaptációját rendezőként Magyarországon forgató színész-rendező, Maximillian Schell is felfigyelt, aminek hosszabb munkakapcsolat és személyes barátság lett a következménye.
Inkey Tibor is azok közé a fotósok közé tartozott, akiknek a tevékenysége nem merült ki az alkalmazott munkákban, sőt határozott érzékenységgel nyúlt a hétköznapi témákhoz, ami a városi terek, az utca emberének érzékenyen elkapott pillanataiban legalább annyira manifesztálódott, mint az időnként megjelenő természet- és tájábrázolásokban. Emellett a külföldi forgatásokon töltött idő szabad részében is számtalan fotó készült. Erre jó példa a Fortepanra felkerült, jelentős mennyiségű egyiptomi képanyag is, melyből az Európa Könyvkiadó Kairó című kötetében harminc fotót publikáltak. A fotográfus felvételeivel nem pusztán hetilapok, magazinok, filmplakátok, sokszorosított színészportrék és mozik kirakataiban elhelyezett filmfotók kapcsán találkozhatott a közönség, hanem kiállításokon, valamint fotóalbumok lapjain is. Műfajában és stilisztikailag a szociografikus igényű felvételektől a két háború közötti időkben kibontakozó, hatásait sokáig kifejtő magyaros stílusig számtalan példát találunk a képkockák között.
A fotográfusnak két gyermeke született házasságából: Alice 1940-ben, Péter pedig 1945-ben. Idővel Alice követte édesapját, majd filmgyári standfotósként és színészportrék készítőjeként vált ugyancsak ismertté. Inkey Tibor filmgyári nyugdíjazása után is aktívan fotografált, autonóm művészeti tevékenységét számos díjjal ismerték el, majd 1997-ben a 28. Magyar Filmszemlén sok évtizedes meghatározó munkásságáért életműdíjat kapott. Élete és életműve rendszereken és kormányzatokon átívelve vált fontos és plasztikus lenyomatává a magyar 20. századnak. A fotográfus 1998-ban hunyt el Budapesten, felvételeiből tavaly került fel mintegy ezer képkocka a Fortepanra.
Köszönjük Inkey Alice és Inkei Péter segítségét.
Írta: Kéri Gáspár | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/inkey-tibor
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
The post Fotó Inkey: a fotográfus, akinek az életműve a magyar 20. század lenyomata lehetne first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
