Amióta csak emlékezni tudok, mindig találtam okot arra, hogy egész decemberben agyonizguljam magam.

Nincs ez másképpen ma sem: noha az életemben sok minden változott, a karácsony előtti, körüli izgalom nem csitul.

Akár azt is mondhatnám (és mindez nem állna messze az igazságtól), hogy a gyerekektől rám ragadt a csodavárás – mondjuk, amíg képes vagy hinni a csodában, hiszem, a csodák el is érnek.

Amíg az ember fiatal, azt hiszi, a szülei, a szerettei halhatatlanok, és az idők végezetéig vele maradnak. Hiába a szikár tudás, hogy az élet véges, úgy érzed, te nem maradhatsz magadra.

Attól, hogy a szüleim jó sokáig elkísértek, ráadásul a betegeimtől egész évben, különösen ünnepek táján árad felém a szeretet, szóval mindettől a hiányok még hiányok maradnak. Ezért aztán évek óta, amolyan segíts magadon, az Isten is megsegít alapon igyekszem tenni azért, hogy a fájdalom ne győzze le az örömeimet. Mondjuk ez nem csak karácsony idején hasznos – olykor egyszerű hétköznapokat is képes bearanyozni a nézőpontváltás.

Azt mondja Goethe:

Az embernek minden nap hallgatnia kellene egy kis zenét, olvasnia egy kis költészetet és néznie egy csodás képet, hogy a világi gondokat kitörölje az elméjéből, és észrevegye a szépet, amit Isten ültetett az ember lelkébe.

A hétköznapokban én sajnos nem vagyok fennkölt, sőt, ünnepek kapcsán sem igazán. Azért az utóbbi években támadt néhány ötletem, ami nekem segített, és tán másnak is hasznára válik nekikeseredés ellen.

Voltak igazán boldog karácsonyaim. Például, amikor a fiamat vártuk. Vagy, amikor olimpiai év következett tele munkával, hittel és reménnyel. Vagy, amikor nem sokkal karácsony előtt férjhez mentem, és minden, de minden a helyén lévőnek tűnt.

És voltak olyan karácsonyaim is, melyeket veszteségek tettek nehézzé. (Pontosan úgy, mint mindenki másnak.)

Gondűzőnek jó, legalábbis nekem beválik, hogy felidézem, miképp jutottam túl egy-egy akkor megoldhatatlannak tűnő helyzeten. Vagy miképpen is volt, amikor minden úgy volt, ahogy álmodtam.

Amikor annak idején a szüleim bejelentették, hogy elválnak, senkinek még csak elképzelése sem volt arról, hogyan tovább. Tízéves voltam, és azt éreztem, senki sem olyan szomorú, mint én. Aztán valahogy még az ünnepeknek is kialakult egy élhető, új rendje. Persze megesett, hogy valakiket nem lehetett egyszerre meghívni, közös asztalhoz ültetni, de működött a dolog, és mindenki kibírta a változást. Azért írom ezt, mert ma is egészen biztosan van sok olyan kislány és kisfiú, akiknek épp az ünnep előtt áll fejre a biztonságuk, és akik emiatt felnőtt segítségére szorulnak.

Szerintem lehet kompromisszumokat kötni, lehet úgy rendezni a dolgokat, hogy mérséklődjék a veszteségérzés.

Az autómban ülve hetek óta figyelem az egyre fokozódó forgalmat, és az ezzel járó kapkodást, idegeskedést. El kell intézni, meg kell csinálni, el kell készíteni. Csakhogy minden nem préselhető be a nap huszonnégy órájába. És, ha feszülünk, nem lesz békés az ünnepünk.

Azon ünnepi esték emléke él bennem ma is elevenen, melyeken együtt voltunk, játszottunk, beszélgettünk. Ezek az élmények maradnak meg, és nem az, hogy mit ettünk, hogyan díszítettük fel a lakást és a fenyőfát.

Hogy konkrétan mi maradt meg?

Például az, amikor Apuval kettesben felmentünk a Hármashatár-hegyre, és ott gyertyát és csillagszórót gyújtottunk magunknak. És az is megmaradt, hogy jóval később, rá emlékezve ugyanezt egyedül is megcsináltam.

Tavaly meg azt játszottam, hogy egy külön kis fára fellógattam mindazok fényképét, akiket szerettem, és akik szerettek, de ezért vagy azért nincsenek már velem – így varázsoltam magamnak különleges ünnepet.

Néhány hete abban reménykedtem, hogy valami, amire régóta vágyom, valóra válik, de a sors másképpen döntött. Bánkódtam, ahogy kell, aztán rájöttem, érdemes nézőpontot váltani. S váltottam is, sikerült legyőznöm a szomorúságomat, sikerült új megvilágításba helyeznem a csalódást. És erre őszintén büszke vagyok.

Élek, vannak barátaim, akik mellettem állnak, akik szívesen vannak velem akár karácsonykor is.

Van munkám, dolgom rengeteg, van tervem az írással, egy új könyv megírásával kapcsolatban.

Adhatok tudást, szeretetet, figyelmet a betegeimnek, akik mindezért cserébe meggyógyulnak – és ez nagyszerű érzés.

Hiszek, hinni akarok abban, hogy legyek akárhány éves is, a legjobb még hátra van. És abban is hiszek, hogy amit nekem szán az élet, mindenképpen megkapom, és ami nem jár nekem, arra hiába vágyom, el nem érhetem.

Elképesztően sokan töltik egyedül a karácsonyt, van, ki részben önhibájából, van, ki önhibáján kívül. Nem így tervezték, mégis így alakult.

Az én karácsonyom azon múlik, mit hozok ki abból, amim van. Van egy rakat régi ajándékom, csomó levelem azoktól, akikkel szívesen együtt lennék, ha lehetne – mindezekkel fogom körbevenni magam az idén, és varázsolok, hogy együtt legyünk.

Jövök ki a rendelőből, ahonnét a legutolsó kis betegem „varázslatos karácsonyt, doktor néni!”-vel távozott pár perce. Nagyon mosolygok, mert jobban tetszik nekem ez a kifejezés az összes eddig ismertnél.

Megyek az autómhoz. Egy kukánál férfi matat, rendezett arc, nem elhanyagolt, de szegénységet mutató külső.

Tele az autóm üres, „ötvenes” flakonokkal. Félve kérdem a férfit, esetleg elfogadná-e a pakkot. Őszintén örülni látszik.

Mindig hordok magamnál valami gyümölcsöt. Még mindig aggódva, nehogy megbántsam, a narancsot is becsúsztatom a szatyorba.

Nézi szegény, és megszólal: „Nahát, én is kapok ajándékot! Ez varázslatos!”

Varázslatos! Rövid időn belül másodszor hallom ezt a kifejezést.

Csendesen elszégyellem magam, mennyire megvisel a saját vélt bánatom.

Igaza van Goethének: a zene, a költészet és a festészet csodás, és valóban szükséges, hogy észrevegyük a szépet, amit a Jóisten a lelkünkbe ültetett. Mindehhez hozzátenném azt is: ha sikerül valakit megörvendeztetned – akár egy apró varázslattal –, gazdagabb lesz az életed.

Szóval: varázslatos karácsonyt mindenkinek!

The post Gyarmati Andrea egyedül gyújtott gyertyát és csillagszórót a Hármashatár-hegyen first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu