Csendes nyári rendelés, forgalom alig.

Amikor vége a tanításnak, az összes „lógósom” azonnal és egészen szeptember elejéig tartóan kigyógyul mindenféle korábbi nyavalyájából, s ha véletlenül mégis megbetegszik, akkor valami nyaralóhelyen, mondjuk a Balatonnál gyógyítja egy-egy kollégám.

Szól a telefon, kedves női hang érdeklődik, felkereshet-e, a tanácsomat kérné. Megtisztelő a bizalom, egyúttal felelősség is, hogy feltételezik, tudom a tutit. Mert sajnos nem tudom. De azért mindig igyekszem körbejárni a felvetett témát, és igyekszem reális, használható tanáccsal szolgálni.

A megbeszélt időpontban kedves arcú, csinos fiatalasszony érkezik, nem a legvidámabb állapotban. Mint kiderül, évek óta sikertelenül próbál teherbe esni, és túl van minden lehetséges beavatkozáson.

Azt mondja:

Nem vagyok fiatal, és bár tudom, az kevésbé számít, a férjem nálam is idősebb. Kezdjük elveszíteni a hitünket, hogy saját gyerekünk lehet. A doktornőnek milyen tapasztalatai vannak az örökbefogadással kapcsolatban?

Negyvenhat év gyermekorvoslás alatt zömmel sikeres, boldog örökbefogadásokat láttam, de azért mindenütt akadt probléma is, hol több, hol kevesebb.

Abban biztos vagyok, hogy én képtelen lettem volna belenyugodni a gyermektelenségbe (szerencsére nekem született egy fiam, nagyszerű ember), tehát helyből örökbefogadás-párti vagyok.

Ezzel együtt tisztelem azokat is, akik a társadalmi nyomás ellenére felvállalják, hogy alkalmatlannak érzik magukat olyan hosszú „projektre”, mint egy gyerek felnevelése, és arra jutnak, hogy „ez nem az én utam, nem teszek ki senkit annak, hogy miattam ne kapja meg azt, ami egy gyereknek jár.” Aki viszont akarja a gyereket, és nem jön neki össze, ott szörnyű lehet a csalódottság – és maximálisan indokolt az örökbefogadás iránti vágy.

Az örökbefogadásnak vannak törvényi feltételei, mindegyik logikus. Örökbe fogadhat az, aki:

• cselekvőképes, egészséges személy,
• legalább 25 éves,
• a gyereknél legalább 16, legfeljebb 50 évvel idősebb,
• személyisége és körülményei alkalmasak az örökbefogadásra.

Nem mellesleg házaspárok és egyedülállók is fogadhatnak örökbe; élettársi viszonyban az örökbefogadásnál egyedülállónak tekintik a feleket, és csak az egyikük fogadhatja örökbe a gyereket.

A cél, hogy a gyerek jobb körülmények közé kerüljön, és ez az állapot bizton így is maradjon.

Amire a magam tapasztalatából igyekeztem a fiatalasszony segítségére lenni:

• komoly, igazán átgondolt választ kell adni arra, hogy miért is szeretnék/szeretnénk gyereket (az is tökéletes válasz, ha valaki úgy érzi, gyerek nélkül nem teljes az élete).
• Az örökbefogadás nehezített pálya; szerencsés esetben gyerek és szülők hamar egymásra hangolódnak (pontosabban egymásba szeretnek), kérdés, elviseljük-e, ha ez nem történik meg (halkan jegyzem meg, a harmónia akárcsak átmeneti hiánya elfordul vérszerinti szülő-gyerek kapcsolatban is).
• Hatalmas kérdés az, hogy megmondjam-e majd az örökbefogadott gyereknek, hogy nem a vérszerinti szülője vagyok, s ha igen, mikor. Szerintem úgy helyes, ha az első perctől az igazat mondjuk, és nem rettegve töltjük az időt, mikor derül ki az igazság; a legszebb vonatozó mondatot egy anyukától tanultam: „Nem én vagyok a szülőanyád, de én vagyok az édesanyád.”
• Vajon lehet-e más gyerekét szeretni? (Persze hogy lehet, sőt, kell is; gondoljunk akár csak a patchwork családokra.)

A gyerek, akit örökbefogadunk, és akit végigkísérünk a felnőtté válás rögös útján, a mi gyerekünk. Ismerjük a szokásait, az örömeit, a bánatait. Néha csalódást okoz, néha ő csalódik bennünk, de a mi gyerekünk akkor is, ha mások génjeit hordozza.

Az együttélés során neveljük egymást: a felnőttek a gyereket és a gyerek is minket. Megtanulhatunk önzetlenül szeretetet adni, és kapunk csomó mindent, amitől több és gazdagabb lesz az életünk.

Hogy egy gyerek miképpen változtatja meg az életünket, el sem tudjuk képzelni gyerek nélkül, de olyan utazás ez, amire érdemes áldozni.

Örökbe – örökre!

The post Gyarmati Andrea: Erre az utazásra érdemes áldozni first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu