Kell-e, akarunk-e, merünk-e gyereket vállalni ma Magyarországon?

Előbb-utóbb, közelebbről-távolabbról, de mindenki találkozik ezekkel a kérdésekkel. Vagy azért, mert szeretne gyereket, vagy azért, mert nem. Vagy szeretne, csak nem lehet, vagy nem szeretett volna, de lett, esetleg őt nem szerették volna, mielőtt lett, netán csak szeret valakit, akit érint a dolog. Megkerülhetetlen kérdéskör, de a válaszok ritkán egyszerűek. Félreértés ne essék, a világon sehol sem azok, de azért van abban némi színpadért kiáltó irónia, hogy családbarát kis országunkban milyen általános élmény a gyerekvállalással kapcsolatos szorongás.

Amikor az Örkény István Színház – választási év lévén – úgy döntött, arról készítenek előadást, hogy „hogy van most Magyarország”, hamar ennél a kérdéskörnél találták magukat.

A dologból aztán nem egyszerű színházi darab lett, hanem kísérletezgető, izgalmas látlelet: két szobányi installáció, egy felvonásnyi hagyományos színház az Örkény színészeivel és a Dollár Papa Gyermekeivel, valamint két órányi részvételi színház különböző korú, nemű, hátterű civilekkel, akikben az egyetlen közös pont az, hogy úgy érezték, van valami mondanivalójuk a gyerekvállalásról.

Szóval, hogy hogy vagyunk? Röviden: nem jól. De remény, az van.

Első meglepetés: a Merlin

Az Országkórus című előadás meglepetések egész sora – kezdve mindjárt azzal, hogy nem az Örkényben játsszák, hanem a Madách térrel szemben, a Városháza parkból nyíló Merlinben.

A Merlin impozáns, ipari stílusú épület. Lassan száz éves, úgyhogy tartalmas élettörténet áll mögötte: eredetileg transzformátorháznak épült 1928-ban, aztán volt kulturális központ, befogadószínház, színésziskola és underground klubhelyszín is. Ahogy egyre ramatyabb állapotba került, egyre többször merült fel a lebontása, de a Főváros 2023-ban végül inkább felújította, most pedig az Örkény vette át az üzemeltetését, s töltötte meg élettel.

A Merlin tehát szimbolikus helyszín: megélt már jópár rendszert, néhányszor újjá is született, maga is bőven tudna mesélni róla, hogy van ez az ország.

Tágas, visszhangzó tereivel és üres fehér falaival már-már szereplője lesz ennek a kísérleti produkciónak, annál is inkább, mert az előadás a földszinten kezdődik és az emeleten ér véget. Sőt, az épületbe lépve két teremnyi installációt is végig lehet nézegetni – falra függesztett szövegek és kivetített videók mesélnek születésekről, szerelmekről, házasságokról, tehát valami olyasmiről, hogy hogyan lesz egy család –, érdemes előbb érkezni vagy a szünetben időt szánni ezekre.

Az első felvonás rögtön itt, az előtérben kezdődik, egészen pontosan a lépcsőn. Itt szólal meg először a címben is feltűnő kórus (vagyis kettő, egy fiatal és egy idős), amely az egész produkciót végig kíséri. Itt még nevetünk, amikor Bíró Kriszta negédes mosollyal és széles mozdulatokkal elirányít minket az emelet felé. A következő két óra aztán körülbelül annyira szórakoztató, mint egy elhúzódó fogműtét.

Második meglepetés: szorongás színházi kivitelben

Vagy egy látogatás egy köpcös, kopaszodó masszőrnél, aki kellemetlenül vihog a saját poénjain, a legnagyobb természetességgel tesz megjegyzéseket a kliense szexuális életére, aztán még jól le is tapizza.

Ez a Kiss-Végh Emőke által írt és Ördög Tamás által rendezett, A remény címet viselő első felvonás egyik jelenete, még a könnyedebbek közül. A darab – a cím sugallatával ellentétben – igen lesújtó képet fest a hogylétünkről.

Szereplői kisemberek – egy bolti eladó, egy rokkantnyugdíjas, egy masszőr, egy mekis felszolgáló, egy fiatal anyuka, egy pornórendező és egy pornószínész, illetve egy melegpár, akik láthatóan utálják egymást (és/vagy magukat). Történeteik össze-összefonódnak, ahogy kellemetlen mindennapjaikat tengetik: az eladó a pár mellett lakik, a boltba besétál a rokkantnyugdíjas, a pornórendező castingol, a masszőr asztalán meg sorban megfordul mindenki.

A darab ezekből az apró etűdökből, találkozásokból áll össze: szomorú sorsok, szánni való emberek, ahogy nézzük őket, egyre inkább a bőrünkön – vagy inkább a gyomrunkban – érezzük a szorongásaikat. Van, akit a magány gyötör, van, akit épp a párja (és annak büdös lehellete), van, aki a szülés utáni kimerítő hónapokba őrül éppen bele. Egyedül a Csákányi Eszter-féle pornórendező boldog, legalábbis azt állítja:

Ez egy jó ország. Az emberekben sok szeretet van. Sajnos a genetikánk szar, szarul nézünk ki, de rendesek vagyunk. Jó helyen vagy, és te is jól vagy. Csak élj, kedveskedj, ahol tudsz, basszál sokat, amíg tudsz, amíg nincs térdprotézised. Kurva jó ez az ország, kurva jó. Van négy évszakunk, szüld meg a gyerekedet valamelyikben, lehet téli, nyári, őszi, sőt, tavaszi gyereked is, azért ez nagyon bőkezű

– mondja.

Persze ismerős ez a fojtógató és rosszindulatú világ, ahol kellemetlen emberek próbálják az ember fejébe verni, hogy tulajdonképpen boldognak kéne lennie. Csak éppen nem jó élmény ezt két órában, fellélegzés nélkül szemlélni (ráadásul meglehetősen kényelmetlen műanyag székeken), mégoly remek színészekkel sem, mint Csákányiék és a Dollár Papa Gyermekei.

Miután a második felvonásban sokkal izgalmasabb, ráadásul igaz történetek kerülnek fókuszba, ez a szorongató első felvonás az egyre fokozódó kényelmetlenkedéssel meglehetősen céltalannak hat. Annál jobb élmény utána a civilszínház.

Harmadik meglepetés: civilek a színpadon

Jó, az Örkényben már nem kifejezetten meglepetés, hogy a színpadon civilekkel is találkozik az ember, készítettek már például darabot az alkoholizmusról, érintettek bevonásával 1,5 ezrelék címmel (erről itt írtunk bővebben), vagy a szociális szférában dolgozókkal együttműködve (ez volt a Kiváló dolgozók); és aki elolvassa a színlapot, azt ezúttal sem fogja váratlanul érni, hogy a második etapban eltűnnek a színészek, s helyettük több tucat vidáman táncoló civil várja a szünetről visszaérkező közönséget.

Az már sokkal meglepőbb, mennyivel jobban működik – színházi élményként is – a sztorizgatásból álló második felvonás. Pedig nagyjából tényleg csak annyi történik itt, hogy jön másfél tucat ember, akik 3-3 percet beszélnek az életük egy fontos fejezetéről: a gyerekvállalásról.

Nem mindig arról, hogy konkrétan gyereket vállaltak, van, aki éppen annak a történetét meséli el, miért nem. A Neudold Júlia rendezésében készült produkciónak éppen az adja a varázsát, mennyire különbözőek ezek a történetek. Bizonyára jól lettek válogatva, és az is látszik, hogy profin állították őket színpadra – a történetek frappánsak, a színpadra állók mintha mind gyakorlott előadók lennének –, de azért nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy ez a kérdés mindig, minden ember életében izgalmas.

Összesen tizennyolcan lépnek sorban a mikrofon elé – teljesen más életkorú, foglalkozású, hátterű emberek, akik a színház felhívására válaszoltak.

Egy nő, aki hétszer egymás után hiába próbálkozott a lombikkal, aztán nyolcadszorra sikerült teherbe esnie. Egy férfi, aki saját traumái és a világ állapota miatt nem akar apa lenni. Egy másik, aki azt hitte, nem akar apa lenni, de aztán – ötven fölött – meggondolta magát. Egy fiatal lány, akit a legkülönfélébb módokon alázott meg és traumatizált az egészségügy, amikor megpróbált teherbe esni. Egy nő, aki szeretné, ha nem tartanák hősnek azért, mert örökbefogadott. Egy pár, akik egyszerűen arra jutottak, hogy gyerek nélkül is teljes az életük. Egy meleg férfi, aki párjával évek óta hiába próbál örökbefogadni – próbálkozhatna egyedüli szülőként is, úgy állítólag könnyebben megy a dolog, de nem szeretné hazugságra építeni a családját.

Minden történet pontosan három percig tart, és mindegyik betalál.

Egyáltalán nem vidám történetek ezek, noha szerencsére sok a happy end. Mégis felemelő hallgatni őket, egyszerűen az őszinteség miatt, amivel ezek az emberek megszólalnak erről a sokszor tabusított kérdésről, és amiatt a biztonságos, szeretetteljes közeg miatt, ami látható, érezhető a színpadra lépők között. Sok történet, perspektíva van még ebben – a történetek mégiscsak egy elég szűk rétegből, az Örkény nézői, ismerői közül kerültek ki –, de így is simán felér az előadás egy érzékenyítő tréninggel.

A második felvonás (is) hosszú, még mindig kényelmetlenek a székek. De a lehangoló fikciós darab után a valós sztorik meglepő módon sokkal pozitívabb képet festenek arról, hogy van ez az ország: remény, az van. Ott van ezekben az emberekben, ezekben a történetekben.

The post Ha ezt a darabot mindenki megnézné, másnap egy jobb országban ébrednénk first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu