Akkor kezdtek el minőségi borokat csinálni az Alföldön, amikor ezen a környéken ez senkinek nem jutott eszébe. Miért vágtak bele?
A régiót a ‘90-es években nagyon lejáratták a hamisítási ügyekkel, így az egyértelmű volt, hogy ha nem állunk a termék mögé arccal, névvel, akkor lehetetlen ebből kitörni. Nagyon megmosolyogtak minket akkor, hogy belevágtunk. Volt bennünk persze egy fiatalos elszántság is, én pedig a ‘90-es évektől minden alkalmat megragadtam, hogy kijussak külföldi pincészetekbe.
Döbbenetes felismerés volt, hogy amit jó bornak gondolunk, az mennyire messze van az olasz, francia, spanyol minőségi boroktól. Főleg a fehérnél volt óriási a különbség.
Megmaradt a különbség?
Teljesen eltűnt. Ma az országban több pincészet is tudja a prémium szintet, több hazai bor is világszínvonalú. Régen elég volt az, ha egy bor iható volt, de ma már, ha nincs erénye, akkor nem számít jónak.
A Frittmann márka mikor és mivel robbant be?
Minket a rozé hozott fel a kétezres évek elején. Gyakorlatilag mindenkit megdöbbentett, hogy rozéra szüreteltünk, mert akkor még mindenki a túlélt szőlők színlevéből készítette a rozét. Mi viszont azzal, hogy kifejezetten erre mentünk rá, sokkal gyümölcsösebb bort tudtunk előállítani. Rengeteg versenyt nyertünk akkor.
Önző borász vagyok, azt a bort készítem, amit szeretek. Aztán az vagy megtalálja a fogyasztóval az összhangot, vagy nem. Én a gyümölcsös borokat szeretem.
A kétezres évek elején a gyümölcsösség a bor tekintetében szitokszónak számított, ma ez már egyáltalán nincs így.
És annyira önző, hogy csak a saját borát issza?
Egyáltalán nem. Nagy borkedvelő vagyok, a mai napig hobbim a borászat és a borkóstolás. Sok bort felbontok, megkóstolok, adok is pénzt érte. Van mondjuk egy szint, ami fölé már nem megyek.
Mi ez az összeg?
Nagyon ritkán kifizetek egy borért 15–20 ezer forintot, de arra akkor már nagyon kíváncsinak kell lennem. 100 ezer forintot például már nem fizetnék ki egy palackért. Egy bizonyos szint felett már nem a minőséget fizetjük meg, hanem a brand értékét. Azt gondolom, az a jó bor, amit szívesen megiszunk, és kérünk még egy pohárral. Az, amiről csak jókat mondunk, és mindenki nézi, hogy hova lehet kiönteni, az nekem nem jó. A bor ízét, illatát, zamatait élvezni kell, választani mellé egy jó ételt.
A borfogyasztás egy élmény. Nem arról szól, hogy be akarok rúgni. Engem még senki nem látott részegen.
Minden nap iszik bort?
Igen, de nem vagyok alkoholista.
Sok orvos ezzel nem értene egyet.
Jó, akkor szerintük alkoholista vagyok. Nem vagyok talán olyan rossz állapotban 67 évesen. És persze lehet, hogy a holnapot már nem élem meg, de ez mindig benne van a pakliban. Nem akarok senkivel vitatkozni erről, nekem a szép emberi élet része, hogy meg tudjak inni egy pohár bort, tudjak koccintani felnőtt gyerekeimmel egy születésnapon.
Emlékszik arra, mikor ivott először bort?
Kicsi gyerekkoromtól voltak emésztési problémáim. Az orvosok minden gyógyszert kipróbáltak, semmi nem hatott. Végül egyikük azt mondta édesanyámnak, hogy adjon nekem naponta két korty bort. Helyrejöttem.
Fejlődött azóta az orvostudomány, ma már biztos nem mondana ilyet egy orvos.
Nem érdekel, hogy ki mit mond, nekem ezzel rakták rendbe az emésztésemet. Apósomnak nyolc bélműtétje volt az 50-es éveiben, Szécsi professzor pedig azt javasolta neki, hogy minden nap igyon meg két-három deci vörösbort. Nagyon sokat segített neki ez, és 83 évesen távozott közülünk.
The post Frittmann János: Hiba volt nekiesni azoknak, akik vörösboros kólát ittak first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
