Polák Zsóka
Alex Schulman: A túlélők (Athenaeum kiadó, 2021, 255 oldal)
Három vizes, itt-ott véres, zokogó férfi öleli egymást a tóparton, mellettük egy urna a fűben – ezzel az erős képpel nyit A túlélők, majd lassú, komótos tempóban fejti vissza, mi is vezetett ehhez a pillanathoz. A későbbiekben a vér és a könnyek kevésbé, a csendben beépülő és gyermeki lelkekben megcsontosodó traumák azonban annál nagyobb teret kapnak. Egy diszfunkcionális családot látunk abból a típusból, amelyben nincsenek zajos drámák, csak nem jól szeretett gyerekek és az ebből fakadó hiányérzet. A regény két idősíkon mesél a családról: a jelenben a három felnőtt férfi anyjuk hamvait érkezik szétszórni a régi tóparti házukhoz, ezzel párhuzamosan minden második fejezet a gyerekkorukról szól, így kerülnek helyükre a kirakós darabkái.
A történetvezetésben máris akad egy csavar: míg a múltbéli történéseken lineárisan haladunk végig, addig a jelenben visszafelé. Pierre, Benjamin és Niels szüleikkel érkeznek a tóparti házhoz, ahol aztán minden végérvényesen elromlik, ám az egészen a végső oldalakig titkolt, majd meglehetősen furcsán felfedett csavar inkább csak egy utolsó szög a koporsóba, valójában jóval hamarabb nyilvánvaló lesz, miért nem képesek normális családként funkcionálni. A túlélők ebben nagyon jó: apró, de annál súlyosabb mozzanatokban mutatja meg, milyen örökérvényű nyomokat hagyhat egy gyerekben egy-egy gesztus, szó.
Mindhárman máshogy próbálnak megküzdeni ugyanazzal a szeretetlenséggel, hol támogatva, hol cserbenhagyva egymást. Ennek köszönhetően a testvérek közötti dinamika adja a történet gerincét, mégsem idealizálja azt, nincs giccses összeborulás, hanem három, gyakran egészen gyarló ember közeledését és távolodását látjuk. Mikor pedig már azt hinnénk, hogy bezárul és összeér a történet, akkor jön az a csavar, amely teljesen más kontextusba emeli a családdrámát, ezzel együtt arra készteti az olvasót, hogy átértékelje a szereplők tetteit, motivációit. Alex Schulman csendesen nyomasztó regénye nem véletlenül lett sikerkönyv előbb Svédországban, majd a határokon túl is: több mint húsz országban jelent meg eddig. És, ha olvasás közben akaratlanul is arra gondolunk, hogy miféle szívszorító drámát lehetne ebből készíteni, nem vagyunk egyedül: már bejelentették, hogy készül belőle a film.
Kránicz Bence
Anthony Bale: A Travel Guide to the Middle Ages (Penguin Books, 2024, 440 oldal)
Februárban a tavaszi kirándulásokon, esetleg már a nyaraláson jár az ember esze. Idén váratlan helyről kaptam úti tippeket. A cambridge-i egyetem történész professzora a késő középkor utazási szokásairól írt rengeteg korabeli forrásra – útinaplókra, térképekre, diplomaták beszámolóira – alapozott, szórakoztató könyvet. Öt–hatszáz évvel ezelőtt persze az utazásnak mások voltak a keretei, mint manapság. Csak a tehetősebbek utazhattak, mármint önszántukból, és általában ők is jó okkal indultak útnak: kereskedés vagy zarándoklat céljából, esetleg, hogy jelentést tegyenek uralkodójuknak a háború vagy a szövetség lehetőségéről egy idegen országgal. Eközben ott volt az utazókban ugyanaz a tudni és tapasztalni vágyás, mint bennünk, akik ma járhatunk-kelhetünk a világban: a sietség, hogy felfüggesszük a hétköznapok rendjét, és a várakozás, hogy elveszítsük és megtaláljuk önmagunkat.
A középkori utazás egyszerre volt napi küzdelem az elemekkel – Bale hosszú bekezdéseket szentel a közel-keleti tömegszállásoknak, ahol az állatokra jobban vigyáztak, mint az emberekre – és egzotikus kalandok ígérete, mert az elérhető úti beszámolók felerészt a tapasztalati valóság leírásából, felerészt babonákból és mesékből álltak. A szerző inkább az előbbiekre koncentrál, és üdítően józan képet fest a hamar kiépülő turisztikai iparról:
Egyetlen ember sem akadt Jeruzsálemben, aki ne profitált volna – anyagi vagy spirituális értelemben – Krisztus halálából.
The post Gyerekkori traumák, középkori barangolások és véres mindennapok az ígéret földjén – ezekről olvastunk februárban first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
