A rákkezelés, amiben a barátnőm részesült – és amihez egy kísérleti stádiumban lévő eljárás is tartozott –, jobban sikerült, mint ahogy az óvatos orvosok reménykedni engedték.

Életben marad.

Vagyis, ahogy ő fogalmazott, nem fog meghalni.

Egész pontosan azt mondta, Egyelőre nem kell otthagynom a bulit.

Pillanatnyilag az eufória és a depresszió között hintázott. Eufóriában evidens okból, depresszióban meg, hát, azt nem tudta egész pontosan, de figyelmeztették, hogy számítson rá.

Abszurdnak hangzik, mondta. De miután ennyi ideig gondoltam, hogy itt a vége, és próbáltam rá felkészíteni magam, életben maradni valahogy kiábrándító.

Annak idején, amikor a diagnózist megkapta, az első gondolata az volt, hogy egyáltalán nem fogad el semmiféle kezelést. Mikor értesült róla, hogy milyen a túlélési esély az ő ráktípusánál, abban a stádiumban, amikor nála észlelték (ötven százalék, a kutatásai szerint, bár az onkológusát nem lehetett megszorongatni a kérdésben), maga elé képzelte a hosszú időszakot, amíg a fájdalmas és hülyítő kezelés tart, ami alatt olyan rosszul lesz, hogy semmire nem lesz alkalmas, amit normális életnek lehetne nevezni, és ami nyilván amúgy sem fogja tudni megmenteni. Túl sokszor látta, hogy megy ez, mondta. Ahogy én is. És mindannyian.

De azért biztattuk, hogy ne adja fel, ragaszkodtunk hozzá, hogy minden tőle telhetőt meg kell tennie, hogy leküzdje a betegséget. Ötven százalék: nem a legrosszabb esély.

És végül nem volt nehéz meggyőzni. Nem akarta korán otthagyni a bulit. És miért ne lehetne kísérleti nyúl (az orvosa ismételt tiltakozása ellenére folyton így nevezte magát).

Csak egyvalaki nem próbálta győzködni. A lánya egyszerűen azt mondta: Neked kell tudnod.

Amikor ezt meghallottam, elszorult a szívem. A két nőnek a kapcsolata nem volt egyszerű. Annyi csontig ható vitánk volt, tréfált a barátnőm, hogy abból kijönne egy csontváz. Gyakran viccelt a lányával való kapcsolatáról, részben mert a humor mindig is a személyisége erős oldala volt, részben meg azért, mert így szokott szembenézni a nehézségekkel. Emlékszem, amikor a lánya megszületett: a szokatlanul nehéz terhesség kínkeserves vajúdásban ért véget, és olyan erős gyermekágyi vérzéssel, hogy vérátömlesztésre volt szükség – Azt hiszem, ez történik, amikor az ember egy szörnyeteget hoz a világra, hülyéskedett róla később.

Háromezer kilométerre laktak egymástól, és bár a barátnőm diagnózisa idején épp beszélő viszonyban voltak (nem úgy, mint jó pár alkalommal, amikre emlékeztem), évek óta nem volt köztük igazi kapcsolat.

Még soha nem találkoztam a férfival, akivel együtt él, mondta a barátnőm. Nem lennék meglepve, ha csak utólag értesülnék, hogy összeházasodtak.

Neked kell tudnod. Nem az én feladatom volt, hogy megítéljem ezt a választ. Nem is kell a legkegyetlenebb és legbaljósabb jelentést csatolni hozzá. De tudtam, hogyan hallatszik ez a barátnőm számára, és mennyi fájdalmat okoz neki.

Folyton a szeretetlen szó jut eszembe, ha erre az anyára és a lányára gondolok. Amennyire vissza tudok emlékezni, mindig csak félreértés volt közöttük. A gyengédség jelei akkor is ritkának számítottak, amikor egy fedél alatt éltek. Ahogy a lánya elköltözött, teljesen el is tűntek.

Amikor a barátnőm úgy kezdte a mondatát, Ha tudtam volna, hogy mi lesz, biztosra vettem, hogy azzal folytatja: soha nem szülök gyereket. De igazából ezt mondta: megpróbáltam volna legalább még egyet szülni.

Valaha régen, ha egy családba olyan gyerek született, aki valamilyen tulajdonsága miatt zavarba hozó vagy visszataszító volt – egy betegség vagy testi hiba, az érzések hiánya vagy rossz magaviselet miatt –, a szülők nagyon is hajlamosak voltak azt hinni, hogy az igazi gyereküket ellopták, és a tolvajok (számos folklór változatban az ördögök vagy a tündérek) cseregyereket hagytak ott helyette, aki igazából egy troll vagy ördögfióka, vagy más, nem emberi lény. Képzeljük el, hányszor lehetett az elcserélt gyerek mítosza igazolás a gyerekbántalmazásra: a testi fenyítésre, elhanyagolásra, elhagyásra, akár gyermekgyilkosságra is.

Hogy a barátnőm lányát esetleg véletlenül elcserélték volna a születésekor, azt könnyen el lehetett vetni: Az anyja szép kék szemét örökölte a pupillát övező aranykarikáig. Ugyanaz a szív alakú arc, ugyanaz a görbe láb, a hangjukat nem lehetett megkülönböztetni. De emlékszem, a barátnőm nemegyszer elmondta:

Ha a középkorban élnénk, esküdnék, hogy elcserélt gyerek.

Ha tovább firtatta valaki, keserveset sóhajtott. Egyszerűen nem olyan érzés, mint ha az enyém lenne.

Amitől minden alkalommal kirázott a hideg.

És amikor azt a megjegyzést tette – hogy ha tudta volna, hogyan alakulnak a dolgok, megpróbált volna még egyet szülni –, attól is kirázott a hideg. De úgy gondoltam, megértem. Ha lett volna még egy gyereke, és ha sikerült volna vele jobb kapcsolatban lennie, vajon nem azt bizonyította volna, hogy nem teljesen az ő hibája, hogy a lányával olyan rosszul alakultak a dolgok? Megértettem. Vagy legalábbis próbáltam.

Azt is hangoztatta, hogy minden más lett volna – mármint jobb –, ha a lánya fiúnak születik.

Ez a legszomorúbb történet, amit valaha hallottam, így kezdődik a huszadik század egyik leghíresebb regénye. Gyakran eszembe jut, amikor hallom, hogy az emberek a zűrös életükről beszélnek, de különösen a boldogtalan családjukról.

Persze volt egy apa is. Vagy inkább a kísértete. A középiskolában végig egy társaságba jártak, és a végén, rövid időre, épp mielőtt a fiút behívták katonának, összejöttek. Mikor visszatért a háborúból, próbáltak zöld ágra vergődni, de nem ment. A lányuk, vallotta be a barátnőm, a szakításszex eredménye volt.

Tudtuk, hogy vége, mondta. De nem haragudtunk egymásra, és fogalmam sem volt, mikor lesz megint részem szexben. Én ragaszkodtam ahhoz az utolsó alkalomhoz.

A házasság soha fel sem merült benne, mondta. Nem volt szerelmes, soha nem is volt belé szerelmes – a középiskolai nosztalgián túl semmi nem kötötte őket össze –, és a barátnőmnek semmi kedve nem volt ezt az embert hosszú éveken keresztül az életében tudni. Mikor megmondta neki, hogy gyereket vár, azt is világosan közölte, hogy nem kíván tőle semmit. Gazdag szülei voltak, akik, mint kiderült, inkább örültek, mint aggódtak, mikor értesültek a lányuk állapotáról. Mindig is sajnálták, hogy nem lehetett egynél több gyerekük.

És mivel a barátnőm barátja úgy tért vissza a háborúból, hogy elveszettnek és nagyjából mindennel kapcsolatban bizonytalannak érezte magát, kivéve, hogy még nem érett meg az apaságra, nagyon megfelelt neki az a terv, ami kivonta őt a történetből. Amúgy is vágyott rá, hogy otthagyja a szülővárosát, és másutt kezdjen új életet. Meg sem várta a gyerek születését, hanem elment.

Az évtizedes hallgatást a halálhíre törte meg.

Egy nap a feleségével vidéken jártak kocsival, amikor egy ház mellett hajtottak el, amelyiknek az emelete lángolt, és ahonnan, magyarázta később a feleség, a férje állítólag sikoltást hallott. Berohant a házba, fel a lépcsőn, és aztán a hőség és a füst hatására szívrohamot kapott. A tűzoltók percekkel később érkeztek, és már nem tudták újraéleszteni. Ami a sikoltásokat illeti, a feleség nem hallott semmit, mondta, aztán ki is derült, hogy a tűz idején nem volt otthon senki.

Nem kellett volna elmesélnem neki ezt a történetet, mondta a barátnőm. Végig meg kellett volna játszanom, hogy fogalmam sincs, ki az apja.

Az anya szemében az apa, aki eleve is elég jelentéktelen volt, idővel gyakorlatilag semmivé foszlott. A lánya számára a hiánytól egyre nagyobbra nőtt az alakja, és a halálában kolosszussá vált.

Elképesztően jóképű – nézd meg a gimnáziumi évkönyvet. (Az ember azt várta volna, hogy egy sokkal csinosabb lánnyal jön össze, ez volt a lánya egyik leghegyesebb nyila a tegezében.) Katona: bátor, romantikus. Hős, aki feláldozza az életét, hogy idegeneket mentsen ki az égő házból. Egy ilyen férfi nem hagyja csak úgy ott a gyerekét. Mégsem találkozott vele soha. Soha nem is beszélt vele.

És kinek a hibájából?

Megszakadt a szíve, mesélte a barátnőm, amikor a gardrób takarításakor egy nap megtalálta a leveleket, amiket a lánya titokban az apjának írt.

És amikben, úgy tűnt, kiöntötte minden keserűségét az anyjával és a nagyszüleivel kapcsolatban.

Tudom, hogy esélyt sem adtak neked. Tudom, milyen az anyám, és mire képes, hogy minden úgy legyen, ahogy ő akarja.

Gyűlölte, hogy egy magányos anya gyerekének kell lennie – a barátai közül egyedül neki, egész gyerekkorában. Sosem tudta levetkőzni a szégyent, hogy nincs apja. Ugyanilyen ellenséges volt a kapcsolata bárkivel, akivel az anyja randizott. Bár a barátnőm nem ment férjhez, több férfival is volt kapcsolata a lánya gyerekkorában, és a lánya mindegyikükkel olyan undokul viselkedett, ahogy csak tudott. Nem túlzás azt állítani, hogy némelyiket ő üldözte el.

Gyűlölt a nagyszülei házában felnőni, mintha testvérek lennének az anyjával. (Őszintén szólva, mondta a barátnőm, a gyereknevelés nagy részét anyámra hagytam, anya is így akarta, és valóban inkább éreztem magam nővérnek, mint anyának.) A lánya nem tudta elviselni, milyen jól kijön az anyja a nagyszüleivel. Földönkívüli volt köztük, az apja lánya, nem olyan, mint az anyja családtagjai, akikkel egyáltalán nem jött ki.

Sosem bocsátom meg annak a nőnek, hogy közénk állt.

Az a nő persze én voltam, mondta a barátnőm.

Szerelmes levelek, nem vitás.

Sikerült az apjából nagy szenvedélyt csinálnia, mondta a barátnőm.

Mindannyiunkat eladott volna rabszolgának, ha egy órát vele tölthet.

És engem ez zavar a legjobban, mondta a barátnőm. Oké, gyűlöljön engem. Én voltam az, akit felcsináltak, aztán nemet mondtam egy kényszerházasságra, én vagyok a szörnyű anya. De a szüleim? Semmi mást nem tettek, mint szerették és törődtek vele, és ő a legszebb éveikből gyötrelmet csinált. Ezt meg én nem fogom neki megbocsátani.

Ha tudta volna, hogyan alakulnak a dolgok, próbált volna nekik még egy unokát adni.

Ez a legszomorúbb történet, amit valaha hallottam.

Középiskolás korában verset írt az apjáról, és benne ezt a sort, „Én voltam, aki benn égtem a házban / Engem hallottál sikoltani”.

Végig arról szólt, mekkora tragédia az élete, mesélte az anyja. Ez a nagyon szeretett, nagyon akart gyerek, aki egy szenvedésekkel teli világban minden képzelhető előnyt megkapott, és akkor itt van, eljátssza, hogy egy árva, egy menekült, egy istenverte csónakutas. Volt mersze annak nevezni magát.

„Érzelmi csónakutas vagyok”, ez a sor is abban a versében van.

A nagyszüleit is megrázta a vers, őket azzal vádolta, hogy érzéstelen, gazdag sznobok, inkább ellenségek, mint család.

Ez volt az utolsó kibaszott szalmaszál, mondta a barátnőm. És aztán az iskola fogta, és díjat adott érte!

Itt akár előre is bocsáthatom: soha nem éreztem rokonszenvet a lánya iránt. Soha nem kedveltem. Ki kell mondani, kivételesen bosszantó kislány volt. Emlékszem, milyen bűntudatot éreztem az ellenszenvem miatt: hiszen végül is csak gyerek. De még soha nem láttam ennyire kellemetlen gyereket. Olyan ügyesen hazudott, mint egy szélhámos. Szándékosan összetörte a játékait. Ellopott olyan dolgokat, amiket simán megkapott volna, ha kéri. Vegzálta a kisebb gyerekeket. Amikor a nagyanyja adott neki egy kiscicát, olyan könyörtelenül piszkálta, hogy szinte teljesen elvadult.

Egyetemre csupa távoli államban adta be a jelentkezését (Olyan távol akar tőlem kerülni, amennyire lehet, mondta az anyja, jogosan), és később, a posztgraduális képzésre még messzebb ment, és pár évig külföldön élt. Mindig megvolt benne a szenvedély és az adottság az íráshoz, de ahelyett, hogy irodalmi pályára tért volna (Hogy az én utamat kövesse?, kérdezte a barátnőm. Azt már nem), az üzletet választotta, azon belül másoknak ad tanácsot, hogyan intézzék az üzleti ügyeiket, és végül a vendéglátás és a szórakoztatás lett a szakterülete. Ebben nagyon profinak bizonyult, és mivel a munkájához jó sok utazás is tartozott, és az utazást a munkánál is jobban szerette, és mivel a munkájának hála, az utazás többnyire ajándék luxusutakat jelentett, végül boldogabb lett, mint ahogy mi, akik gyerekkorában ismertük, valaha képzeltük volna.

Amint megteremtette a családtól való tökéletes függetlenségét, a gyűlölete is megszűnt irántuk. A nagyszülei halála, egyik a másik után, bűntudatot ébresztett benne, amire az anyja nem is tartotta képesnek. Túlzás lenne azt állítani, hogy anya és lánya megbékélt – igazi béke sosem született köztük –, de kevesebb volt a feszültség, és pár éven át legalábbis sikerült úgy részt venniük egymás életében, ahogy egy normális családi kapcsolatban lehetett volna.

De már késő volt. Túl sok volt a háttér, túl sok a harag köztük.

(A barátnőm a diszfunkcionális családok tipikus logikájával a szüleinek könnyen megbocsátotta, hogy a republikánusokra szavaztak, de a lányának soha.) Végül egyszerűbb volt elengedni, egymás nélkül meglenni. Ahogy a barátnőm sem találkozott még azzal a férfival, akivel a lánya együtt élt, a lányának sem volt róla fogalma, hogy az anyja is kapcsolatban van valakivel (egy férfival, akinek az érdeklődését lelohasztotta, amikor kiderült, hogy a barátnőm valószínűleg súlyos beteg).

Itt álltak a dolgok, amikor a barátnőm megkapta a diagnózist.

Neked kell tudnod. Micsoda szöveg, mondta a barátnőm. Neked kell tudnod. Pont. Mintha valami apróság lenne. Mintha neki semmi köze nem lenne hozzá.

Megfogtam a kezét, próbáltam nyugtatni. Azt mondtam, Az emberek néha rosszul fejezik ki magukat…

Okos voltál, hogy nem lett gyereked, mondta ő.

Egyáltalán nem ez volt az első alkalom, hogy ezt mondta nekem, de ezúttal szokatlan erővel hangzott. Aztán, mint aki rájött, hogy talán nem kellett volna így fogalmaznia: Tudod, kifejezetten megmondtam másoknak, hogy ma délután ne jöjjenek hozzám látogatóba, mert azt akartam, hogy csak mi ketten legyünk.

Nem volt semmi igazi hírem, amiről beszámolhattam volna neki, úgyhogy más dolgokról beszéltem, a szokásosakról, könyvekről, amiket olvastam, filmekről, amiket láttam, és hogy a házunkban mindenki ki van akadva, mert az egyik lakásban állítólag ágyi poloskát találtak. A barátnőmmel a húszas éveink elején ismerkedtünk meg, amikor ugyanannál az irodalmi lapnál dolgoztunk. A főszerkesztő, a régi főnökünk nemrég halt meg, és egy darabig róla beszélgettünk, a régi időkről a lapnál, és hogy mi lesz most, hogy az alapító főszerkesztő meghalt, aztán meséltem neki a gyászszertartásról, ahova elmentem, és ahová, azt mondta, ő is eljött volna, ha nem lenne beteg.

Más közös ismerősökről is beszélgettünk, olyanokról, akiket szintén a lapnál ismertünk meg, akikkel most is barátok vagyunk, vagy akikkel elvesztettük a szálat. A halottakról.

Aggódtam, hogy túl sokat beszélünk a halálról, részben olyanokéról is (mint a régi főnökünk), akik ugyanennek a betegségnek estek áldozatul, ami most a barátnőm életét is fenyegeti, de a beszélgetést ő irányította, ahogy nagyjából mindig, ha együtt voltunk: ő akarta így.

Bár a gyógyszerezéstől kissé kótyagos volt (és hiába tagadta, azt hiszem, fájdalmai is voltak), ugyanabban a határozott stílusban folytatta, amiről híres volt, nem is tagadhatta volna, hogy az élete nagy részét a katedrán töltötte. Eszembe jutott, hogy mindig is az energiájáról volt híres. Az a fajta ember, akit mások harcosnak, túlélőnek írnak le, és ezért is lepődtünk meg mi, akik ismertük, amikor úgy döntött, nem vállalja a kezelést. És nem voltunk meglepve, amikor meggondolta magát. Először alig ismertem meg. Fehér vagyok, mint egy tojás, és vékony, mint egy hurkapálca, ezzel próbált felkészíteni. És hiányzott minden egyes tincs a valaha gomolyfelhőnyi hajából.

A látogatásom első órája vége felé félbeszakított minket az onkológusa, egy fiatalos és klasszikus szépségű barna bőrű férfi, aki egy orvos hőst alakító filmsztárra emlékeztetett, és meghatódva láttam, hogy a barátnőm flörtöl vele (és a férfi finoman, szeretetreméltóan visszaflörtölt), aztán megkértek, hogy hagyjam el a szobát.

Külön szoba volt. (Nem fogod elhinni, mibe kerül, mondta nekem, de nem tudtam elviselni a gondolatát, hogy egész nap itt feküdjek egy szobatárssal, aki tévét néz, vagy a telefonján fecseg. Már a társalgóban sem bírom, arra a pár percre. Cserébe elmeséltem neki, hogy egy éve egy kisebb műtét után egy éjszakát kórházban töltöttem, és órákig hallgattam, ahogy a szomszédos ágyban a nő az állapotáról küld frissítéseket az emberek végtelen sorának, köztük a fodrászának, és volt egy elég bizarr eset, amikor egy szemlátomást meglehetősen döbbent illetőnek el kellett magyaráznia, honnan is ismerik egymást.)

Miután az orvos befejezte a vizitet, ott folytattuk, ahol abbahagytuk.

Aztán a barátnőm egyszer csak kimerülten hátrahanyatlott. Olyan hirtelen, mint akit lelőttek.

Nem volt már energiája beszélni, de kérte, hogy maradjak még egy kicsit. Jött egy nővér vért venni, és a barátnőm ráförmedt, már nem emlékszem, hogy milyen kifogással. (Ezt nem szeretem, később csak ennyit mondott.) A nővér, a szakmai tökély mintaképe, kifelé menet rám kacsintott.

Külön tanítják őket a megbocsátásra a rákkezelésben.

Úgy örülök, hogy bejöttél, mondta a barátnőm, amikor odahajoltam, hogy megpusziljam.

Mondtam, hogy jövök másnap is.

Ma este mit csinálsz? Csinálsz valamit?

Elmondtam neki, hogy meghallgatom az exem előadását.

Ja, őt, mondta. És a plafonra nézett.

Megkérdeztem, olvasta-e a cikket, amire az előadás épül, azt felelte, igen.

Jó látni, hogy most is az a humorherold, aki volt, mondta.

Sigrid Nunez: Egy életen át

Fordította: Mesterházi Mónika

Libri Kiadó, 2024

The post Ha 50 százalék a túlélési esély, belevágsz a gyötrelmes kemoterápiába? first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu