Kinek mikor lett elege Bonóból? A kérdésre adható, lehetséges válaszok nemzedéki csalódásélményeket körvonalaznak. Az én generációmnak akkor lett elege belőle, amikor a U2 kérdés nélkül feltöltötte Songs of Innocence című albumát több millió ember iPodjára. Az eggyel korábbinak, amikor Bono politikusokkal, pápákkal, operaénekesekkel és hasonló, a rockzenétől teljesen idegen méltóságokkal kezdett el smúzolni, sőt, közösen fellépni. Megint másokat akkor veszített el, amikor zenekarával, a U2-val elektronikus zenei hatásokat beépítő stadionrockra váltottak posztpunk helyett, és így tovább.

Ehhez képest Bono most is itt van, félúton hatvan és hetven között, és megint szót kér.

Az ő korában már memoárt, önéletrajzot szokás írni, és meg is írta: ez volt a magyarul is megjelent Surrender – 40 dal, egy történet. Bono azonban nem lenne Bono, ha nem vinne ebbe is egy exhibicionista, illetve a sima önéletírásnál még exhibicionistább csavart. A Surrenderből színházi előadást készített, a koncert és a monodráma ötvözetét, abból pedig most Andrew Dominik forgatott artisztikus dokumentumfilmet. Ekkora hátrányból, vagyis az öntetszelgésnek ilyen fokozatáról indulva az a legvadabb meglepetés, hogy a Stories of Surrendert jó nézni. Mi több, általa visszakapjuk azt a Bonót, akit egyszer régen szerettünk hallgatni és nagyra tartottunk.

Az viszont nem meglepő, hogy a U2 frontembere Dominikot hívta, hogy filmezze le és formálja egyénivé előadói estjét.

Dominik közelítésében a készülő dokumentumfilm egyszerre lesz játékos és vallomásos; hivalkodik saját giccsbe hajló megoldásaival, de folyamatosan utal is azokra, így célozza az őszinteséget.

Az új-zélandi rendező zenei dokumentumfilmjei, miként azok alanyai is, páváskodnak, de csak azért, hogy így leplezzék – és végül leleplezzék – saját szerkesztettségüket, amit a portréalanyok esetében a művészimázs megalkotottságára és törékenységére tudnánk lefordítani. A nagyszabású és megosztó nagyjátékfilmjeiről is nevezetes, legutóbb a Szöszivel sokakat megbotránkoztató Dominik ezzel a technikával forgatott két csodás dokumentumfilmet Nick Cave-ről. Nehéz nem arra gondolni, hogy Bono felhívta őt, és a cave-es filmjeire utalva megkérte, csináljon róla is egy olyat.

Dominik hozta magával Erik Messerschmidtet, a Mank és a Ferrari Oscar-díjas operatőrét, hogy biztosan ne férjen kétség hozzá, vizuálisan mindent, amit lehet, ki fognak hozni a Bono saját életéről szóló, dalokból, anekdotákból és nagy megfejtésekből álló, színpadi műsorból. A U2 többi tagja nincs jelen, Bono üres székeket állít ki a színpadra, hogy alakjukat érzékeltesse, illetve beszélgetéseiket, veszekedéseiket felelevenítse. Ez nem jelenti azt, hogy a frontember egyedül van, csak most egy ütős – Jacknife Lee zenei producer, a U2 gyakori munkatársa – kíséri meg Kate Ellis csellista és Gemma Doherty hárfaművész. Ők hárman adják elő Bonóval az előadást tagoló U2-slágereket.

A sok zene ellenére a Stories of Surrender nem a U2-ról szól.

The post Ha Bono már annyit tett azért, hogy megutáljuk, mivel nyűgöz le mégis? first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu