A szocializmus évtizedeiben szinte végig lángolt Magyarországon a toronyház-építési láz, ami aztán olyan épületeket szült, mint
- a Semmelweis Egyetem egy kőbe vésett Kádár János-szignó mellett álló, 88 méter magas Nagyvárad téri Elméleti Tömbje (ép. Gerlóczy Gedeon, Südi Ernő, Wágner László, 1972-1978),
- az ország legmagasabb lakóépülete, a nevével – Huszonnégyemeletes – ellentétben csak 23 emeletes szolnoki toronyház (ép. Liszkai Károly, 1975),
- vagy épp a ma a Magyar Államkincstár által használt 73 méteres Váci úti egykori SZOT-székház (ép. Dúl Dezső, 1968-1973).
A legmagasabb, ma is álló magyarországi épületek listáját nézve a fentieknél jóval érdekesebb technológiai megoldásokkal is találkozhatunk:
A legmeglepőbb kétségkívül az újpalotai lakótelep Víztoronyházáé, aminek építésze, a Típustervező Intézetet (TTI) erősítő Tenke Tibor (1924-1984), illetve a szerkezettervezői feladatokért felelős Mentes Endre (1925-1991) úgy döntött, hogy a beköltözők, illetve a környéken élők folyamatos vízellátása érdekében az épületre két, egyenként 300 köbméteres víztornyot is ráragasztanak.
A problémát az ország más, tízemeletesnél magasabb épületében nyomásfokozókkal oldották meg, itt azonban cél volt, hogy a rövid idő alatt (1969-1975) felépített, több mint 15 ezer lakást magában foglaló panelrengeteg minden egyes lakójánál rendben legyen a vízszolgáltatás. Ezt a kihívást akár egy egyszerű, önálló víztoronnyal is megoldhatták volna, arra azonban esztétikai okokból nem volt lehetőség – maradt tehát a jóval nagyobb mérnöki kihívást jelent víztoronyház tervezése.
A kor tömeges beépítéseire jellemző panelekkel szemben csúszózsalus technológiával épült, lakókat először 1975-ben fogadó épületnek végül minden szintjén négy egyszobás, illetve két háromszobás otthon jött létre, a lift tizenhetedik emeleti végállomása felett pedig két 170 négyzetméteres, kétszintes műteremlakásnak is szorítottak helyet. Ezek a bejárat mögött műtermet, két szobát, fürdőszobát, illetve loggiát, felette pedig újabb szobát, konyhát, étkezőt, illetve egy méretes panorámateraszt rejtettek, a kialakult rendet pedig mostanra sem változtatták meg.
Az eredeti tervek még ennél is több lakást ragasztottak volna a toronyra: az építészek úgy gondolták, hogy a tartályok felett további hét szintre lenne szükség, amik mindegyikét 16 egyszobás, fiataloknak, illetve vidékről felköltözőknek szánt garzonokkal töltöttek volna meg. Ez a száztizenkét egység végül sosem épült meg, sőt, a Thoma József (1922-2008) által jegyzett víztoronyrész acéltartályaira sem volt sokáig szükség: egyetlen évtized után kiürítették őket, így már negyven éve üresen állnak.
A kilencvennyolc lakásnak egyébként az elrendezése is meglepő, hiszen az első emelet szerelőszintként született meg – itt a lift sem áll meg –, így a 32, illetve 72 négyzetméteres egységek csak a második szinttől indulnak. A háznak Tenke számos apró részletét is egyedivé formálta, így a lépcsőkorlátok, ablakrácsok, padlóburkolatok, valamint a bejárati ajtók színharmóniáját is meghatározta, átépítéseket pedig csak az ő engedélyével lehetett végezni. Ez a rend mára kissé megbomlott, az újpalotai víztoronyház azonban ma is őrzi a Kádár-kor egyik legérdekesebb kísérletének eredeti arcát.
A vasfüggöny mögött
Hasonló épületekre más, évtizedeken át szintén a szocialista blokkhoz tartozó országokban, így az egykori Csehszlovákia területén is találunk példákat: a magyar határtól félórányi autózásra lévő Érsekújváron (Nové Zámky), illetve a közeli Vágsellyén (Šaľa) például ugyanannak a tervnek a két leképeződése emelkedik ki a belvárosokból.
A budapestinél jóval nagyobb mennyiségű – akár 900 köbméternyi – vizet tárolni képes tartályaik ma is használatban vannak, sőt, első látásra maguk az épületek is jó állapotban vészelték át az elmúlt évtizedeket. A két város legmagasabbjának számító házak tervezőjének neve nem ismert, a formát nézve azonban egyértelmű, hogy az első lakók a hatvanas évek elején költözhettek a falak közé.
Az ötletet valószínűleg itt is egy különálló víztorony vágya hívta életre, a két város vezetése azonban ezt nem tartotta célszerűnek, ha az ügyet nyolc lakószinttel, illetve a tetejükre pottyantott tartályokkal is meg lehet oldani.
Több mint kétszáz kilométerre északra, a cseh-szlovák határ túloldalán lévő Alamócon (Olomouc) jóval nagyobb méretekben gondolkodtak: az F1 jelű lakótelep közepén álló vasbetonvázas épület technológiai megoldásait tekintve közeli rokona az újpalotainak, annál azonban valamivel alacsonyabb: a tizenhárom lakószintre illesztett, ipari épületeket idéző középfolyosóval, illetve a két 500 köbméteres tartállyal együtt is csak 62 méternyire nyúlik a járókelők fölé.
A hatvankét lakásos ház (a Google utcanézetén itt járható körbe) terveit a város modern arcát adó Petr Brauner (1936) jegyezte, aki mindössze harminckét éves volt, mikor az öt éven át tartó (1968-1973) építkezés elkezdődött.
A lakóknak itt nem volt akkora szerencséjük, mint Budapesten, hiszen a kivitelezésbe hiba csúszott, így alig két évvel az átadás után tucatnyi lakás ázott be. Az eset 2016-ban újra megismétlődött: akkor egy nem megfelelő tartályjavítás miatt közel húsz családhoz kellett bekopognia a biztosító szakembereinek.
A tornyot néhány éve szépen felújították, illetve szigetelték, így ma újra csinosan áll a város közepén:
Nem a szocializmus szülte őket
Tévedés lenne persze azt hinni, hogy a víztoronyházakat a szocializmus szülte, hiszen Németországból már jóval korábbról ismerünk hasonló megoldásokat: ezek közül a legszebb a német expresszionizmus jegyében született Wohnwasserturm Wulsdorf, ami 1927 óta Bremerhaven városképének fontos része.
A rövidesen századik születésnapját ünneplő épület harminchárom méteres magasságával a környék első vasbetonvázas lakótornya volt, rajzait pedig a város alkalmazásában álló Wilhelm Eduard Kunz (1880-1945) vetette papírra.
A mindössze tizenöt hónap alatt elkészült, nyolcszintes épületben huszonnégy két- és háromszobás lakást helyeztek el, felső részén pedig 1500 köbméternyi vizet is lehetett tárolni.
A közelben két másik, valamivel fiatalabb darabot is találunk:
- a Bremen-Blumenthalban lévő példa (ép. Michael Fischer, 1928-1929) 50 méteres magasságával, illetve 300 köbméteres tárolókapacitásával,
- a Preetz szívében álló (ép. Peter Giesenhagen, 1929) 25,2 méteres pedig hat, egyenként 64 négyzetméteres lakóegységgel, valamint 150 köbméteres tartállyal emelkedik a közvetlen környezete fölé.
A világ legegyszerűbb működési elvével rendelkező – szimplán csak a gravitációt hasznosító – ötlet gyökeréért néhány ezer kilométerrel nyugatabbra, a felhőkarcolók legkorábbi őseit adó Egyesült Államokig kellene utaznunk, ahol a mai napig mindennaposak a házak tetején lábakon álló kisebb-nagyobb víztornyok.
The post Furcsa víztoronyházakat szült a szocializmus, de az ötletet a hanyatló Nyugat adta first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
