Komiszság? Csínytevés? Valahogy így lehetne lefordítani a portugál pirraça szót, de a helyes értelmezéshez valószínűleg nem is elég tudni portugálul. Inkább brazilnak kellene lenni, sőt brazilnak lenni a hetvenes években, amikor A titkosügynök játszódik. Ahhoz viszont nincs túl sok kedvünk.

Mindenesetre A titkosügynök – maradjunk a magyar címben helytelenül egybeírt kifejezésnél – úgy mutatja be nyitó feliratán a történet világát, hogy „abban az időben sok volt Brazíliában a komiszság”. Négy Oscar-díjra jelölték a filmet, de kellene egy ötödik is a nem létező „legmerészebb eufemizmus” kategóriában. A titkosügynök Brazíliája ugyanis nem undok kis autokrácia volt, amilyenről nekünk is vannak friss tapasztalataink, hanem sötét, gyilkos diktatúra. Mégis olyan, mintha ebben a nagystílűen odavetett pirraçában benne lenne a film hősének egész élet- és politikaszemlélete.

Utánam nyúlnak? Utánam. Eltaposnának? El. Attól még meg kell próbálni élvezni az életet.

Kleber Mendonça Filho író-rendező nem hagy kétséget afelől, hogy Brazíliában, közelebbről az északkeleti metropoliszban, Recifében azt is lehetett. Sokat tudna mesélni róla, és szokott is: elkötelezett recifei filmes, akinek minden korábbi filmje ott vagy a környékén játszódott. Új rendezését, amelynek diadalútja a tavalyi cannes-i fesztiválon kezdődött a legjobb rendező díjával, Szellemképek című dokumentumfilmje ihlette. Abban recifei mozik történetén keresztül mutatta be a várost, és eszébe jutott, mennyi mindennek voltak tanúi a mozik.

Hogyan pergettek vágyképeket jobb sorsra érdemes közönségüknek, akiket odakint hol erősebben, hol enyhébben szorongatott az állami terror?

Ne lepődjünk meg, hogy A titkosügynöknek is fontos helyszíne egy fülledt mozi, és legjóravalóbb mellékszereplője a moziüzemeltető. Filhónál nem is lehetne másként.

A főhősnek viszont nincs olyan szerencséje, hogy moziban dolgozhasson. Ami azt illeti, nem dolgozhat sehol, mert üldözött ember. Jön utána két bérgyilkos, nagyhatalmú üzletember küldöttei, aki csak annyit kért martalócaitól, lőjenek jókora nyílást Armando arcába. Mi áll a zsigeri bosszúvágy, az engesztelhetetlen gyűlölet mögött? Talán csak nem az, hogy Armando nem ijedt meg elsőre a dölyfös pénzembertől? Mindegy is. A gépezet mozgásba lendült, az okokat kifakította a tűző napsütés.

Jó óra is eltelik a filmből, mire kiderül, Armandónak miért kell menekülnie. A késleltetés arra enged következtetni, hogy ott és akkor az üldöztetés alapvető tapasztalat volt, alanyi jogon járó állami szolgáltatás. Következésképpen Armandót már nem is hívhatják Armandónak. Marcelo álnéven húzza meg magát Dona Sebastianánál, a menekülő ellenzékiek és reménybeli disszidensek védőszentjénél. Amíg erőt és pénzt gyűjt, hogy fiával együtt tovább állhasson Brazíliából, irodistaként egy okmányirodából igyekszik előkeríteni anyja születési anyakönyvi kivonatát.

Maradjon nyoma annak is, aki szülte őt! Ne csak azoké legyen Brazília, akik eltüntetnék őt a föld színéről.

Filho tehát két történetet mesél. Marcelo, azaz Armando paranoiathrillerét, amelyben elválaszthatatlanul fonódik össze politikai és gazdasági hatalom, és a kettő együtt kívánja elpusztítani a bajkeverő alattvalókat, más néven a függetlenségüket őrző állampolgárokat. Ebben a paranoiathrillerben az egyszerű közúti ellenőrzés is életveszélyes fenyegetésnek minősülhet, ha nincs nálad kenőpénz, és a rendőrautók csomagtartójában rendszerint ott lapul egy-egy tüntető egyetemista vagy piti zsebtolvaj, akinek a bírósági tárgyalásával nem kell bajlódni.

A másik történet az emlékezés kötelméről szól. Elsőre meghökkentő, ahogy Armando történetéből, amelybe olyan mélyen belefeledkezünk, mint a recifei tömeg a karneváli ünneplésbe, hirtelen a jelenben találjuk magunkat, és Armando szavai magnófelvételen ismétlődnek. A titkosügynök múltbeli kálváriáját a jelenben kell feltárni. A megalázottak, meggyilkoltak leszármazottai most kaphatnak esélyt a múlt megismerésére és lezárására.

Mielőtt Kleber Mendonça Filho és stábja bevonult Aquarius című filmjük cannes-i premierjére 2016 májusában, táblákat tartottak maguk elé arról, hogy Brazíliában államcsíny történt. Mire kijöttek a vetítésről, a rendezőt ellenséggé nyilvánította az éppen kiépülő Bolsonaro-rezsim. Később a rangos fesztiváldíjakat nyert Aquariust azután sem voltak hajlandóak Oscar-díjra nevezni, hogy az összes valamirevaló brazil filmes visszavonta Filho javára a saját filmjét a nevezhető produkciók köréből.

A titkosügynökkel ez a komiszság már nem történhetett meg, így a film megérdemelten szerepel a legjobb film, a legjobb nemzetközi film, a legjobb szereposztás és a legjobb férfi főszereplő kategóriájában az Oscar-jelöltek között – helyénvaló, hogy a lehengerlően karizmatikus mozisztárt, Wagner Mourát is elismerték.

Így lett Filhóból politikus rendező, holott jobban érzi magát a vetítőterem sötétjében, mint ellenzéki megmozdulásokon. A titkosügynök fontos mellékszála, hogy Armando fia nagyon szeretné megnézni a Brazíliában akkor bemutatott Spielberg-horrort, A cápát. Az újságolvasó közönség képzeletét pedig az a cápatámadás ejti rabul, amelynek következtében egy tőből leharapott, szőrös láb bukkan fel a városban.

Mind a valós, mind a képletes, gyanúsan emberszabású cápák véres nyomot hagynak maguk után, és előbb-utóbb mindenki látja majd, hogy piroslik a víz.

Közben viszont tart a karnevál. Igaz, a féktelen ünneplésbe már kilencvenen belehaltak („lesz az még több is”, jósolja zavarba ejtő büszkeséggel a korrupt rendőrfőnök). A titkosügynök legalább annyira szól az élet élvezetéről, mint az üldöztetés szorongásáról. Filho olyan magabiztosan tartja kézben Armando két idősíkon bonyolódó történetét, hogy abba a recifei életvilág kiterjesztése, részletezése is magától értetődően szervesül. Mennyi szín és szenvedély hatja át a menekülés szomorú történetét! Van A titkosügynökben valami a realista nagyregények kor- és emberismeretéből: mintha Filho az utolsó, álldogáló bérgyilkosról is tudná, mi feketéllik a szíve mélyén.

Ebbe a megalapozott, aprólékos korfestésbe a valósághű részletek mellé szürreális és mesei elemek óvatos adagolása is belefér. Azok sem feltétlenül irracionálisabbak, mint a diktatúrában élni kényszerülők mindennapjai.

Ám az egymástól idegennek tűnő hangulatvilágok kibékítését Filho mégiscsak az állandó fenyegetettség és a kifogyhatatlan életöröm együttes felmutatásával éri el.

A ravasz elbeszélésmód meg a sűrű közegábrázolás voltaképpen ebből következik, és ezek együtt teszik kivételes mesterművé A titkosügynököt. Olyan filmmé, amely érthetővé teszi, miért éppen kórházzá építették át a régen bezárt, recifei mozit. Mindkét helyen életeket mentenek.

A titkosügynök (O Agente Secreto), 2025, 161 perc. 24.hu: 9,5/10.

The post Ha állami bérgyilkosok vadásznak rád, akkor sem tilos élvezni az életet first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu