Jönnek és jönnek, folyamatosan áramlanak a spanyolországi Costa Blanca környékére az áttelepülő magyarok. Akadnak köztük mindenben csalódottak, a gyenge forintjukat átmenteni akarók, családosak, akik a gyerekeiknek szeretnének egy tágasabb jövőt, kalandorok, „miértnepróbálnékkivalamimást” típusú laza fickók, a megoldhatatlan magánéletük elől menekülők, de jönnek egy jobb életminőség reményében nyugdíjasok, megint mások pusztán a mediterrán klíma kedvéért, és persze a pénzes befektetők.

Mindenféle habitusú és társadalmi-anyagi státuszú magyar. Akármi is legyen a motivációjuk, spanyolul biztosan nem tudnak.

Sokan még angolul sem beszélnek. De itt vannak már a Costa Blanca szinte minden egyes településén, helyenként jó sűrűn tömörülve. Cikkünk első és második részében az ő történeteikből idéztünk fel néhányat, bemutatva ezt az újkori „népvándorlást”.

Annyit leszögezhetünk: Spanyolországban letelepedni és ott valamihez fogni – ehhez a még aktív korban lévő átlagmagyarnak tartalék tőkére, valamint elszántságra és nagy kitartásra van szüksége. Ennek ellenére sokan felkészületlenül vágnak bele az új életükbe..

Cikksorozatunk harmadik, befejező részében túlnyomóan olyan magyarok történetét mutatjuk be, akik az átlagnál jobb eséllyel indultak neki az ismeretlennek, és sikerült is gyökeret verniük egy idegen világban.

„A végén már valósággal fulladoztam”

Torreviejában van egy kis kávézó-bár, Colibri a neve. A tulajdonosát Lőw Zoltánnak hívják. A hely picike, de nagyon hangulatos. Meleg ételt is kínál, nem tipikusan spanyolt, nincs tapas, nincs paella, inkább nemzetközi ízek – meg remek kávékat, sütiket is lehet nála rendelni. Zoli egyenként és adagonként frissen készíti el a vendégeinek a kreatív finomságokat. El lehet nála ücsörögni akár egy fél napon át is: van fotel, wifi, hangulatos képek a falon.

Betér egy lány, úgy tűnik, amerikai, lehuppan a fotelbe, nyitja a laptopját, és Zoli már viszi is ki neki a kávét meg a sütit.

Minden nap itt dolgozik. Én meg már nem kérdezem, mit kér, mert tudom, hogy mit szeret. Mások is járnak ide hasonló okból. Ott a sarokban például egy angol férfi ül, ő már reggel óta itt van. Közben előbb megreggelizett, most meg megebédelt.

Zoli, ha csak ideje engedi, szeret elbeszélgetni a vendégeivel.

A hűtőpultban mesés, gluténmentes sütik sorjáznak, egytől egyig ő készítette őket. Büszke rá, hogy itt minden természetes anyagból van, valódi ízekkel. Láthatóan meg is van a nemzetközi törzsközönsége, de persze több helybéli magyar is rendszeresen jár hozzá.

„Négy–öt éve még én vittem a Katona József Színház meg a Kino mozi teljes cateringjét. A büfét, a meleg ételt, tehát a teljes vendéglátó részleg működtetése az én feladatom volt.” Imádta a színházi légkört, a művészeket, mintha valami meleg burokban élt volna – így fogalmaz.

Zoli 51 éves, és van már gyakorlata a külföldön élésben, mielőtt negyvenévesen a magyar művészkörök, a színház- és mozilátogatók jólétéről kezdett volna el gondoskodni, jó néhány évig dolgozott külhonban. Nem a kalandvágy, nem is az önkipróbálás, hanem az egyre rosszabbodó közérzete hajította el ilyen messzire.

A végén már valósággal fulladoztam. Számomra elviselhetetlen volt a társadalom mentalitása. Meg maga a politikai valóság is. Amire még rátett a Covid: a pandémia alatt teljesen cserben hagytak minket, vendéglátós vállalkozókat

– magyarázza. Megpróbálta áthidalni a helyzetet: hogy ne kelljen elküldeni az embereit, és maradjon alkalmazottja azokra az időkre, amikor újra ki lehet nyitni, saját zsebéből pótolta a bérüket. Ezt persze nem lehetett a végletekig húzni, még úgy sem, hogy e célból felállított egy háttérkonyhát, ahonnan csomagolt ételt szállított ki – de ez sem ment tovább egy évnél.

„Aztán jöttek a 22-es választások, és amit a kampányban láttam, az egyszerűen elborzasztott. Az igazi nagyhalál, ami többünket is elért, a rezsitámogatás »kiigazítása” volt, amikor az addigi pár százezres tételt jelentő villanyszámlám milliós nagyságrendűbe fordult, ez pedig egy vállalkozás esetében maga a vég. Több neves étterem és kávézó bezárt akkortájt” – idézi fel.

Az élelmiszerek, a nyersanyagok ezt követő mennyiségi korlátozása meg azt jelentette, hogy, mint nagybani beszerzőnek, egy liter tejért hétszáz forintot, egy kiló csirkemellért közel négyezret kellett fizetnie. Fel kellett adnia a Katonát, aztán a Kinot is.

Zoli mindkét „gyerekét” nagyon nehezen engedte el. És ez volt az a pillanat, amikor elhatározta: nincs több dolga Magyarországon.

The post „Ha ez a kifőzdésdi mégse jönne be, legfeljebb beállok tolmácsnak vagy panzióvezetőnek” – áttelepült magyarok a Costa Blancán, 3. rész first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu