Misával 1971-ben úgy terveztük, hogy mi leszünk az Év Sportolói, mert olyan még nem történt a díj megalapítása óta, hogy együtt nyert két olyan ember, akik bár még nem házasodtak össze, de már az esküvőjüket tervezik.

Csakhogy egy birkózó srác épp abban az időben verte halomra a világot, úgy becézték, hogy Tuskirály – nem volt vitás, hogy abban az évben ő lesz az év férfi sportolója.

Én pedig csak addig morogtam rá amiatt, hogy nem Misa nyert, míg személyesen nem találkoztunk.

Kedves volt, jómodorú, elképesztően vonzó, ráadásul nagy bajnok, szóval könnyen a szívembe zártam.

Utóbb összefutottunk néha az olimpiát megelőző eligazításokon, és aztán úgy hozta a sors, hogy ő lett a századik magyar olimpia bajnok. Élménybeszámolók tömkelege következett, és mivel az év női sportolója címet én nyertem, sokat jártuk együtt az országot a meghívásoknak eleget téve – az emberek figyelme és szeretete kísért minket.

Egy ilyen alkalom után beülünk egy kávéra egy, hát, nem igazán elegáns helyre, valahol Budapest határában.

Egyszer csak egy nagydarab ember lépett be rajta, az asztalunkhoz masírozott, és kötözködve azt kérdezte beszélgetőtársamtól: „Te vagy az a híres neves olimpiai bajnok?”

A válasz: „Én.”

„Na, te, híresség, itt sokat nem ér az érmed. Gyere csak ki velem az utcára!… De úgyse mersz!”

„Jól gondolod, nem merek.” A szeme nem rebbent, úgy tért ki a provokáció elől, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy fél a verekedéstől.

Én, aki már akkor is állandóan harcoltam az igazságért, úgy éreztem, megüt a guta.

„Miért nem csapod le?!” – kérdeztem csendesen, felindultan, ostobán.

Mert, ha elborul az agyam, akkor nem simán lecsapom, hanem agyon is ütöm, annyit meg nem ér az egész.

Rádöbbentem, mennyire igaza van.

Ismerte a határait, tudta, az erő, amit megszerzett az edzéseken, ölni is képes, ezért minél erősebb vagy, annál inkább észnél kell lenni.

Ezt a srácot, ezt a nagy sportolót, aki később eredményes edző és sportvezető lett, és akit nagyon szeretek, és aki már a hetvenhetedik évét tapossa, úgy hívják: Hegedűs Csaba.

Most természetesen engedélyt kértem tőle, hogy ezt a valamiért eszembe ötlő történetet megírjam, megosszam – hiszen azt egy életre megtanultam tőle, hogy bizonyos döntések előtt érdemes érdeklődni a véleményéről.

The post Gyarmati Andrea: Kihívták a kocsma elé, nem ment, inkább hagyta, hogy gyávának tartsák, mintsem agyonüsse a kötözködőt first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu