Sok tabukérdéssel foglalkoztatok az On the Spot elmúlt 17 évében. Volt olyan téma, amit túl nehéznek vagy rázósnak éreztetek, hogy filmet készítsetek róla?

Cseke Eszter: Nem azért, mert túl rázós, de az új évad témájára, a rákra én korábban biztosan nemet mondtam volna. Anyukám hét évvel a forgatás előtt halt meg mellrákban, és nemcsak a betegség, de a kezelés menete, az egész méltatlansága hosszú időre annyira megviselt, hogy filmesként sem tudtam volna ezzel a témával foglalkozni. Kellett az a hét év, és kellett ez a nagyon fura fickó a saját szigetével ahhoz, hogy ebbe belevágjunk. De olyan, hogy valami túl rázós lett volna, nem jut eszembe. Neked?

S. Takács András: Amióta gyerekeink vannak, azóta nem megyünk háborúba. Azelőtt ugye sok helyen megfordultunk: Gázában, Afganisztánban, Iránban. De ez inkább a fizikai biztonságról szól: szeretnénk felnevelni őket.

Cs.E.: Nagyon sokat forgattunk a Közel-Keleten és sok mindent meséltünk erről a térségről, ami lehetett volna ijesztő vagy „rázós”. De akkoriban még működött az, hogy ha nagyon közelről mesélted a történetet, akkor az egyszerűen mindegyik oldalon bekúszott a megfelelő helyre, soha nem volt ebből gondunk. Kifejezetten örültünk neki, hogy ilyen rázós témákat is be tudunk így hozni Magyarországra. Aztán ez a korszak véget ért: ha például most jelentkeznénk a Közel-Keletről emberi történetekkel, már biztosan nem olyan lenne a fogadtatás, mint annak idején.

S.T.A.: Van az a híres mondás Robert Capától, hogy ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel. Mi ebben hittünk. Ha elég közel vagy, ott már egyrészt minden érdekes, másrészt minden igaz. Ez egyébként az emberi kapcsolatokban is így van.

Manapság viszont épp ezzel ellenkező irányba tartunk: arra megy ki a játék, hogy minél jobban dehumanizáld a másik oldalt. Izraelben a gázaiakat, Gázában az izraelieket, és így tovább. Nem akarunk embereket és emberi történeteket látni a másik oldalon.

Egy masszát, vagy maximum számokat akarunk látni. Olyannyira ebbe az irányba haladunk, hogy szerintem most a tizenöt évvel ezelőtti közel-keleti filmjeinket sem fogadnák be a nézők sehol a világon.

Pedig a menekültüggyel is éppen akkor foglalkoztatok, amikor itthon ennek nagyon erősen olyan volt a keretezése, amiről te is beszélsz: a politika arctalan tömegként igyekezett láttatni az ide érkező embereket.

Cs.E.: Igen, az egy fantasztikus egybeesés volt, hogy mi akkor ki tudtunk jönni egy olyan filmmel, ráadásul a köztévén, amiben megszületik egy baba a legnagyobb szír menekülttáborban. Az a sztori annyira közeli szerintem, hogy szinte lehetetlen nem beleérezni. Kevés annál elevenebb és húsba vágóbb történet van, mint hogy születik egy gyerek, és azon kell gondolkodni, hogy honnan lesz állampolgársága és melyik országhoz tartozik majd.

S.T.A.: Pedig nem volt ez szándékos időzítés a részünkről. Egy évvel korábban kezdtük el a születéssorozatot, ez a szíriai volt az első epizód. Véletlen, hogy a premierje pont arra a hétre esett, amikor Brüsszelben az első csúcstalálkozót tartották a menekültválságról. A születéssorozat éppen arról akart szólni, hogy mennyire határozza meg az ember életét, hogy hova születik. És akkor itt volt ez a kisbaba, aki háborúban, egy menekülttáborban jött a világra. Nem volt otthona, se hazája, még állampolgársága se – nem volt semmije. Így indult az élete. Nem szeretnénk utólag azt a látszatot kelteni, hogy ezt mi valamiféle bátorságból, vagy direkt csináltuk volna. Egyszerűen fontosnak tartottuk ezt a történetet.

Cs.E.: Fogalmunk sem volt róla, hogy ilyen politikai jelentősége lesz. Ez biztos nálatok is sokszor előfordul; hogy elkezdtek dolgozni egy történettel, ami aztán egyszer csak összeér egy nagyobb témával és felrobban.

S.T.A.: De ez a sztori is emberi szinten maradt. Emlékszem, Grecsó Krisztián írt az Élet és Irodalomban a sorozatról, és az volt az utolsó mondata, hogy „ők mi vagyunk”.

Szerintem ez az On the Spot lényege: az elmúlt 15 évben 100 sztorit mutattunk meg, ami olyan emberekről szól, akik mind mi vagyunk. A johannesburgi kábítószerfüggő gengsztertől a chilei diktátor gyerekéig.

Azt mondjátok, hogy egyre kevésbé nyitott a világ ezekre az emberi történetekre…

Cs.E.: Igen. Olyan emberekkel akarunk beszélni, akik azt gondolják, amit mi; akik olyanok, mint mi.

Befolyásolja ez a munkátokat?

Cs.E.: Egyelőre nem. De ezeket a filmeket ugye régebben készítettük, most majd meglátjuk például, hogy Sonu történetének milyen lesz a fogadtatása. Ez azért egy elég bicskanyitogató téma.

S.T.A.: Mi alapvetően a saját érdeklődésünket igyekszünk követni. A kettővel ezelőtti sorozatunk a környezetvédőkről szólt, azzal párhuzamosan kiadtuk Greta Thunberg Klímakönyvét is. Ez a téma a Covid előtt még izgatta az embereket, manapság viszont Magyarországon kábé senkit nem érdekel. De emiatt mi nem fogjuk nem megcsinálni ezt a sorozatot, vagy nem foglalkozni ezzel a témával.

Említettétek, hogy Sonu esetében a személye győzött meg róla, hogy érdemes a rák témájával foglalkoznotok. Hogy indult ez a projekt? Az új évadnak az a címe, hogy Egy gyógyulás története, de amikor hét évvel ezelőtt forgatni kezdtetek, még nem lehetett tudni, hova fog kifutni ez a történet.

Cs.E.: Ez egy nagyon furcsa kezdet volt. Sonuval és a feleségével, Evával először akkor találkoztunk, amikor egy magazinba készítettünk velük interjút arról a fenntartható világról, amit ők a szigetükön létrehoztak. Valamivel később volt egy Okos világ című évadunk, amiben azt vizsgáltuk, hogyan változtatja meg az okostelefonok megjelenése az emberiséget, a Himalájában élő buddhista szerzetesektől a Maldív-szigeteken élő halászokig, akik napi tizenhat órát telefonoznak. Akkor már forgattunk Sonuékkal is. Van hozzájuk nagyon közel egy helyi sziget, ahol nagyon hirtelen robbant be a telekommunikáció, a maldív halászemberek nem is nagyon tudták, hogy mit kezdjenek vele. És ott van Sonuék szigete, ahol az a szlogen, hogy „no news, no shoes” – itt az a cél, hogy teljesen kikapcsolj, mintha megint gyerek lennél. Elveszik a cipődet, kikapcsolod a wifid, mezítláb szaladgálsz, és azért fizetsz egy csomó pénzt, hogy ne kelljen játszanod egyik szerepedet sem, és szakadt pólóban sakkozhass a gyerekeddel a reggelinél.

S.T.A.: Miközben te vagy mondjuk Guy Ritchie vagy Jamie Oliver…

Cs.E.: Hatalmas volt a kontraszt a két sziget között, erről filmeztünk akkor. Nem kerültünk különösebben közel egymáshoz Sonuval, de valószínűleg ez alapozta meg a későbbi megkeresést.

Egyszer csak jött tőle egy email, emlékszem, épp karácsonyi bejglit sütöttem, hogy »4.B stádiumú limfómás, frissen diagnosztizált beteg vagyok, de kérdés sem fér hozzá, hogy meg fogok gyógyulni – akarjátok-e ezt a gyógyulást filmezni?”

Magabiztos…

Cs.E.: Nagyon magabiztos, és nagyon furcsa volt az egész. De elképesztően érdekes karakter ő maga is. Gondolkodtunk, gondolkodtunk, és arra jutottunk, hogy próbáljuk meg.

S.T.A.: Ezt körülbelül olyannak éreztük, mintha Steve Jobs vagy Elon Musk írt volna nekünk, hogy „srácok, beteg vagyok, de meg fogok gyógyulni, ha kíváncsiak vagytok, hogyan, akkor gyertek!”.

Cs.E.: Ez volt a történet első rétege: arra voltunk kíváncsiak, mi van akkor, ha nem a Kékgolyó utcában kapod meg ezt a diagnózist, mint anyukám, hanem úgy, hogy szinte korlátlan erőforrás áll rendelkezésedre a gyógyuláshoz. Aztán ennél ezerszer érdekesebb lett a történet. És sokkal-sokkal tanulságosabb. Ez, amit most elmondtunk, csak az első epizód, amely arról szól, hogy Sonu mennyire más lelkületű rákbeteg, mint amire számítanánk.

S.T.A.: Meg persze más anyagi helyzetű, más hátterű…

Cs.E.: És teljesen máshogy áll a betegséghez, mint az átlag. Van benne ez a hurráoptimizmus, egy pillanatig sem hagyja el magát, kutat, felelősséget vállal, a kezébe veszi a dolgot, mint egy igazi CEO. Egy orvosnak sem hisz azonnal, összehasonlítja a dolgokat, tanulmányokat húz elő. Közben negyedik stádiumú rákbeteg, tehát pár hónapon belül meghalhatna, ha nem kezdik el a kezelését. Karácsonykor kaptuk ezt az emailt, és januárban már Isztambulban ültünk egy kemó klinikán, aminek az volt a különlegessége, hogy az összes tradicionális gyógymód mellett, mint a kemoterápia és a sugárkezelés, egy csomó más kezelést is nyújtottak, amivel enyhítették Sonu tüneteit.

Mit gondoltatok ezekről az alternatív gyógymódokról? Volt bennetek szkepticizmus?

Cs.E.: Nem, ezeket mind az ottani onkológusok ajánlották Sonunak: hiperbárikus oxigénkabin, hipertermia, vitamin infúziók, böjtölés a kemó mellékhatásainak megelőzésére és hasonlók. Egyszerűen láttuk, hogy az emberek, akik megkapták ezeket a szokásos, kötelező kezelések mellé, jobban voltak. Úgyhogy nem volt bennünk szkepticizmus.

S.T.A.: De a sorozat elején ki is írjuk, hogy ez nem egy tudományos film. Ez egy ember kamaradrámája, egy karakterközpontú dokumentumsorozat, ami alapvetően nem a rákkezelésről szól. Ettől még hihetetlen volt látni ezeket a kezeléseket. A hipertermia például egy magyar találmány, nagyon-nagyon leegyszerűsítve az a lényege, hogy 42 fok fölé hevítik a testet: ezen a hőfokon a rákos sejtek már alig élik túl, az egészséges sejtek viszont még bírják. Vitray tanár úr majdnem 30 éve csinált egy filmet erről a technológiáról (A reménység 42 foka – a szerk.), mára a fél világon használják. Magyarországon viszont csak néhány ilyen gép van, és még most is rendkívül keveset hallani ezekről a kiegészítő terápiákról.

Van rá tippetek, hogy ez miért lehet?

S.T.A.: A hipertermia számomra teljes rejtély. Egy német cég halálra kereste magát ezzel a magyar technológiával, tényleg minden fejlett országban elérhető, fogalmam sincs, hogy Magyarországon miért nem terjedt el.

Cs.E.: Mindenesetre az a komplex kezelés, amit Isztambulban láttunk, és ami akkor még újdonság volt, mára sok helyen elérhető a világban.

Azért gondolom azokat a kezeléseket, amiket Sonu kapott, egy átlag magyar beteg nem feltétlenül engedhetné meg magának.

S.T.A.: Az a meglepő, hogy ezek a kezelések egyébként egyáltalán nem lennének elérhetetlenek: a böjt semmibe nem kerül, a hipertermia és a hiperbárikus oxigénterápia a kemóhoz vagy a sugárkezeléshez képest szintén nagyon olcsó. Sonu esetében a pénz inkább ahhoz volt jó eszköz, hogy egyszerre öt különböző orvos foglalkozzon vele.

Cs.E.: Amit a legtöbben nem engedhetnek meg maguknak, az a figyelem. Hogy megfelelő időben, megfelelő figyelmet fordítsanak rád a megfelelő szakemberek. Ez Sonu esetében mind rendelkezésre állt, de – ahogy a sorozatból is kiderül –, neki is hamar rá kellett jönnie, hogy mindez nem elég.

Igen, meggyógyult, de aztán megint beteg lett. Megint meggyógyult, megint beteg lett. Ugyanúgy falakba ütközött, mint mások, és egy idő után ugyanúgy el kellett kezdenie befelé figyelni: hogy honnan jött és kicsoda ő valójában.

Például mennyire azonosítja magát a birodalommal, amit felépített. Egy ponton aztán rájön, hogy teljesen. Fogalma sincs, hogy ki is ő a cége nélkül. És a végén, egy pszichedelikus terápiás ülésen eljut odáig, ami az egyik legfelkavaróbb része a történetének: felteszi magának a kérdést, hogy ugyan ki akarna vele ebédelni, ha nem lenne a szállodalánc, a sziget, a napsütés, a türkiz víz, a korallok. „Szerintem senki” – mondja.

S.T.A.: Mi persze végigültük vele ezeket a bizonyos ebédeket a topmodellekkel, oligarchákkal és olimpiai bajnokokkal – hogyha ott mindenki elvégezné ezt a munkát és leásna a tudatalattija mélyére, akkor nem lennék meglepve, ha az asztaltársaság fele ugyanehhez a kérdéshez lyukadna ki.

Hittetek Sonunak az elején, amikor kvázi gyógyulástörténetként pitchelte nektek a sztorit? Ti is így vágtatok neki a filmnek?

Cs.E.: Nem, én nagyon szkeptikus voltam. Sőt, amikor először meggyógyult, ami tulajdonképpen egy diadalmenet volt – kemó, edzés, vacsora, gyógyulás, ta-dam! –, én valahogy biztos voltam benne, hogy itt nincs vége a filmnek.

S.T.A.: Erre figyelmeztet dr. Nasha Winters integratív onkológiai szakértő is, a film egyik szereplője; hogy amikor valaki a végére ér a kezelésnek, és azt mondják neki, hogy „maga meggyógyult, mehet haza, térjen vissza nyugodtan az előző életéhez”, ez a legnagyobb hiba, amit ilyenkor elkövethetnek. Mert valójában ott kezdődne az igazi munka, az a bizonyos előző élet pedig minimum szerepet játszott a betegség kialakulásában. Egyébként Nasha Winters maga is túlélő, negyedik stádiumú rákkal indult húszévesen, most ötven körül van, és évtizedek óta a rákkezeléssel foglalkozik, ő írta a Metabolikus egyensúly a rákkezelésben című könyvet, amely óriási hatással volt Sonura is.

Cs.E.: Ez a sorozat szerintem arról is szól, hogy mennyire nem vagyunk jól mint társadalom.

Van ez a pasi, akiről azt képzelnéd, hogy tökéletes az élete, és kiderül, hogy valójában egyáltalán nem az. Lehet, hogy egóból kezdte el ezt a filmet, vagy azért, hogy még egy ok szóljon a gyógyulás mellett, de aztán egy ponton sokkal többről kezdett ez szólni. Nagyon nagy bátorság kell ahhoz, hogy az ember így ország-világ elé tárja azt, ahogyan elveszíti a kontrollt.

Benne változott közben, hogy mit akar megmutatni ezzel a filmmel? Beszéltetek erről?

S. T. A.: Szerintem mi ezt kicsit hamarabb láttuk, mint ő. Nemcsak mi, de a körülötte lévő orvosok, pszichiáterek, gyógyítók is.

Cs.E.: Aztán kínkeservesen és nagyon sok munkával ő is eljutott oda, hogy le tudta hámozni a személyiségéről azt a rengeteg réteget, ami az évek során rárakódott, és előkerült a kissrác, akit hétévesen elküldtek otthonról egy bentlakásos iskolába, ahol kicsinálták az indiai származása miatt. Az anyukája teljesen eltolta magától, az apját pedig szívroham vitte el, miközben vele teniszezett. Sonu ekkor 13 éves volt. Egy héttel később pedig már az Eton nevű bentlakásos iskolában volt, a legdurvább brit versenyistállóban… Olyan rendkívül nehéz csomaggal indult, hogy nem csoda, hogy az On the Spot 15 éve alatt mi még nem forgattunk ilyen zárt személyiséggel, amit ez a mindig mosolygós, kifogástalan modorú külső takart.

Cs.E.: Az ember ilyenkor nagyon szurkol, hogy legyen valamiféle áttörés – ennyi idő alatt nyilván személyesen is belekerülsz a történetbe, szeretnéd, hogy ne csak a film, de ez az ember is eljusson valahova. De hogy visszakanyarodjunk a kérdésedhez: Sonu ezt maga is felfogta, és amikor az élete nagyon nehéz fordulatokat vett, tudatosan döntött úgy, hogy a legnehezebb pillanatoknak is benne kell lenniük a filmben. A pszichedelikus terápián, emlékszem, ki is szólt nekünk, hogy „Eszter, András, már régóta erre vártok, igaz?”

S.T.A.: Mi már az első kemoterápián a kezébe nyomtuk Máté Gábortól a Test lázadását. Hét évvel később nyitotta ki azt a könyvet.

A történet végül oda fut ki, hogy nem lehet különválasztani a fizikai jóllétünket a mentális, szellemi, lelki jóllétünktől, a gyerekkori traumák feldolgozása a fizikai gyógyuláshoz is elkerülhetetlen…

S.T.A.: Máté Gábor odáig megy, hogy minden tumor mögött van egy trauma. De a sorozat rengeteg más aspektusból is vizsgálja a gyógyulást, a trauma csak egy a sok közül. A már említett dr. Nasha Winters például úgy fogalmazza ezt meg, hogy a rákkezelés olyan, mint egy mátrix vagy egy sakkjátszma, amiben fontos elem a lelki, pszichológiai rész, de épp olyan fontos a tested genetikája, a daganat genetikája, az anyagcsere, az immunrendszer, a hormonháztartás, az életmód, és mindezt egyszerre kell nézni.

Ha nem is a legfontosabb elem, de mindenképp újszerű megközelítés, hogy a rákkezelésben is ilyen szerepet játszhatnak a gyerekkori traumák – traumafeldolgozásról egyébként egy teljes évadot forgattatok már. Milyen volt ezzel szülőként szembesülni?

Cs.E.: Nyilván azért születnek ezek a munkák, mert rettenetesen foglalkoztatnak minket ezek a kérdések. A felelősség, a csomagok, amiket külön-külön hozunk ebbe a családba és a szülőségbe. Ezek a történetek elképesztően sokat adnak a mi életünkhöz is.

S.T.A.: Ezzel a filmmel párhuzamosan a mi saját önismereti munkánk is más sebességre kapcsolt, beleértve például a pszichedelikus terápiát is. Eleinte mi is csak a felszínt kapargattuk; tíz éve, az akkor újszülött fiunkkal olyan emberekkel forgattunk, akiknek elképesztően nehéz csomaggal indult az élete. Így aztán sok időt töltöttünk Máté Gáborral, Edith Eva Egerrel, Visky Andrással, egy észak-koreai fogolytáborban született férfival… Sonu önismereti utazását élőben követtük éveken át, ennek persze csak töredéke került be a sorozatba. Van például a filmben egy jelenet, amiben dr. Jeffrey Rediger pszichiáter, a Teljes gyógyulás című könyv szerzője kitölteti Sonuval az ACE tesztet (Adverse Childhood Experiences). Ez a gyerekkori traumák felmérésére szolgál, tíz kérdésből áll: olyasmiktől, hogy megaláztak-e gyerekként, egészen odáig, hogy alkoholista volt-e valamelyik szülőd, vagy volt-e öngyilkosság a családban. Sonunak 10-ből 4,5 pontja lett. És akkor az ember utánaolvas, és látja, hogy ez már egy 30-40 éves kutatás, amiből teljesen egyértelműen látszik, hogy azok az emberek, akiknek magas a pontszámuk, átlagosan tíz évvel kevesebbet élnek, és kétszer-háromszor akkora eséllyel alakulnak ki náluk bizonyos krónikus és daganatos betegségek. Megdöbbentő volt látni, hogy Sonunak még úgy is ennyi pontja lett, hogy egy tanult, értelmiségi, jól szituált londoni elitcsaládba született.

Akkor is elkerülhetetlen, hogy az ember sebeket ejtsen a gyerekén, ha mint ti, nagyon tudatos ezen a téren?

Cs.E.: Persze, mi is rengeteget hibázunk.

S.T.A.: De azért abban őszintén bízom, hogy a gyerekeink ACE-tesztjének az eredménye a zéró körül marad.

Egy interjúban mondtátok, hogy a Forbes toplistáján érdemes lenne azt is megnézni, hogy ki milyen családi háttérrel, traumákkal jutott ezekhez a sikerekhez. Kell ez a fajta hajtóerő ahhoz, hogy az ember sikeres legyen?

Cs.E.: Sokféle történet van ezek mögött a sikerek mögött.

S.T.A.: Egyszer pont Máté Gábor elemezte Hillary Clinton kampányfilmjét. Ebben Hillary büszkén elmesélte, hogy kislányként sokat csúfolták és bántották a szomszéd gyerekek, és amikor hazaszaladt az anyukájához, ő kiküldte a házból, hogy harcoljon csak tovább. És ezt amolyan népmesei motivációs történetként tálalták az amerikai nézőknek.

Cs.E.: Valószínűleg mi is kaptunk némi drive-ot, hogy száz országba el kellett mennünk, száz filmet kellett csinálnunk, a legveszélyesebb helyeken kellett forgatnunk és minden díjat meg kellett nyernünk, hogy indokolt legyen, miért vagyunk ezen a világon.

Nálatok honnan jött ez a bizonyítási vágy?

Cs.E.: A bizonyítási vágy, vagy inkább kényszer, generációkon át jön a családjainkból, a születésünk módjából, a gyerekkorunkból…

S.T.A.: De azért tegyük hozzá, hogy a mi ACE pontszámaink a kanyarban sincsenek, és ezen túl is rengeteg mindenért hálásak lehetünk a felmenőinknek. Képzeljük el, milyen ACE-pontok repkedtek itt Európában a világháborúk idején, hogy honnan indultak a nagyszüleink…

Az ember már nézőként is önkéntelenül elgondolkodik, vajon mik azok a traumatikus pontok, amik akár az egész életét meghatározták, ti viszont hét évig benne is éltetek ebben a történetben. Szembesültetek vele, nektek mik azok a területek, amikkel foglalkoznotok kell?

Cs.E.: Abszolút. És egy idő után nemcsak arra jössz rá, hogy mi az, amivel foglalkozni kell, de arra is, hogy sok esetben nem elég verbálisan vagy kognitív módon foglalkozni vele.

S.T.A.: A test magába zárja a traumákat, őrzi a sebeket.

Cs.E.: Muszáj szomatikusan is foglalkozni ezekkel a dolgokkal. Családként vagy házasságban funkcionálni eleve nem egyszerű dolog, ilyenkor az ember különböző sebei rendszerint összetapadnak a párjáéval, és ha azt akarjuk, hogy ez működjön, az mindkét fél részéről komoly belső munkát igényel.

S.T.A.: De ez már a jövő évi sorozatunk témája!

A filmezés, az, hogy mindig számotokra is releváns témákat dolgoztok fel, terápiaként is működik nálatok?

Cs.E.: Abszolút.

S.T.A.: Igen, meg az alanyainknak is.

Cs.E.: Nekik egészen biztosan. Emlékszem, Esther Perel mondta ezt nekünk, amikor Costa Ricán a Covid idején össze voltunk zárva pár hétig, és megnéztük együtt a Born in Auschwitz című filmünket. „Ugye tudjátok, hogy ez egy terápiás tér, amit a filmjeitekben teremtetek?” – kérdezte. Ez rohadt nagy felelősség egyébként, ijesztő volt ezzel szembesülni. Addig nem is akartunk ezzel tudatosan foglalkozni, hogy a kamerákkal, a jelenlétünkkel, a figyelmünkkel akár terápiás tér is keletkezhet bizonyos helyzetekben. Sonunál már tisztában voltunk ezzel.

Mit jelent itt a felelősségvállalás, hogy kell felelősséggel filmezni az előttetek kitárulkozó emberekről?

S.T.A.: Például nincs minden benne a filmben. A legdurvább lelki megterhelést, a pszichedelikus terápia nyolcadik és kilencedik óráját egyáltalán nem használtuk fel. Az már túl intim, túl mély volt. Régen is előfordult, hogy nagyon megnyíltak előttünk emberek. De tiszteletben kell tartani a határokat. Van, ami már nem tartozik a nézőre.

Cs.E.: Gondolj bele, hogy a végén meg kell mutatnod az alanynak a filmet. Fontos része a munkának, hogy ő ezáltal tényleg eljusson valahova lelkileg. Ebben a sorozatban szerintem nagyon sok provokatív dolog benne van, de sikerült szeretettel megmutatni ezeket. Amikor levetítettük Sonunak ezt a hat részt Balin, az szerintem önmagában is egy terápia volt mindannyiunknak.

Tetszett neki?

Cs.E.: Igen, látszott, hogy sok helyen megérinti.

S.T.A.: Félidőben, a harmadik rész után tartottunk egy légzésterápiát, a végén pedig mindannyian elmentünk egy úgynevezett 5Ritmus táncra.

Cs.E.: Ez egy szomatikus tánc, ahol mindent szabad, és mindent kitáncolhat magából az ember. Hihetetlen volt, három órán át tartott.

Ha valaki hét évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy ezzel a komoly szigettulajdonos üzletemberrel terápiás táncot lejtünk majd Balin, biztosan kinevetem.

Arról sokat meséltetek már, hogy milyen nehéz volt megtanulni, hogyan ne vonódjatok be túlságosan az alanyaitok helyzetébe érzelmileg. Hogy működik ez a gyakorlatban, hogy húzza meg ezt a határt az ember?

Cs.E.: Az anyaság nekem biztosan segített: ha a forgatás után mész haza a gyerekeidhez, egyszerűen muszáj megőrizned a józanságodat. De ezúttal sem sikerült mindig megtartani a határokat. A már sokszor említett pszichedelikus terápián például én annyira akartam, hogy történjen valami, hogy teljesen beleéltem magam Sonu sztorijába, nagyon megviselt a küzdelme. Ráadásul itt 8-9 órán át folyamatosan filmeztünk. Úgyhogy a végére életemben először olyan migrénrohamot kaptam, hogy le kellett feküdnöm, az egyik szememre nem is láttam.

S.T.A.: Sonu orvosa a végén már Esztert látta el.

Cs.E.: Akkor értettem meg, hogy újra meg kell tanulnom, hogy nem vonódhatok így bele a történetbe, muszáj tudatosan eldöntenem az elején, hogy tartanom kell valamennyi távolságot.

S.T.A.: Amikor hajnali háromkor véget ért ez a forgatás, az orvos azt tanácsolta, hogy mossuk le magunkról ezt az egészet, úgyhogy mi fogtuk magunkat, és a csillagos ég alatt berohantunk a tengerbe. Aztán befeküdtünk a gyerekeink mellé az ágyba. És másnap is felkelt a nap.

Többször is elhangzik a filmben, és ti is említitek, mennyire fontos, hogy az ember felelősséget vállaljon a betegségével kapcsolatban. Hogy átgondolja, az addigi élete milyen hatással volt arra, hogy kialakulhatott a betegsége és innentől mit tehet ellene. Nincs annak veszélye, ha egy ilyen helyzetben ennyi felelősséget tulajdonítunk a betegnek?

S.T.A.: Ezért hangsúlyozzák a filmben szereplő orvosok is, hogy a pszichológia a megannyi pillér egyike, csak az egyik figura a sakktáblán. De ha például metabolikus zavar van a háttérben, akkor talán nem érdemes figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy az elmúlt évtizedekben milyen táplálékok és milyen méreganyagok kerültek a testünkbe, és a genetikai adottságaink alapján mivel mit kezdett a szervezetünk. Mi hét éven át inkább csak kérdéseket fogalmaztunk meg a különböző orvosok felé, és a 350 óra nyersanyagból „csak” hat epizód készült, ráadásul mindez egyetlen ember története. Pont ezért volt különösen fontos nekünk, hogy lefordíttassuk magyarra dr. Jeffrey Rediger és dr. Nasha Winters könyveit, a Teljes gyógyulást és a Metabolikus egyensúlyt, ez további 1000 oldal tudományos munka a gyógyulásról annak, akit tényleg érdekel.

Cs. E.: Egy másik negyedik stádiumú rákos páciens mondja a filmben, hogy a rák nem egy istencsapása; „nem egy éjszakai alien invázió”. Ő váltig állítja, különböző áttétekkel a testében, hogy ez is az ő szervezete, ezek is az ő sejtjei. És ha azt mondod, hogy lehet egyéni felelősséged a gyógyulásodban, az sok betegre éppen hogy felszabadítóan hat – nekünk legalábbis erről számoltak be.

Hiszen a felelősség elsősorban nem a betegség kialakulásáról szól, hanem arról, hogy akkor most mi lesz. Hogy igenis megtehetsz dolgokat az egészségedért, nem csak passzív elszenvedője vagy az eseményeknek. Soha egyetlen orvost sem fogja annyira érdekelni a te egészséged, mint téged. Soha nem lesz annyi ideje, motivációja, energiája a te gyógyulásodra, mint neked.

Találkoztunk egy nagyon klassz csoporttal a szigeten, daganatos betegekkel. Ők mondták azt, hogy a legegyszerűbb része a dolognak, hogy mit egyen, mit ne egyen az ember. A legnehezebb felelősséget vállalni a lelki részéért. Az az igazán kemény dió. És ők mesélték azt is, hogy sokan teljesen máshogy jöttek ki az alagút végén.

S.T.A.: Ott ültünk egyik este ezzel tizenhét negyedik stádiumú rákbeteggel, akik jó része a prognózis szerint már nem is kéne, hogy itt legyen, és sorolták, hogy miért hálásak a ráknak. Milyen változásokat hozott az életükbe, hogyan tudták megtalálni általa a valódi személyiségüket, és nem mellesleg egy egészségesebb életmódot. Dr. Jeffrey Rediger úgy fogalmaz, hogy a rák a szervezet segélykiáltása. A már említett dr. Nasha Winters pedig – ugye maga is ráktúlélő – úgy beszél a rákról mint egy lehetőségről! Ha ezt először meghallod a semmiből a Kékgolyó utcában, akkor teljes tébolynak tűnik. De nagyon bízunk benne, hogy ha valaki megnézi ezt a hat részt és megismerkedik ennek a két orvosnak a munkásságával, utána kicsit másképp tekint majd a rákra, vagy általában a betegségekre.

A ti életetekre hogy hatott ez a sorozat, mit vittetek magatokkal belőle?

S.T.A.: Én elkezdtem Nasha Winters online edukációs kurzusát a metabolikus egyensúlyról. Ez egy angol nyelvű képzés olyanoknak, akik szeretnék mélyebben megismerni a rák metabolikus hátterét, mert mondjuk egy családtagjuk vagy barátjuk beteg, vagy például hét éve erről forgatnak… Ez a program laikusoknak szól, külön képzésük van orvosok számára.

Cs.E.: De a táplálkozásunk, az életmódunk is gyökeresen átalakult a forgatás során.

A kiegyensúlyozottabb életmódban feltételezem, előny, hogy egy ideje félig-meddig Balin éltek.

S.T.A.: Igen. Itt egyrészt könnyebb egészségesen táplálkozni, másrészt valahogy alapból több idő és energia jut a mentális egészségre. Előfordult például, hogy a suliban leadtuk a gyereket, aztán a szülőkkel tartottunk egy családállítást, mert az egyik anyuka egy holland terapeuta, akinek ez a szakterülete. Aznap délelőtt az én nagyapám volt terítéken, na, én akkor fogtam úgy padlót, mint Eszter a pszichedelikus terápia után.

Cs.E.: Több olyan ember verődik itt össze, akik tudnak egymásnak intenzívebben segíteni, és ezt fontosnak is tartják. Mindenki jön valahonnan, hozott valamilyen csomagot. És amikor elszakadsz, eltávolodsz otthonról, akkor kénytelen vagy jobban szembenézni ezekkel a dolgokkal.

Az előző, Baliról forgatott évadban, Az Istenek szigetében volt egy történet Tjok Rakáról, az uralkodó család egy leszármazottjáról, aki a felesége miatt évekig Ausztráliában élt, és úgy fogalmazott, hogy tulajdonképpen ott ismerte meg a saját kultúráját, mert ott mindenki arról kérdezte. Nektek hogy van ez a magyarsággal, a világban járva-kelve jobban meg lehet élni, mint itthonról?

Cs.E.: Igen, ilyenkor intenzívebben kell képviselned azt, ahonnan jössz.

S.T.A: Tehát már a koppenhágai sztárcukrásszal is kakaóscsigát süttetünk Ubudban. De csak évente egyszer, a fiunk születésnapjára!

Cs.E.: De azért csempésztünk már egy kis mákot is Ausztráliából, annyira hiányzott!

Tehát kakaóscsiga és mák. Ezek jelentik kint Magyarországot?

Cs.E.: Nehéz ezt megfogalmazni pátosz nélkül. Kint, csak a sulinkba negyven féle náció jár, itt sokkal jobban érzitek azt, hogy leginkább csak emberek vagytok. Ez felszabadító. De közben képviseled valamennyire az országodat, az iskolában például csomó mindenről mesélsz, amiről itthon nyilván nem mesélnél.

S.T.A.: Meg persze olvassuk a gyerekekkel A Pál utcai fiúkat, a Tüskevárat, és legtöbbet Azahriah üvölt a kocsiban Balin is. Nem véletlen, hogy minden évben kétszer hazajövünk. Nagyon kevés család jár haza ennyit abba a negyven különböző országba. Mi jövünk nyáron is, télen is. A fiunk itt a legboldogabb a rengeteg unokatestvérével és a tágabb családdal. Persze ő csak a vakációra jár haza, ezt mindig mondjuk is neki, hogy mi azért így eléggé kimaradunk a magyar hétköznapokból… Balin nincs ott Rácz tanár úr!

Cs.E.: Ezzel együtt nagyon otthon érezzük magunkat a Dunakanyarban.

S.T.A.: És Budapesten is, ahol születtem és ahol a legotthonosabban mozgok a világban. Nagyon fontos, hogy honnan jövünk, és az is, hogy mit adunk vissza. Ugyanakkor emlékszem, hogy életünk első közös interjúját Salman Rushdie-val készítettük még egyetemistaként. Akkoriban Eszter kedvenc írója volt Rushdie, és ő beszélt nekünk először az identitáspolitika veszélyeiről – ez egyébként ma nem is lehetne aktuálisabb…

Arról nem beszélve, hogy mennyire beszűkültté tesz, ha valaki pusztán az alapján határozza meg önmagát, hogy hova született.

Cs.E.: Szerencsések vagyunk, hogy abban a közösségben, ahol hatszázan élünk együtt a világ minden tájáról, tudunk simán csak emberek lenni egymással.

The post „Ha ezt először meghallod a semmiből a Kékgolyó utcában, akkor teljes tébolynak tűnik” – az On the Spot alkotói a rákról szóló sorozatról first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu