Minden ember – legyen fiatal vagy idős, házas vagy egyedülálló – legmélyebb érzelmi szükséglete, hogy szeressen, és viszontszeressék. Ha érezzük mások szeretetét, képessé válunk a bennünk rejlő lehetőségek kibontakoztatására, ennek hiányában azonban csupán a túlélésért küzdünk.

Ezt Gary Chapman egyik könyvében olvastam a minap.

Ő az az amerikai író, párkapcsolati szakértő, lelkész, aki 1992 ben megalkotta az „öt szeretetnyelv” fogalmát.

Chapman szerint a szeretetnyelv az a mód, ahogy az adott ember kifejezi és megéli a szeretetet.

Az öt szeretetnyelv a következő:

• elismerő szavak,
• minőségi idő,
• ajándékozás,
• szívesség,
• és testi érintés.

Mindannyiunknak van egy elsődleges szeretetnyelve, mely az összes többinél mélyebben hat ránk.

Eszem ágában sincs vitatkozni, csak eszembe jut, hogy olykor az is lehet a szeretet komoly, akár életre szóló kifejezése, ha valami épp nem tetszik, nem okoz örömet.

Mindenszentek és halottak napja közeledtével sűrűbben jutnak eszembe olyan történetek, melyek számomra bizonyították azok szeretetét, akiket nagyon szerettem és szeretek ma is, de már nincsenek velem.

És, mint mindig, ha valami foglalkoztat, megpróbálom az adott ideát tesztelni a pácienseimen.

Elképesztően sokat tanultam a gyerekektől (meg persze a szüleiktől), és bár sosem kételkedtem Chapman igazában, számos módját megéltem a szeretet kifejezésre juttatásának.

Mint a minap is.

Édes, okos, szép is és főleg rendkívül kíváncsi gyereket hoznak hozzám.

„Doktor néni, tudom, hogy szeretsz engem” – mondja. Sőt, nagystílűen hozzáteszi:

Persze én is szeretlek téged… De ha szeretsz, miért szúrsz meg, ha tudod és mondod is, hogy fájni fog?

Ilyen csodálatosat is csak gyerek képes kérdezni.

„Néha olyan dolgok is a szeretetről szólnak, melyekkel fájdalmat okozunk. Ilyen a szuri is: valóban kellemetlen, de megvéd olyan betegségektől, melyek gyógyítása bizony sok szurival jár. Ezért nevezik úgy, hogy védőoltás.”

Bólogat lelkesen, érti is, de nehogy kétségeim támadjanak, kérdez még egyet: „Olyan ez, mint amikor nem adom oda a kistestvéremnek azt a játékot, amitől megsérülhet?”

Hazafelé a kocsiban elgondolkozom, az én gyerekkoromban hogyan is voltak velem úgy szigorúak a szüleim, hogy később előnyét láttam.

Általános iskola első éve után anyu úgy döntött, idegenben kell megtanulnom egy nyelvet.

Akkor még nem úsztam komolyan, és az a döntés született, hogy a nyarat Bécsben töltöm egy osztrák családnál, akik kukkot sem tudtak magyarul, cserébe én sem tudtam egy szót sem németül.

Hát, mit ne mondjak, nem volt kacagós az a nyár. Ha akartam valamit, rámutattam, megmondták, miképpen hívják azt németül, aztán már brot lett a kenyér, butter a vaj, butter brot a vajas kenyér.

Hiányoztak a szüleim, a családom, a társaim, magányos voltam, de nem sokáig mert ahogy gyarapodott a szókincsem, úgy találtam egyre jobban a helyemet. A rákövetkező, szintén Bécsben töltött nyár maga volt a paradicsom: beszéltem a nyelvet, szerettem a házigazdáimat, remekül éreztem magam.

Apu mindig engedékenyebb volt, mondhatni kevésbé eltökélt, mint édesanyám. Tudtam, nála hamarabb célhoz érek, ha valamit szeretnék, vagy éppen nem szeretnék. Az első bécsi nyár hónapjai alatt reménykedtem, valamelyik meccse örvén meglátogat, és sikerül hazakönyörögnöm magam. Jól gondoltam: valóban jött, de erről csak egy reggel szereztem tudomást az ágyam melletti kisasztalra helyezett leveléből és egy kis ajándékból.

A levél arról szólt, hogy „szerettelek volna látni, kislányom, de nem akartam nappal jönni, mert, ha sírsz és hazaszeretnél jönni, biztosan hazaviszlek, s akkor mindketten kikapunk anyutól; tudom, jól vagy, tanuld a nyelvet szorgalmasan, sok előnyöd származik majd belőle; tudod, ahány nyelv annyi ember.”

Leírhatatlanul elszomorodtam, hogy nem láthattam aput.

Leveleztünk, jöttek-mentek az üzenetek, és persze kiderült, hogy anyu is nehezen viseli a távollétemet.

Megértettem: a szüleim értem döntöttek így, nem ellenem.

Az volt a terv, hogy két bécsi nyár után a harmadik vakáció alatt irány London, irány az angol nyelv – de arra a sport miatt már nem került sor. Angol tagozatos osztályba jártam heti tizenkét angol óránk volt, de az angolom sose lett olyan magabiztos, mint a németem.

Szóval oda akartam kilyukadni, hogy a szeretet nem csupán ölelés, ajándék, szívesség, minőségi idő és elismerő szó.

A virág, amit kiviszek a temetőbe, nemcsak a megemlékezés jelképe, hanem a szeretet és a hála kifejezése mindazért, amit értem tettek. Szerencsés vagyok, mert sokáig elkísértek, ettől persze nem hiányoznak kevésbé.

Jólesik emlékezni rájuk.

The post Gyarmati Andrea: Néha úgy kell szeretni, hogy közben fáj first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu