Egyszerre a legnagyobb álma és tragédiája – valahogy így jellemezte Guillermo del Toro a kapcsolatát a Frankensteinnel. Az Oscar-díjas filmkészítő mintha egész életében erre a filmre készült volna: A faun labirintusától kezdve A víz érintésén át a Pinokkióig mindenben ott volt a kirekesztettek története, ez pedig mi másban is csúcsosodhatott volna ki, ha nem Mary Shelley több mint kétszáz éves, de a filmkészítőket azóta is szüntelenül izgató történetében?
Del Toro tehát valóban évtizedek óta dédelgette a filmtervet, amelyről egy ponton azt is mondta, ölni tudna érte. Saját bevallása szerint ő maga is megijedt a kihívástól, ráadásul mindebben benne volt az a kettősség is, hogy ha elkészíti álomprojektjét, akkor többé nem álmodhat róla – ebben látja a filmkészítés tragédiáját. Nem lehet ebbe nem belelátni Victor Frankenstein példatörténetét, akinek legnagyobb álma, a legmerészebb teremtése egyben legnagyobb tragédiája is lett. Szerencsére del Toro tragédiája másféle, filmjével nem egy szörnyeteget szabadított a világra, hanem a klasszikus feldolgozásokhoz meglepően közel álló, a történetet sokban nem újraértelmező, de gyönyörű adaptációt.
Shelley rémregényét azóta dolgozzák fel rendületlenül, amióta csak van erre lehetőség: az 1818-ban megjelent könyvet már 1823-ban színpadra vitték Londonban. A filmezés megjelenése óta pedig gyakorlatilag levakarhatatlan a rendezők bakancslistájáról is: már 1910-ben feldolgozták egy némafilmben, 1931-ben pedig Boris Karloff tette halhatatlanná a figurát. A legtöbben valószínűleg Kenneth Branagh 1994-es adaptációjára emlékeznek, de napjainkra sem szűnt meg a Frankenstein-sztori filmre vitele vagy épp újraértelmezése iránti vágy, elég csak az utóbbi két évből a Lisa Frankensteinre vagy a Szegény párákra gondolni.
Del Toro a klasszikushoz nyúlt, az ő rendezői víziója talán Branagh adaptációjához áll a legközelebb. Nem távolodott el a történet magjaként szolgáló teremtő-teremtmény bonyolult kapcsolatrendszerének kibogozásáról, cserébe viszont beemelt egy másik szálat: az apa-fiú viszonyt. Meglepően sokat időzik Frankenstein gyerekkorában, pontosabban azon szegletében, hogyan lett az egyébként anyja által nagyon szeretett csupaszív kisfiúból a rideg apja által teremtett, istent játszó szörnyeteg.
A transzgenerációs traumák tükrébe helyezett Frankenstein-sztori nemcsak újszerű, de aktuális is, ráadásul Del Toro saját apaélményét is becsatornázta a filmbe.
The post Guillermo del Toro Frankensteinje bizonyítja: ha a papa egy szörnyeteg, ne csodálkozzunk, ha a gyerek is az lesz first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
