Ronda, istenkáromló, egomániás és gusztustalan dolog, hogy egy olyan filmrendezőnek, aki ott tart, ahol én, a következő filmje a Nosferatu lesz. Azt tervezem, hogy várok egy kicsit, de ezt hozta a sors
– nyilatkozta 2016-ban az akkor 33 éves Robert Eggers nem sokkal első filmje, A boszorkány és annak zajos sikere után. Végül semmiben sem lett igaza: a projektet halasztotta – de azért megrendezte közben A világítótoronyt és Az Északit –, a Nosferatu remake-elésével pedig semmi istenkáromlót nem követett el, azt viszont bebizonyította, hogy óriási alázat van benne, pláne egy ilyen fontos alkotás iránt. Hogy is ne lenne, ha már gyerekkorában lenyűgözte Orlok gróf, tizenhét éves korában pedig már színpadra is állította?
Az még önmagában nem erény, ha egy rendezőnek van mersze hozzányúlni olyan szent és sérthetetlen alapanyagokhoz, amelyek évtizedek óta a filmtörténet fontos részei – a teljesség igénye nélkül elég csak az elmúlt évekből Az ördögűző – A hívő című minőségi feketelyukra gondolni. Az már bizakodásra adhat okot, ha az utóbbi évek egyik legkiemelkedőbb horrorrendezője vetemedik ilyesmire, az pedig már az igazán ritka és szerencsés együttállások esete, amikor nemcsak méltó módon nyúl a nagy elődökhöz, de a túlontúl szolgalelkű tisztelet helyett van is érdemben mit hozzátennie. Eggersnek pont valami ilyesmi sikerült a Nosferatuval, amely, ha nem is söpri le pusztító katarzissal az asztalról mindazt, amit a történetről gondoltunk, ismét bebizonyította, miért volt nála a legjobb kezekben az alapanyag.
Úgy fogalmazni, hogy a Nosferatut Bram Stoker Drakulája ihlette, pofátlan eufemizmus volna: Friedrich Wilhelm Murnau hiába volt addigra nagynevű német rendező, plagizált. Néhány részletet és a neveket megváltoztatva mesélte újra Drakula, pontosabban Orlok gróf történetét, nem csoda, hogy Stoker örökösei pereltek, a botrány csődbe vitte a filmet gyártó stúdiót, Murnaut pedig arra kötelezték, hogy minden német kópiát semmisítsen meg. Az, hogy Max Schreck rémét a mai napig megtaláljuk minden valamirevaló filmes szakkönyvben, és a Nosferatu megmenekült a pusztulástól, annak köszönhető, hogy akadtak olyan kópiák, amelyekből össze lehetett legózni a filmet, ez látható ma is.
A Nosferatunak kétségkívül jót tett az, amit ma már vírusmarketingnek is betudhatnánk, ám Murnau filmje nyilván távolról sem csak a botrány miatt számít a német expresszionizmus egyik remekművének, a horrorfilmek egyik etalonjának. És bár a Nosferatu után immár az eredetinek számító Drakula saját nevén igázhatta le a világot, majdnem ötven évvel később Werner Herzog inkább Murneau-ig nyúlt vissza, és bátran merte újraértelmezni az eredetit. Murneau gótikus horrorjához és patkányjellegű Orlokjához képest Herzog inkább melankolikus drámát csinált egy magányos grófról, mégis tökéletesen működött mindkettő.
Eggers ugyancsak új Orlokot adott a mozinézőknek, ám távolról sem ez a legfontosabb újítása az új Nosferatunak. A történet szigorúan vett keretei maradtak: Thomas Hutter rejtélyes megbízást kap, keletre kell mennie egy titokzatos grófhoz nyélbe ütni egy zsíros ingatlanbizniszt. Felesége, Ellen hiába kérleli, hogy maradjon, útnak indul. Orlok gróf nem feltétlenül az álomügyfelek mintapéldánya, rettentő furcsán viselkedik, kicsit mintha rohadna is, felizgul a vér látványától, Ellen medálba rejtett nyakláncától még inkább, nem véletlen, hogy Thomas lázálmoktól gyötörve tér vissza otthonukba, Wisborgba. Csakhogy megindul Orlok is, hogy pestist és pusztítást hozzon a városra.
A legfontosabb újítás, hogy Eggers azt a személyt állítja középpontba, aki eddig csupán passzív katalizátorként sodródott az árral: Ellent. De nem áll meg itt, azzal csavar óriásit a felálláson, hogy őt állítja be a történések origójaként. A film nyitójelenetében a zaklatott nő hívja magához a rémet, akivel már bőven azelőtt mindent felemésztő kapocs alakul ki, hogy Thomashoz egyáltalán hozzáment volna. Ezzel nemcsak egészen új mozgatórugót ad a történetnek, de főhőssé emeli Ellent, és Thomast állítja az ugyan küzdeni próbáló, de tehetetlen mellékszerepbe. Egyúttal újabb réteget ad Ellen karakterének azzal, hogy nem egy, a férje után epekedő, neurotikus nőt látunk, hanem egy olyat, aki aktívan küzd a démonaival, csak legtöbbször vesztésre áll, miközben környezete kedvesen ugyan, de infantilizálva próbálja fogni Ellen kezét.
Bár a vámpírmítosztól eddig sem állt távol az erotika, Eggers minden eddiginél hangsúlyosabban emeli be a történetbe a szexualitást, annak pusztító, bántalmazó, valamilyen szinten Stockholm-szindrómát idéző, beteg kötelékként funkcionáló mivoltát, egyúttal az emiatt érzett szégyent, önostorozást és depressziót is. A magányos Ellen saját kínzó frusztrációin át könyörög egy sötét léleknek, hogy jöjjön el hozzá, és bár a látogatás végérvényesen traumatizálja, beteges vágyódást érez a megrontója iránt, amelyet még boldog házassága sem tud kiirtani belőle. Egy mélyen depressziós nőnek pedig ebben a korban nincsen maradása, jönnek is az orvosok, a kuruzslók, akik inkább eret vágnak és leszíjaznak, minthogy felismerjenek egy mélyen traumatizált lelket.
De a vérivás aktusát is ugyanúgy körbelengi valamiféle beteg erotika, mint ahogy az egész gróf alakját, mindezt úgy, ha van a jóképű vámpírarchetípusnak szöges ellentéte, az egészen biztosan Eggers Orlokja. Bill Skarsgård láthatóan vonzódik az olyan szerepekhez, amelyek teljesen felismerhetetlenné teszik, ahogy Pennywise-ként, itt is eltűnik a maszkmesterek munkája alatt: Eggers vámpírja nem patkányszerű, mint Schreck, nem is mélabús kopasz, mint Klaus Kinski, hanem egy erősen rothadó, hórihorgas élőhalott, aki ráadásul olyan kiejtéssel beszél, mintha a Hétköznapi vámpírokból szalajtották volna. Ezzel együtt nem kevésbé fenyegető, mint mondjuk Murneau grófja, pláne, hogy Eggers egyáltalán nem operál olyan olcsó eszközökkel, hogy zombikkal ijesztget, inkább az általa csúcsra járatott eszközökkel teszi rémisztővé a grófot: fényekkel, hangokkal, sejtetéssel. Mert bár a fináléban teljes pompájában megmutatott vámpír is erős látvány, nincsen nyugtalanítóbb a kastély félhomályában alig látható, de ziháló Orloknál.
Mindez persze nem meglepő, sokkal inkább már-már elvárás Eggers filmjeivel kapcsolatban, aki állandó operatőrével, Jarin Blaschkéval ismét tökéletesen komponált, a történethez nemcsak asszisztáló, de azzal együtt lélegző, azt teljessé tevő látványvilágot álmodott meg. Nem túlzás kijelenteni, hogy Nosferatu világát mintha kifejezetten Eggers ízléséhez szabták volna, ő pedig ezen a téren sem a másolásra vagy a nagy elődök hangulatának megidézésére törekedett volna, hanem a saját gótikus fantáziáját vitte vászonra Blaschke remek képein keresztül. Ezekbe a már-már színpadi díszleteket idéző képeslapokba helyezi Egger a színészeit, akik esetében azonban ez a jellegű teatralitás némiképp visszaüt: Lily-Rose Depp alakítását ugyan a szaksajtóban sok helyen egyenesen Isabelle Adjanihoz (a Herzog-féle változat hősnője) hasonlítják, és ugyan rémisztően adja át görcsbe rándult tagjaival a pokoljárást, olykor túljátssza, és nem egy hús-vér karaktert, hanem egy parancsszóra hol síró, hol szavaló színésznőt látunk. De a Nosferatu egyébként sem az eget rengető alakítások filmje, hiába van ott Nicholas Hoult, Emma Corrin vagy épp Willem Dafoe, ők is nagyrészt a kötelezőt hozzák – bár utóbbi még a viszonylag kisebb teret kapó szerepében is pokoli szórakoztató, mint mindig.
Nehéz helyzetben vagyunk, ha azt akarjuk meghatározni, mi számít jó remake-nek: tisztelje a nagy elődöt, de merjen elrugaszkodni? Legyen benne újítás, de ne értelmezze át alapjaiban a mítoszt? Egyáltalán merjen-e nagyobbat szólni? Eggers Nosferatujára talán mind igaz lehet, mégsem vetemedik olyasmire, hogy kenterbe verje Murneau-t és Herzogot: korunk egyik legjobb horrorrendezője a dilemmák helyett inkább a létező legnagyobb tisztelettel, de a saját vízióját beleszőve vitte vászonra azt a projektet, amelyre egész életében vágyott.
Nosferatu, 2024, 132 perc, 24.hu: 8,5/10
The post Gótikus Stockholm-szindrómába taszít az új Nosferatu vámpírja first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
