Az ENSZ New York-i épületében a Biztonsági Tanács ajtaja előtt Picasso Guernica című festményének másolata lóg. Textilből készült, és akkora, mint az eredeti – 3,5 × 7,5 méter –, de barnásabb, és valamivel élesebbek a kontrasztjai.

2003. január 5-én a képet kék függönnyel takarták el. Colin Powell amerikai külügyminiszter hívta össze az ülést, hogy megindokolja az Irak elleni, a hidegháború óta már második támadást. Az ENSZ alapokmánya szerint ilyen támadást csak a Biztonsági Tanács engedélyezhet, és csak akkor, ha humanitárius beavatkozásról van szó a polgári lakosság védelme és végső soron a népirtás megakadályozása érdekében.

*

2002 késő nyarán – nagyjából egy évvel a New York-i ikertornyok elleni terrortámadás után – George W. Bush amerikai elnök az úgynevezett Bush-doktrína révén új kül- és biztonságpolitikai irányvonalakat határozott meg. Állítása szerint az Egyesült Államok globális hadiállapotban van, az ellenséget pedig a demokrácia iránti gyűlölet mint ideológia egyesíti. A hidegháborús, kissé defenzív elijesztési politikát proaktívabb stratégiával kell felváltani, amely megelőző katonai műveleteken alapul, és az amerikai demokráciamodell aktív terjesztésével egészül ki.

Az amerikaiak szabad emberek, akik tudják, hogy a szabadság mindenkit megillető jog, és minden nemzet jövőjét jelenti. A szabadság, amit magasztalunk, nem Amerika ajándéka a világnak, hanem Isten ajándéka az emberiségnek.

Az amerikai védelmi minisztérium már 2001-ben kidolgozott egy tervet azon rezsimek megdöntésére, amelyek nem egyeztethetők össze az Egyesült Államok érdekeivel. Időben korlátozott műveleteket képzeltek el, amelyek során gyorsan visszavonulnak, miután barátibb vezetéssel váltják le őket.

2003-ban a Biztonsági Tanács előtt Colin Powell azt állította, hogy Szaddám Huszein iraki rezsimjének tömegpusztító fegyverek egész arzenálja, többek között ideggáza van, és hogy nagy az esélye, hogy ezeket az ország lakosai ellen, különösen északon, a kurdok ellen fogják felhasználni. Bizonyítékul egy rakás szemcsés fényképet mutatott be biológiai fegyverek előállítását szolgáló mobil laboratóriumokról. A dokumentáció, amely később hamisítványnak bizonyult, nem győzte meg az ENSZ-t.

*

2003. március 18-án egy amerikaiak vezette koalíció mégiscsak bombázórepülőket indított Bagdad ellen. Egy nagy erejű megelőző támadással akarták megtörni az ellenség harci kedvét, és megbénítani őket, mielőtt egyáltalán észbe kaphatnának. Ez teljes mértékben egybevágott a nagy elődök, Giulio Douhet vagy Billy Mitchell felfogásával, és azzal a stratégiával, amelyet Curtis LeMay nagy bánatára sem Koreában, sem Vietnámban nem alkalmaztak.

Az elveket a Shock and Awe – döbbenet- és rémületkeltés – néven a nyugdíjas Charles Horner tábornok és Harlan K. Ullman katonai szakértő fogalmazta meg 1996-ban. A Lengyelország elleni német villámháború sikerére és a Japán ellen bevetett atombombákra hivatkoztak. „A japánok egyszerűen nem fogták fel, hogy azt a hatalmas pusztítást egyetlen repülőgép végezte. A történtek felfoghatatlansága rémületet váltott ki belőlük.”

A problémát a potenciálisan nagy civil károk jelentették. A vietnámi háború után az amerikaiak szíve szemlátomást meglágyult mind a saját embereik, mind az ellenállók életét illetően. A bombatámadások sorrendjét ezért a Warden-féle ötgyűrűs modell alapján határozták meg, amely nevét kiötlőjéről, John A. Warden ezredesről kapta. Giulio Douhet-vel szemben, aki a polgári lakosságon mint kiemelt bombázási célponton alapuló stratégiát szorgalmazta, Warden az ellenség vezetését helyezi a legbelső gyűrűbe, amelyet elsőként kell megtámadni: ha sikerül „levágni a kígyó fejét”, akkor jó esetben az egész kártyavár összedől. Az eggyel kijjebb lévő körben helyezkednek azok a célpontok, amelyek az alapvető javakat, például a villanyt, az olajat, a vizet, az élelmiszert és a valutát biztosítják, a harmadikban pedig a műszaki infrastruktúra, mint az úthálózat és a repülőterek. A polgári lakosságot magában foglaló, negyedik gyűrűbe csak akkor lehet továbblépni (az ötödik gyűrű, a harctérre kivezényelt katonai erők előtt), ha ezek megtámadása nem vezet sikerhez. Az amerikai vezetésben azonban senki nem számított arra, hogy ez szükséges lehet.

Harlan K. Ullman a CBS hírcsatornának már a támadások előtt felvázolta azok várható lefolyását:

Divíziós tábornokként Bagdadban vagy, és hirtelen valaki megsemmisít harmincat a központjaid közül. Majd a város következik. Ez alatt az áram- és a vízellátást értem. Egy, két, három, négy, öt nap alatt fizikailag, pszichésen és érzelmileg is kikészülnek.

Míg egy efféle módszeres megközelítés korábban csak tudományos érdeklődést váltott ki, sokak szerint most elérhető közelségbe került. Ennek hátterében az állt, hogy a fegyveripar az elmúlt években új generációs, precíziós fegyvereket, úgynevezett intelligens bombákat fejlesztett ki. Ezek a legkorszerűbb adatfeldolgozó kapacitást műholdalapú navigációs rendszerekkel összekapcsolva szinte sebészi pontosságú műveleteket tesznek lehetővé. Egy bombatámadást elvileg végre lehet hajtani anélkül, hogy a polgári lakosság észrevenné – csaknem úgy, mint a régi időkben egy párbajt egy félreeső szántóföldön.

*

A B-2 Spirit bombázórepülőt mintha csak erre alkották volna. 52,5 méteres fesztávja felülmúlta a második világháborús német Riesenflugzeugot is, és denevérformájával sem tűnt kevésbé félelmetesnek. De ezt az ellenség nem láthatta. A B-2-es éjszaka repült. A gépet még a radarképernyő sem érzékelte. Szárnyai és törzse szénszálkompozitból készült, éles lapokból állt, amelyeket olyan szögekben szereltek fel, hogy torzítsák a radarjeleket, és az egészet radarelnyelő matt feketére festették.

Viszonylag kicsi, az óránkénti 1000 kilométert éppen csak meghaladó csúcssebességét tudatosan határozták meg így, hogy ne legyen szükség utánégetőkre, mivel azok hője infravörös nyomokat hagyna az égbolton.

A B-2-es fejlesztése a hidegháború végső szakaszában kezdődött, miután a jóval könnyebben látható B-52-es repülőgépek a szovjet rakétarendszerek számára egyre kisebb kihívást jelentettek. Bár a 23 tonnás bombaterhű repülőgépet atomfegyverekre tervezték, a hagyományos fegyvertípusok szállításához is megfelelt. A gépet emellett teljesen automatizálták, és számítógépek egész rendszere ügyelt mindenre, a stabilitástól a navigáción és az üzemanyag-felhasználáson át egészen az önvédelmi rendszerek működtetéséig. A B-2 ezáltal a végállomását jelentette annak a műszaki fejlődésnek, amely több évtizeddel korábban indult el a fly-by-wire rendszer révén, amelynél a pilóta már nem állt fizikai kapcsolatban a csűrőkkel. A botkormány egy számítógéphez volt csatlakoztatva, amely maga határozta meg, hogy a parancsokat a gyakorlatban hogyan kell megvalósítani. Az elektronika már az 1970-es években is egy közepes vadászgép előállítási költségeinek több mint a felét tette ki, egy B-2-es esetében pedig a közel 750 milliárd forintos végösszeg legnagyobb részét.

A kétfős legénység nagyjából szervízműszerészekké degradálódott.

Cserébe azonban biztonságban érezhették magukat. Miután a kockázat a második világháború óta folyamatosan csökkent, annak az esélye, hogy valaki bombázás közben életét veszti, nem volt nagyobb annál, mint ha autóval ment volna munkába.

A pilóták a nyilvánosság előtt is mindig etikettszerűen, teljes nyugalomban jelentek meg – mintha csak egy közepes méretű önkormányzat ügyintézői lennének. A bombázásról már senki nem írt olyan hévvel, mint a Mussolini fivérek a ’30-as években. Ha pedig továbbra is úgy gondolkodtak, azt megtartották maguknak.

*

Az amerikai légierő 2014-ben egy vizsgálat keretében saját népszerűségét mérte fel a lakosság körében. Az eredmény lesújtó volt. Az amerikaiak mindössze 9 százaléka tartotta őket a legfontosabb fegyvernemnek, míg ez az arány 1949-ben 80 százalék volt. A lanyhuló lelkesedést közvetlenül is érzékelni lehetett a Time magazin címlapján megjelenő repülőtábornokok és pilóták számán, amely az 1940–50-es évekbeli tíz-tizenegyről az 1990 óta eltelt években összesen háromra csökkent.

Egyesek szerint ennek az lehet az oka, hogy a légierőnél már régóta nincsenek olyan jól látható, bátor és szókimondó szereplők, mint Billy Mitchell bombastratéga, és hivatkoztak a háborúellenes filmek, például a szétszórt Jack D. Ripper tábornokot megjelenítő Dr. Strangelove negatív hatására. Ugyanakkor egy alapvetőbb okra is rámutattak, nevezetesen, hogy „a repülés elveszítette misztikus, kalandos és varázslatos jellegét”. Nem sok kétség fér hozzá, hogy a romantikus elképzelések a kockázattal arányosan visszaszorultak. A lovagias és a hősies győzelem bizonyos mértékű bátorságot feltételez, amely tulajdonsággal már az első világháborúban is felruházták a pilóták többségét: „Ha a dolgokat az értük hozott áldozott alapján értékeljük, létezhet-e nagyobb áldozat, mint maga az élet, és értékesebb, mint életünket folyamatosan kockára tenni egy repülőgépben?”

Nem sokat segít a helyzeten, hogy ezt a megközelítést – elméletileg – az US Air Force dala tartja életben, amelyet ünnepélyes alkalmakkor újra és újra elővesznek. Háborús romantikával, önfeláldozással és bátorsággal fűszerezve mintha a futurista Marinetti írta volna, vagy akár Gabriele d’Annunzio: „Dicsőségben élünk, vagy lángokba borulunk. Hej!”

*

A B-2-es gépek a missouri Whitman légi támaszpontról szállnak fel. Bagdadig 20 óra az út, egy vagy két légi utántöltéssel.

Bár szigorúan véve nem szükséges, a két pilóta felváltva alszik, felváltva jár vécére, mos fogat és készít ennivalót. Oldott a hangulat. Kávé, sült hús, elektronika és műanyag illatát érezni – legfeljebb csak leheletnyi tesztoszteront.

Amikor megérkeznek a célba, nem sok minden változik az adatforgalom enyhe növekedését leszámítva, amelyhez a pilóta és az irányítóközpont kimért és részben közönyös párbeszéde társul. A képernyőkön a bombák becsapódásának képei látszanak, amelyeket valós időben továbbítanak az USA-ba. A legkevésbé
ellentmondásos felvételeket átküldik a tévécsatornáknak, amelyek közvetítik a közönségnek, szerte a bolygón.

Bagdad a Tigris folyó termékeny kanyarulatai mentén helyezkedik el, és keresztbe-kasul sok híd szeli át. A legszegényebb, Szadrváros nevű negyed kelet, azaz Irán felé a kopár hegyekig felhúzódik, a település nyugati vége pedig szinte a szomszéd folyó, az Eufrátesz menti agyagos síkságot is lefedi. Itt-ott magasabb, sárgásbarna betonból készült épületek emelkednek. Ezek közül az elnöki palotát bombázzák először, majd rögtön utána más közigazgatási épületeket.

Miután a támadások során nem sikerül likvidálni sem Szaddám Huszein elnököt, sem más kulcsfontosságú személyeket, az amerikaiak az erőműveket, a vízellátó és csatornarendszereket kezdik bombázni, összhangban a John Warden szerinti fokozatossági elvekkel.

Három hét után látszólag végeztek a munka nagyjával. Szaddám Huszein rendszere összeomlik, de az ország azonnal a gerillaháború és a belső felbolydulás állapotába lép át. Ahmed Szadavi író a Frankenstein Bagdadban című könyvében beszámol arról, ahogy az utcákon összeszedik az emberi testrészeket: „Azok az emberek […] azért haltak meg, mert pánikba estek, hogy halálos veszély fenyegeti őket.”

2004-re több mint százezer iraki hal meg, sokan betegségek vagy alultápláltság miatt, miután a bombázás lerombolta a vízellátást és az energiatermelést. A mérlegben több mint tízezer iraki civil is szerepel, akik közvetlenül a stratégiai bombatámadásokban vesztették életüket, noha azokat sebészeti pontossággal végezték. Tökéletes hírszerzés és célpont-meghatározás kaotikus harci helyzetben többnyire elképzelhetetlen, enélkül pedig a precíziós fegyverek nem érnek sokkal többet, mint a hagyományos „buta” bombák. A problémát 2018 augusztusára sem sikerült megoldani, amikor Jemenben az amerikaiak legelterjedtebb, lézervezérlésű bombája, a Lockheed Martin MK-82-ese egy iskolabuszt zúzott össze, 40 gyermek halálát okozva. És még ha sikerül is eltalálni a megfelelő autót vagy konkrét ablakot, továbbra is fennáll a kockázata, hogy a közelben lévő ártatlan emberek is meghalnak. Vidzsaj Prasad indiai modern kori történész szerint a precíziós bombázás során nem szándékosan okozott halálesetekkel kapcsolatos minden nyilatkozat csak mentegetőzés és mellébeszélés.

Olyan, mintha azt mondanánk, hogy az az ittas vezető, aki nem akart elgázolni senkit, mentesüljön a büntetés alól.

A bombázás jellegéből fakad, hogy polgári személyek is meghalnak, bármi legyen is a katonai stratégák szándéka.

*

Az amerikai légierő ugyanakkor sikeresnek tekintette az Irak elleni légitámadást. Jóllehet az irakiak meglepően lassúak voltak, a masszív megelőző támadás technikai értelemben a terv szerint alakult, és a B-2-esek már jócskán hazafelé tartottak, mire odalent a földön bárki is rájött volna, mi történt. És ahogy a britek számára, akik több mint 80 évvel korábban ugyanazt a területet bombázták, a támadássorozat meglepően költséghatékonynak bizonyult. Ez a stratégia tehát felbátorította az amerikaiakat, és később hasonló sikerrel alkalmazták Líbiában, Szíriában és Afganisztánban. Ez persze attól függ, hogyan definiáljuk a sikert. Ugyanis minden országban komoly pusztítást végeztek, fejetlenséget és káoszt váltottak ki, humanitárius válságokat, és sokkal több erőszakot és szenvedést, mint valaha. Irakban 2,7 millióan kényszerültek elhagyni otthonukat, ezrével árvultak el a gyerekek, és 60-70 százalékuk küzdött pszichés problémákkal. Sokáig kell kutakodnunk, ha a Bush-doktrína szabadsággal és demokráciával kapcsolatos célkitűzéseinek nyomára akarunk jutni.

Sok érv szól amellett, hogy a humanitárius beavatkozás fogalmát ugyanannyira lehetett alkalmazni ezekre a konfliktusokra, mint amennyire Benito Mussolini a rabszolga-kereskedelmet jogos érvként hozhatta fel Etiópia megszállására 1935 őszén. Noam Chomsky amerikai történész szerint a humanitárius beavatkozások csak egy irányban működnek, az erősek és a hatalmasok felől a gyengék felé. Állítása szerint jobbára a régi gyarmatosítás modern megnyilvánulásairól van szó, amelyeket geopolitikai célok elérése és az erőforrásokhoz – Irakban például a kőolajkészletekhez – való hozzáférés biztosítása vezérel.

„Az arab és muszlim országok lakosságának egy részének a döbbenet- és rémületkeltés a terrorizmus szinonimájá vált”, fogalmaz Brian Whitaker újságíró a brit The Guardianben. Ám a fogalom az Egyesült Államokban hamar népszerűvé vált.

2003-ban a nemzeti szabadalmi hivatalba 29 kérelem érkezett a fogalom használatának engedélyezésére különböző termékeken, a videojátékoktól a tűzijátékokon, csípős szószokon, golffelszereléseken, samponokon át az óvszerekig.

Az értelmi szerző, Harlan K. Ullman kételkedett az értékesítésre gyakorolt hatásában, de elképzelhetőnek tartotta videójátékok esetében, amelyek „a döbbenet- és rémületkeltés koncepciójának marketingje mellett az iraki háború újbóli átélését jelenthetik”.

Bjørn Berge: A levegő zsarnokai

Fordította: Patat Bence

Cser Kiadó, 2024

The post Frankenstein Bagdadban – a bombázó, ami eldöntötte az iraki háborút first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu